L. Ritók Nóra: Egy másfajta iskolamodell

Iskolánknak, amely a 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség egyikében, a berettyóújfalui kistérségben működik, olyan problémákkal kell megküzdenie, amelyek a mai Magyarország sok más településén is jelen vannak.

Hat telephelyen évente mintegy 600 tanulót részesítünk művészeti nevelésben, több mint 60%-uk hátrányos helyzetű, ennek fele halmozottan hátrányos helyzetű, nagyrészt roma származású, mélyszegénységben élő gyermek. Mi másképp próbálunk dolgozni velük, és sikereink ebből származnak. Szeretném, ha ez a másképp gondolkodás beépülhetne a hasonló tanuló-összetételű iskolák munkájába, ezért keresem az alábbiakkal is a nyilvánosságot, a döntési helyzetben levőket.

Tapasztalatom szerint az ebbe a társadalmi rétegbe tartozók iskolai teljesítményével az oktatási rendszer évek óta nem tud mit kezdeni, ők azok, akik a leggyakrabban lemorzsolódnak, akik nem képesek piacképes munkaerővé válni, akik nem tudnak életminőségükön változtatni, akik számára a szociális támogatás marad az egyetlen megélhetési forrás, jó esetben alkalmi feketemunkával kiegészítve. Gyakorlatilag generációk óta újratermelnek egy sajátos réteget, amelynek a létszáma egyre nő, és egyre több probléma elé állítja az oktatási intézményeket, a településeket. Bár a telepfelszámolási programok mindenhol lezajlottak, az ott lakók életkörülményei alig változtak, csak most „telepszerűen szegregált” lakókörnyezetnek nevezik azt, ahol élnek, és ahol sok esetben a gyerekek normális fejlődéséhez szükséges feltételek hiányoznak.

Bár az utóbbi években az állam nagyszabású programokkal az ő integrációjukra, tanulásukra szán sok-sok milliót, azt gondolom, ebben a rétegben a beruházások így nem, vagy csak alig értékelhető mértékekben fognak megtérülni.

Miért állítom ezt? Mert olyan mértékben élnek leszakadva a társadalom által elfogadott normáktól, hogy őket a változás lehetősége nem érinti meg. Rájuk biztosan nem igaz a mondás, miszerint az oktatás képes lefaragni 50%-ot a család helyzetéből adódó hátrányokból. Ahol otthon nincsen semmi, egy saját zug sem, ahol sosem készül házi feladat, ahol a családi motivációnak, számonkérésnek nyoma sincsen meg, ott hatástalan marad a digitális tábla, vagy a projektmódszer nyújtotta oktatási élmény.

A híradások mindenütt azokról az eseményekről számolnak be, ahol a megtérülés lehetősége adott. Mert van olyan réteg is, ahol tényleg csak egy kis lökés, másfajta módszer, pedagógiai eljárás kell, és megindul a változás. Ám önbecsapás lenne azt hinni, hogy ez mindenkire igaz, nagyon sokan, sőt egyre többen vannak, akikre ez nem érvényes.

Ebben a tanévben iskolánk és a fenntartó alapítvány munkájában erre a rétegre koncentrált. Azért írom le most a tapasztalataimat, mert azok nemcsak erre a kistérségre jellemzőek. Több régióban végezhettem szakértői munkát, így azt gondolom, hogy a tapasztalt azonosságokból fontos következtetések vonhatók le. Minden mondatom mögött esetek, tények vannak, amelyeket megtapasztaltam, megfigyeltem. Persze sok-sok pozitív példa is van ezek között, de engedje meg az Olvasó, hogy a jobbítás szándékával most ne ezekről írjak.

Azt tapasztalom, hogy ezt a réteget végiggörgeti az oktatási rendszer az általános iskolán, át a középiskolába, minimális tudással. Aki sokat hiányzik, annak a lemaradásai csak nőnek, aki háromszor ismétli az első osztályt, és még mindig nem tud olvasni, az valószínűleg már nem tud lépést tartani a többiekkel, lemarad, kimarad. Sok helyen hallani, hogy nem buktatják meg a sokat hiányzó, deviáns gyereket, mert mindenkinek jobb, ha gyorsan végigmegy a rendszeren, és túl lesznek rajta, mint kínlódni vele. Aztán az általános iskola elégedetten hátradől: a továbbtanulás 100%-os! (De hát hogyne lenne az, amikor ezt törvény írja elő?)

A középiskolákban e gyerekek nyomon követése elmarad, a visszajelzések nem működnek, sem az iskola, sem a jegyző nem kap hírt róluk. Legalábbis a normatíva alapjául szolgáló létszám jelentéséig mindenki jár (papíron) iskolába. Aztán a gyerekek nagy része, vagy mert a szülők anyagilag nem bírják a kollégiumot, hazautazást, vagy mert képtelenek beilleszkedni, alkalmazkodni egy tejesen más rendszerhez, néhány hét után otthon van újra, a faluban. És választják a családi pótlék miatt a dolgozók iskoláját, az esti középiskolát, ahol heti két alkalommal kellene megszerezniük a munkaerő-piaci szempontból értékelhető tudást.

Az oktatásirányítás persze próbál mérhető viszonyokat teremteni, például az országos kompetenciaméréssel. Ám ezek a gyerekek, vajon hogy teljesítenek? Érdemes lenne egyszer megnézni a hiányzási listákat az országosan egy napra eső méréseken. Találkoztam olyan esetekkel, amikor a tanár maga kérte a cigánygyerekeket, ne jöjjenek ezen a napon az iskolába, hogy ne rontsák az átlagot. Persze, gondolhatják, korrekt pedagógus ilyet nem tesz. De megteszi, ha munkájának ez az egyetlen mércéje, amit az iskolavezetés figyelembe vesz. És a rendszer most erre jó, hiszen ennek alapján rangsorolják az iskolákat, és több szempontból is fontos adatot szolgáltat így magáról az iskola, ami meghatározó lehet működésében.

Az óvodáztatásnak is megvannak a helyi gátjai. Mert aki nem szobatiszta, azt ugye nem veszik fel. És ha egy kisgyermek még négyévesen sem az? Akkor négyévesen sem megy óvodába. Csak ki kell menni egy olyan kis faluba, ahol az érintett rétegből sokan élnek, és végig kell nézni ezen a korosztályon, szakértelem nélkül is látható, hova kellene korai fejlesztés, hallásvizsgálat, gyógypedagógus. Ám az ezeken a helyeken mindez ismeretlen, sem a védőnői hálózat, sem a háziorvosok nem avatkoznak be, legtöbbször a „majd kinövi” tanáccsal engedve el a szülőt, aki képzetlen, és elfogadja a helyzetet.

Sok példát sorolhatnék még. Azokról az iskolákról, ahová az iskolabusz nem megy ki az évzáró előtt bevinni a gyerekeket az ünnepségre, és egész nyáron nem tudják, ki, hogyan zárta a tanévet, a szülőket nem igazán érdekli, kapcsolat nincsen az iskolával, majd szeptemberben jelentkeznek. Mesélhetnék arról az iskoláról, ahol nem érhető tetten szegregáció az oktatásban, de ahol a havonta szervezett fürdőzéssel egybekötött kirándulásokra sosem tudnak elmenni a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, mert ők nem tudják befizetni a borsos belépti díjat, mert nekik nincs fürdőruhájuk, és mert a szülők sem jártak sosem ilyen helyen, így nem is engedik őket. És nincs, aki meggyőzze őket, hogy jó lesz, érdekes lesz a gyerekeknek. Meg az sincs, aki megszervezze, hogy a kirándulásokra hogyan jöjjenek be a kis falvakból a gyerekek a társulások központjaiba, ahonnan a busz indul. Hosszú a lista arról is, amikor egyszerű hivatali eljárásokban nem kapnak megfelelő segítséget a szülők. Találkoztam olyan esettel, amikor az analfabéta nagyszülő, aki a szülők börtönbüntetése miatt neveli a gyerekeket nem volt képes a kérelmet kitölteni, hogy a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményt igényelje, és ingyenes étkezést kaphasson a gyerek az iskolában. Fél év hátralékuk halmozódott fel, mire kiderült, hol a hiba, melyik írástudó hivatalnok mulasztott.

A helyzet bonyolódik, ha az ember kilép az iskolából, és partnereket keres. Mert hogyan lehetne kisegíteni ott az adósság hálójából a családokat, ahol azok, akik funkciójuknál fogva segíteni tudnának, azok az uzsorások? Bonyolult, szövevényes, nem egyszer az önkormányzati képviselőkig vezető szálak mentén indulhat el az ember, ha ezzel próbál foglakozni. Veszélyes területre tévedhet, ahol a rendőrség sem segít; a gyakorlatban szerzett tapasztalatok szerint, ha sikerül is tetten érni a pénz átadásakor a mindenki felett hatalmat gyakorló uzsorást, az érintettek sosem tesznek feljelentést, vagy néhány nap múlva visszavonják, mert van, aki meggyőzze őket, hogy jobb lesz így. Ördögi kör, amiből nincs kiút.

Nem sorolom tovább azokat a tényezőket, amelyek gátjai az integrációnak. Mi ebben a helyzetben próbáltunk valami mást, ami mérhetően eredményesebb, jobb működést ad.

A felismerés nem új: akik az érintettekkel dolgoznak az egészségügyben, szociális és oktatási szférában, csak a munkára koncentrálnak, nem az egyénre. Így összehangolás nélküli, legjobb esetben csak a problémák miatt egymással kapcsolatot kereső, párhuzamos vágányokon futó rendszerről van szó, ahol a probléma meghatározása is meglehetősen szubjektív. Azok az iskolák, amelyek – elmondásuk szerint – jó kapcsolatban vannak a családsegítővel, gyermekjóléti szolgálattal, csak rendkívüli esetekben fordulnak egymáshoz. A rendkívüli esetet nem produkáló, „csak” csendben vegetáló családokkal kapcsolatban nem. A pedagógusok családlátogatása ebben a rétegben ismeretlen, a családok nem tudtak beszámolni esetekről, amikor náluk az iskolából valaki járt volna. Sokszor kértünk adatokat az osztályfőnököktől, de legtöbb esetben csak az iskolai tapasztalatokra, hallomásokra támaszkodó információkat kaptunk tőlük. Így nehéz megítélni, segíteni egy gyereket. Az osztályfőnökök sokszor azt sem tudják, hány testvér van a családban. Elnézi a fejtetvességet, az ápolatlanságot, nem próbál segíteni, eltelik a tanítás, menjen ki-ki dolgára. Az ilyen gyerekek szülei nem mennek be az iskolába, legfeljebb csak a sérelmeket megtorolni, akár valós volt a sérelem, akár nem. A lehetősége sincs meg annak, hogy partneri viszony alakuljon ki az iskola és a családok között. Nemegyszer tapasztaltam a rémületet a szülők arcán, amikor elmentem hozzájuk: mi a baj a gyerekkel? Nem is hitték, hogy nem azért mentünk, hogy „hivatalból” a problémákat beszéljük meg. Külön feladat volt a munkánkban, hogy ne hatóságként, hanem partnerként tekintsenek ránk.

Íme a tevékenységlista, amely az elmúlt tanévünket jellemezte:

• információgyűjtés, a mélyszegénységben élő családok feltérképezése;
• rendszeres családlátogatások, beszélgetések, bizalmi viszony kialakítása (kéthetente ismétlődő látogatások, ahol szükséges volt, ott akár hetente is); kiszámítható, pozitív alapállású kapcsolattartás;
• egyéni fejlesztési tervek készítése;
• a családok problémáinak felderítése, lehetőségeinkhez mérten segítségnyújtás (adománygyűjtés – élelmiszer, ruha, játék, könyv, háztartási gépek, bútor, falfestékek, stb. –, szűrővizsgálat megszervezése, tájékoztatás);
• kísérlet a párhuzamosan működő csatornák együttműködő hálózattá szervezésére (általános iskolák, középiskolák, családgondozók megkeresése, önkormányzati ügyintézők, CKÖ-képviselők, civil szervezetek, egyházak stb.);
• programok szervezése az érintett gyerekek számára (először egynapos kirándulások, majd többnapos utak, játszódélutánok a gyerekek lakóhelyén).

Néhány megjegyzés

A bizalmi viszony kialakításának apró lépéseinél nagyon fontos volt a másik elfogadása, az ehhez megfelelő hangnem, a metakommunikáció. Sok megfigyelt esetben egy-egy probléma megoldásakor a „hatósági”, vagy a rossz értelemben vett „pedagógus” stílust alkalmazzák (gyerekként kezelve a szülőket is), ami nem vezet eredményre. A partneri viszony hangsúlyozása, az indirekt módszerek sokkal célravezetőbbek, mélyebben hatnak.

A megfelelő viszonyban az identitás megtartása és a többségi normákhoz való alkalmazkodás aránya lassan, de harmonikus irányba vihető. Fontos a rendszeres pozitív visszajelzés, a nyilvánosság előtti megerősítése a pozitív elemeknek.

Néhány konkrét elem ebből a munkából: családi és iskolai fotók készítése, tanulmányi sikerek, pozitív magatartásformák elismerése, visszacsatolása, segítségkérés tőlük, adománygyűjtés számukra, (ebben a legnagyobb segítséget az internet adta számunkra, több mint 80 családot részesíthettünk különféle adományokban az év során), a kirándulások megfelelő előkészítése, meggyőzés, alkalmazkodás a családokhoz (pl. ha nincs ébresztőóra, akkor időben elmenni a gyerekért, úticsomagot beszerezni azoknak, akiknek nem tudnak csomagolni, fürdőruhák, tisztasági felszerelés beszerzése stb.), a kirándulások élményeinek közös megbeszélése, fotókkal, a megélt események értékelése, a programokon lehetőségnyújtás az új magatartásformák megismerésére, gyakorlására, ebben folyamatos megerősítés, visszacsatolás. A sort még hosszan lehetne folytatni, hiszen minden család más-más tevékenységet, módszert igényelt tőlünk is.

Az érzékelhető, mérhető sikerek:

• a gyerekek iskolába járása rendszeres volt, nem volt lemorzsolódás;
• határozottan érzékelhető az iskolai tevékenységek iránti motiváció erősödése;
• alkalmazkodóbb, toleránsabb kommunikáció, magatartásformák;
• a korábban előforduló apróbb lopások számának csökkenése;
• az iskolai tevékenységet támogató szülői magatartás;
• megfelelő kommunikációs viszony az iskola és a szülők között;
• ahol a higiénia gond volt, ott érzékelhető javulás a gyermekek ápoltságát, illetve néhány esetben a lakókörnyezet állapotát tekintve;
• sikerélmények megjelenése az érintett gyerekek oktatásában (ez nálunk a nyertes gyermekrajzpályázatok számának növekedését jelenti);
• egy korábban ennek a rétegnek ismeretlen, többnapos kirándulási forma megszilárdulása, ami sokszorosan hatott a gyerekek fejlődésére;
• pozitív, örömteli emberi kapcsolatok átélése a pedagógusoknak és a családoknak, ami mindannyiunknak fontos a napi érintkezésben;
• épülő, bővülő, a családok érdekében együttműködő kapcsolatrendszer (ez változott a legkevésbé).

Végül nézzük meg, miféle terheket rótt ez a program a pedagógusokra:

• a tanítás mellett jelentős munkaidő-túllépést (családlátogatások, adományok gyűjtése, osztályozása, kiszállítása, visszajelzések az adományozóknak, kapcsolatkeresések a különféle szervezetekkel);
• rendszeres konzultációt a kollégákkal, internetezést, forráskeresést, pályázatok írását.

A program sikerét egy olyan, napi több órát igénylő szociális munka biztosította, ami a pedagógusok számára a tanítás mellett nem vállalható. Meggyőződésem, hogy a módszertani kultúra és az infrastruktúra fejlesztése mellett (ami minden kétséget kizáróan fontos), csak akkor lesz az érintett társadalmi csoportban változás, ha ahhoz egy a családokkal és egyéb szervezetekkel kapcsolatot kereső és tartó, a gyerek, az oktatás szemszögéből koordináló „szociális pedagógus” kapcsolódik. Olyan, aki a pedagógussal karöltve dolgozik, napi kapcsolatban van a gyerekekkel, és biztosítja mindazt, amit a fentiekben megkíséreltem összefoglalni. Emlékszem, néhány éve szó volt róla, hogy az oktatási intézményeknek kötelező lesz szociális munkásokat is alkalmazni, és az ilyen típusú felsőfokú szakemberképzés ma is folyik. Hol vannak ők? Feltételezem, hogy anyagi források híján nem jelennek meg az iskolákban, főleg nem ott, ahol égetően nagy szükség lenne rájuk. Mert ezeknek az iskoláknak, társulásoknak vannak a legnagyobb fenntartási gondjaik, nem tudnak plusz álláshelyeket teremteni erre a célra, a fenntartók fölösleges luxusnak tartják az efféle álláshelyet.

Aki ezt a munkakört betölti, annak a személynek nem kell feltétlenül roma származásúnak lennie, csak empatikus embernek, akinek a szociális érzéke megfelelő. Furcsa számomra, hogy egyrészt a megkülönböztetésnek a legkisebb megnyilvánulása ellen is szót emelünk, ugyanakkor maga a rendszer mondja ki, azt, hogy „a maguk fajtájával” jobban boldogulnak, és bizonyos munkakörökben kívánatos, hogy roma származásúak dolgozzanak. Magam sosem tapasztaltam, hogy nem romaként ne tudtam volna szót érteni bárkivel közülük.

Munkánk alapján biztos vagyok abban, hogy az érintett társadalmi csoportban érdemi változás csak ezen az úton elképzelhető. Csak a személyes, emberi kapcsolatok azok, amelyek segítségével elindulhatunk, hogy a roma integráció működjön, hogy az életükre igazán ható változások bekövetkezzenek. El kellene végre jönnie egy olyan, széleskörű összefogással dolgozó, tervezett tevékenységrendszernek, ami nem az általánosságok szintjén működik, ahol az egyén, a család lesz a fontos, ami a gyereket a teljes társadalmi környezetével együtt próbálja elindítani az integráció felé. Egy olyan, problémaérzékeny rendszernek, amely nem elégszik meg a papíron jól eladható sikerekkel, amely nem a látszatra, hanem a valóságra reagáló cselekvési terveket dolgoz ki. Ez az emberi tényezőkön alapuló rendszer sokkal hamarabb tudna átütő sikereket elérni a célcsoportban, mint az informatikai fejlesztések, vagy a tantestületek módszertani kultúrájának átalakítása.

Ehhez pedig új típusú álláshely kell az ilyen intézményekben, pontos munkaköri leírással, indikátorokkal, számonkérésekkel. Enélkül az ágazatra költött milliók nem érik el azt a tömeges társadalmi csoportot, amelynek az integrációja egyre égetőbb problémákat vet fel az egész országban.

Kérek mindenkit, akinek hatása lehet arra, hogy a döntéshozók ezt átgondolják, segítsenek, hogy kezdeményezésem megfelelő hangsúlyt kaphasson.

www.igazgyongy-alapitvany.hu