L. Ritók Nóra: Az új tanév

És a sietség sem mentség, senki sem kérte, hogy rohanva, a rendszert nem átlátva hozzanak döntéseket. A bizalmat pedig nem erősíti a kétnaponta változó törvényértelmezés.

Írtam már arról, hogy évek óta érzem, a szeptemberi boldog várakozást, ami a tanév kezdéséhez korábban kapcsolódott bennem, már nem tudom előhívni. Az alapítványi fenntartás, a művészetoktatás, no meg az, hogy a tanítványaink zöme hátrányos helyzetű, egyenként is nehézségeket okoz, hát még így együtt mindhárom. De ez a tanévkezdés mindenen túltett. Pedig mi még a szerencsésebbek közé tartozunk a nehezen kicsikart köznevelési megállapodással, ami nekünk kiegészítő támogatást ad. Mégsem volt egyszerű. 

Nem is tudom, hol kezdjem. Az elmúlt tanév lezárásakor már tele voltunk bizonytalansággal. A hírek néha arról szóltak, hogy megmarad az önállóságunk, máskor meg arról, hogy mi is teljesen a KLIK alá rendeződünk. Végül a szeptembert úgy kezdtük meg, hogy nem tudtuk, mi lesz, csak annyit, hogy október elsején lép majd hatályba az a törvény, amit szeptemberben tárgyalnak, és az határozza meg majd a finanszírozásunkat. Így nehéz volt gyereket felvenni, tervezni, kollégákban a lelket tartani. Mert nem tudtuk, mennyi lesz majd, amiből gazdálkodhatunk.

Persze tudom, bízni kellett volna a kormányban. De ez a bizalom, amin annak idején iskolát alapítottam, a kormányokon keresztül évről évre olvadt, mára már szinte eltűnt, helyét valami furcsa érzés vette át, amit a „mit tudunk tenni?” kérdéssel tudnék a legjobban jellemezni. Van ebben keserű lemondás is, no meg kétségbeesett keresgélés, hogy megmentsük azt, amiről biztosan tudjuk, hogy hasznos, értékteremtő és fontos.

Kellett hát indulnunk szeptemberben, abban a hitben, hogy valahogy majdcsak lesz. Próbálni kell megfelelni annak, ami most lehetőséget ad, és keresni a határokat, ameddig elmehetünk. Sokan ma ezt a személyes kapcsolatokban vélik megtalálni, hisz most sok területen az látszik, mindennél fontosobbak a rokoni, baráti szálak, így egyszerűbb pozícionálni magát az intézményvezetőnek is, ha iskolát akar. De ez az én konokságom: még mindig hiszek a dolgok tisztaságában és a demokráciában. Maradok a szakmai érvek és a szakmai érdekérvényesítés útján, még ha ezzel nehezebben is megy az elfogadtatásom. Mert aki szakmai kritikákat fogalmaz meg, az ma nemhogy gyanús, hanem egyenesen ellenség. Persze kompromisszumokra én is kényszerültem, megmondták nekem is a határokat, amiket tartanom kell, ha iskolát akarok. És ebben erősen át kellett értékelnem magamban a személyes elköteleződés és a munkaadói felelősség kérdését. De megtettem. Muszáj volt. Túl sokan függenek ugyanis tőlem.

Az egész napos iskolához való igazodás sem volt egyszerű. Hiába volt rajta az EMMI honlapján a közlemény, hogy délután négy óra előtt is lehet művészetoktatást szerveznünk, egyenként kellett küzdenünk tanítónénikkel, mert a szülők jöttek, hogy most akkor mi lesz, mert az általános iskola nem engedi el délután a gyereket. Szerencsére az igazgatók zöme partner volt. Bár nem mindenhol. Ahol eddig sem voltak elfogadók az oktatás mellé társított esélyteremtő munkánk iránt, ott nem maradt hely számunkra. Ott csak négytől engedte volna az igazgató az órát, amikor az iskolabusz már elindult azokkal a gyerekekkel, akik a másik faluból jártak. Több mint ötven gyereket veszítettünk így, családok estek ki a támogatási rendszerünkből, mert az oktatásból kiinduló fejlesztésünk oktatás nélkül lyukas vödörbe öntött víz lenne csupán. Az órarend százszor borult, a délutáni órákhoz, a mindennapos testneveléshez, az iskolabuszhoz való igazodás képtelen rendszert teremtett, szinte egyenként kellett a gyerekekkel sakkozni, hogy betervezhessük az órákat.

Aztán kezdődött a támogatásigénylés mizériája. Az arányokat már ismertük, 78,8 főre járt nálunk egy pedagógus, máshol is meghatározták az arányokat, amin a döntés pillanatában még javítottak, kivéve nálunk, a művészetoktatásnál. De hogy kire igényelhetünk még, abban sok homályos pont volt. Megtudtuk pl. hogy ebben az iskolatípusban nincs pedagógiai asszisztensi státusz. Nálunk eddig volt, nélkülözhetetlenek a képzésünk logisztikájában, hiszen a gyerekeket kísérni kell egyik épületből a másikba meg a buszhoz, és nálunk ők a szociális munkából is kiveszik a részüket abban a komplex fejlesztésben, amit végzünk. Igaz, ezt egy nagyvárosi fizetős művészeti iskola nem így szervezi, ott a szülő odaviszi a gyereket kocsival, ott nem figyelik, ha éhes, vagy szakadt a cipője, ott nem kell kapcsolatot tartani a tanító nénivel meg a szegregátumban élő családdal, de hát kellett nekem másképp szervezni, miért nem maradtam a gazdagabb réteg oktatásánál. Szóval, őket át kellett nevezni kellékessé vagy hangszerkarbantartóvá, bár ezek a képzőművészeti oktatás mellett kissé idegenül hangzanak. 

Aztán jött az iskolatitkár kérdése. Hogy hány főnél lehet kettő. Vicces volt, mert több megyében dolgozó iskolával tartottuk a kapcsolatot, és a különféle MÁK-értelmezéseket próbáltuk összevetni. Volt, ahol pontosan leírták: 100+ 450 fős tanulólétszámnál lehet kettő, vagyis 550 fő fölött. Aztán ezt felülírták, 100+ 350-re, ami 450 fő. Persze ez leírva semmi, mondhatná, aki olvassa, na, és akkor mi van? De az a kolléga, akinek az állásáról van szó, az nem tudta ilyen lazán felfogni. Mert nem tudta, októbertől maradhat-e vagy sem.

Jóval a beiratkozások után újra napvilágot látott egy értelmezés, miszerint az előképzősöket nem számíthatjuk be a létszámba, mert a heti négy helyett nekik két órájuk van. És egyébként sem kötelező az előképző. Nálunk 63 előképzős volt már akkor felvéve, órarendbe állítva, tanárral lefedve. Most kiderült, nem kapunk rá bért. Ha ezt szeptemberben tudjuk, másképp szervezzük, de mit tehetünk most? A kolléga, aki őket tanítja, megrémült: akkor most neki nem lesz állása? Aztán két napra rá jön egy újabb értelmezés, be lehet őket számolni, a sietség hevében jött ki egy rossz olvasat.

Megkaptuk ugyan a bértámogatást, de ennyit, többet nem. Egy alapítványi művészeti iskola nem kaphat működési támogatást. A szektorsemlegesség „jegyében” ebből csak az alapítványiak maradnak ki. Az útiköltség, az anyagköltség, az eszközök, mind a fenntartó dolga. Aki átháríthatja persze a szülőre. Ha az tud fizetni. Ha meg nem, akkor vegyenek fel olyat, aki tud. Itt az egyenlő hozzáférés bicsaklik meg, de ma ez sem érdekel senkit. 

A MÁK-tájékoztatókon elhangzott kérdések többnyire nyitottak maradtak. Ők maguk is kétségbeesetten telefonálgattak, ki tudna biztos infót. Sőt bennük is merültek fel kérdések, pl. hogy ha pedagógusalapú a finanszírozás, akkor a két művészeti iskolába járó gyerekek után nyilván mindkét helyen lehet létszámarányosan igényelni. Eddig ez lehetetlen volt a normatív támogatás rendszerében, most csak érthetetlen ellentmondás.

Végre átsoroltuk a kollégákat, csak a két vezetőnek csökkent a fizetése, a helyettesemnek és nekem, mert eddig túlórában beszálltunk a gyesen levő kolléga helyett, most is megtesszük, de túlórapénz nélkül. Nem tudok ugyanis keríteni két évre, vidékre megfelelő képesítésű szakembert, pláne nem olyat, aki a mi alternatív, esélyteremtő szemléletünket és a vele járó pluszmunkát is vállalja. Ha óraadót veszek fel, megszegem a törvényt, miszerint 70%-ban kinevezett dolgozóval kell tanítanunk. Ennyit a gyes-en levők és munkáltatójuk támogatásáról.

Hosszasan sorolhatnám még az ellentmondásokat, érthetetlen döntéseket. Írhatnék a pedagógusok 32 órás benntartózkodásáról egy olyan iskolatípusban, ahol nincsenek jelen, csak heti kétszer két órában gyerekek; arról, miért kell október 31-ig megigényelnünk a jövő tanévi normatívát, mikor fogalmunk sincs, hány gyereket tudunk majd tanítani, hogy a régi, felmenő rendszerben kifutó képzési struktúrának már nem biztosított a nyomtatványi háttere, vagy hogy egy művészeti iskolai minősítés után, annak tapasztalataival és e mostani rendszer bizonytalanságaival ki fogja és milyen tudással minősíteni a pedagógusainkat az életpályamodellnek megfelelően? 

Kellene bíznom bennük, hogy valakik ott fent, értik ezt az egészet, átlátják a rendszerét. De a helyzet nem ezt mutatja. És a sietség sem mentség, senki sem kérte, hogy rohanva, a rendszert nem átlátva hozzanak döntéseket. A bizalmat pedig nem erősíti a kétnaponta változó törvényértelmezés.

Mindenesetre elkezdtük a tanévet. Továbbra is azzal az érzéssel, hogy a döntéshozók az alapítványi fenntartást (és persze a művészetoktatást is) valamiféle úri passziónak tartják. És elfelejtik, hogy ezek az iskolák komoly szakmai munkával bírnak, alternatív módszerekkel, nemzetközileg is elismert eredményekkel. És azt is, hogy egy részük olyan terhet vállal át az államtól a hátrányos helyzetűek képzésével, amit ott nem tudnak megfelelően megoldani.

Továbbra is azt szeretném, hogy része maradjunk az állami oktatási rendszernek. Ha a felsőoktatási intézmények, állami és nem állami iskolák megkeresései, a módszereink iránti hazai és nemzetközi szakmai érdeklődés párosulna a működés biztonságával. Ha az állam látná a munkánk értékeit, és tenne is azért, hogy ezek beépüljenek. Mert összefogás nélkül az integráció problémáját nem lehet megoldani. Sem nekünk, sem nekik.