Ki a jó pedagógus?

Robert Harris festménye

L. Ritók Nóra írása

„Úgy érzem, hogy a tanulók önmaguktól eleget tesznek a kéréseimnek és utasításaimnak az osztályteremben.”

L. Ritók NóraAzt hiszem, ebben az évben rekordmennyiségű kérdőívet töltöttem ki. Volt, hogy alanyként, volt, hogy véleményezésre felkérve dolgoztam ezekkel.

Sok vonatkozott a pedagógiai munkára, motivációra, hatékonyságra.

Mindenhol leírtam, ahol kérdezték a véleményemet (néha ott is, ahol nem), hogy a kérdések sugallják, hogyan kell válaszolni, hogy megfeleljek egy óhajtott ideának, egy eszményképnek. Még 2014 tavaszán szálltam ki abból a programból, amibe egy teszttel kerülhettem volna be, mert ilyen kérdésekre kellett válaszolnom: „Igaz-e Önre a következő állítás? Előfordult, hogy lázadoztam tekintélyes emberekkel szemben, bár tudtam, hogy igazuk van.”

Persze ez még az Etikai kódex tervezete előtt volt. Azóta, mióta azt olvastam, már nem csodálkozom a kérdéseken.

Most sem az újszerű problémafelvetés miatt gondolkodtam el, hanem, mert megint előkerült egy kérdés, amikor kitöltöttem egy tesztet egy kutatás számára. Amiben sok minden mellett egy oldalt szenteltek a pedagógiai hatékonyságom megítélésének. A séma a szokásos, egy négyfokozatú skálán kellett magamra vonatkoztatni az állításokat, az egyáltalán nem jellemzőtől a teljesen igazig.

Azon már nem akadtam ki, hogy volt benne ilyen pont, „Úgy érzem, az iskola adminisztráció nincs ismer engem megfelelően sem engem, sem a nézeteimet.” Mert ma már tudom, hogy ezeket a kérdéseket nem itt találják ki nálunk, hanem más országokból veszik át, és azok a fránya fordítóprogramok mindig ilyen hibákat hagynak benne. Persze elgondolkodom, vajon milyen országokban kérdezik ezt egy pedagógustól: „Úgy érzem, tudok viccelődni a tanulóimmal anélkül, hogy ez befolyásolná az irántam érzett tiszteletüket.”

Viszont megint felmerült az a kérdés, hogy tudják-e az ilyen kérdőívek megfelelően kezelni az iskolák adta különbözőségeket? Sok kérdőívben nehezményeztem, hogy szerintem azt sugallják, azok a jó pedagógusok, akik olyan iskolában tanítanak, ahol kevés a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, ahol nincs szociokulturális hátrány. Akik pedig nem ilyenben, azoknak vagy hazudni kell, hogy bizonygassák, jó pedagógusok, vagy bevallják az igazat, és szembesülnek egy újabb ítélettel, ami amúgy is megtépázott önbecsülésüket tovább rombolja.

Az állítás, amin most megálltam, így hangzott: „Úgy érzem, hogy a tanulók önmaguktól eleget tesznek a kéréseimnek és utasításaimnak az osztályteremben.”

Aznap, mikor délelőtt ezt a kérdőívet töltöttem, délután épp egy szegregált osztályban tanítottam. Ahol csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vannak. Akik rosszul szocializáltak, és sokéves pedagógiai gyakorlatom ellenére is küzdenem kell, hogy eleget tegyenek a kéréseimnek. Tanítok olyan osztályban is, ahol kevés ilyen gyerek van, ott minden megy, mint a karikacsapás, a feladattudat, szabálytudat erős, a szociális kompetenciák fejlettek, az előzőhöz képest álom velük dolgozni.

De térjünk vissza az állításra, és a szegregált osztályra. Ha a kijelentésre azt írom, egyáltalán nem jellemző rám, akkor nyilván rossz pedagógus vagyok, hiszen képtelen vagyok olyan helyzetet teremteni az osztályban, ahol önmaguktól eleget tesznek a gyerekek a kérésnek. Ha azt írom, teljesen jellemző rám, akkor nyilván hátradőlhetek, igen, jó pedagógus vagyok… csak éppen hazudok, mert nem igaz, hogy ebben a szegregált osztályban ez így működik.

Tudom, mit kell válaszolnom, hogy a tesztben a pedagógiai hatékonyságom maximális pontot kapjon.

Hát megválaszolom. Vagy nem. És akkor leírom magamról az alkalmatlanságom.

Mert a tesztek nem tesznek különbséget iskolák, osztályok között. Egy idilli kép szerint kérdeznek. A jól szocializált, működő gyerekek alkotta osztálykép felől.

Nem volt ebben a tesztben sem olyan kérdés, ami arra irányult, hogy a megkérdezett pedagógus milyen összetételű osztályban, iskolában tanít. A többiben sem.

Szóval, miközben mérik, elemzik az idilli pedagógushatékonyságot, azokba rúgnak bele újra, akik már amúgy is egyre nehezebben hisznek abban, hogy egyáltalán pedagógusok-e még.

Persze tudom, adminisztratív úton nehéz hiteles képet kapni egy pedagógusról. De épp ezekért a buktatókért nem is hiszem, hogy ez így valaha célravezető lesz. De remekül megtanulunk igazodni egy olyan rendszerhez, amely a valóságban nem kivitelezhető, de általában jól hangzó értékeket kíván pedagógiai személyiségjeggyé emelni. Hamis tükröt tart elénk, mi pedig belenézünk, azt látjuk benne, amit mutatni akarnak, mi pedig azt mutatjuk, amit látni akarnak tőlünk. Megtanulunk csúsztatni, hazudni. Ha valaki még nem tanulta volna meg. 

A szerzőről: 

Hozzászólások

L. Ritók Nóra írását olvasva nem tudom megállni, hogy ne reagáljak. Minden szavával egyetértek, és egyet is érzek, hiszen 30 éve vagyok a pályán, és ilyen dühöt még sosem éreztem, pedig olyan iskolában tanítok, ahol nincs halmozottan hátrányos kisgyerek...Ki is a jó pedagógus? Aki remekül adminisztrálva magát, rengeteg időt szánva pl.a portfóliójára fényezi magát...és közben nem ér rá készülni az óráira, mert a gondolatai máshol keringenek? Az pedig, aki inkább a gyerekekkel törődik, és nem jó az adminisztrálásban, elkönyvelheti magát rossz pedagógusnak? Ez is csúsztatás, hazugság. Én nagyon sok olyan pedagógust ismerek, aki majd megszakad a munkában,él hal a gyerekeiért, ők is érte, és a mostani értékelés szerint nem számít jónak. Aki egy kicsit is ért a mi munkánkhoz, annak tudnia kell, hogy a személyiségünkkel dolgozunk, az pedig nem mérhető papíron...vagy ha azzal mérik, az valóban hazug eredményt hoz.