Most szép lenni katonának!

Szekszárdi Júlia írása

Itt bizony egy kötelező ideológia érvényesítésének szándékáról van szó, ami a diktatúrák sajátja. 

REA: Nem hagyhatom cserben a hazát.
ROMULUS: Cserben kell hagynod.
REA: Haza nélkül nem bírok élni.
ROMULUS: A szerelmesed nélkül igen? Sokkal nagyobb és nehezebb dolog hűnek maradni egy emberhez, mint az államhoz.
REA: A hazáról van szó, nem az államról.
ROMULUS: Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül.

(Friedrich Dürrenmatt: A nagy Romulus. Részlet. Fordította Fáy Árpád.)

Szubjektív bevezetés

Az én zsigerből jövő és felül nem írható pacifizmusomat a második világháború élménye és az ötvenes évek hidegháborús propagandája alapozta meg.

Az ötvenes éveket végigrettegtem, hogy egyszerre csak megint bombázni fognak, légiriadó lesz, ráadásul jön az atombomba, aminek a pusztításáról (az imperialisták elleni gyűlölet szítására) már alsó tagozatos gyerekekként is láthattunk híradórészleteket, filmeket.

Általános iskolásokként voltunk légótanfolyamon, ahol megtanulhattuk, hogy mit kell csinálni atomtámadás esetén. Ha meghallottam bármilyen összefüggésben az atom szót, megdermedtem a rémülettől.

Mikor Sztálin (akiről hatalmas feliratok hirdették, hogy a „béke őre”) meghalt, napokig nem tudtam aludni, mert meg voltam győződve arról, hogy ha meghal az őr, azonnal ki fog törni a háború. A dolog ennél nyilván bonyolultabb volt, és lassanként én is kinőttem a gyermeki naivitásból, de a háború gyűlölete megmaradt.

Ehhez a gyűlölethez kapcsolódott minden militáns tevékenység elutasítása.

Számomra a csillebérci jutalomüdülés rémálom volt. Állandóan sorakoztunk, vonultunk, és kaptuk vastagon a proletárdiktatúra ideológiáját. (Később az úttörőmozgalom folyamatosan elvesztette militáns jellegét. A 80-as évekre nagyon jó keretet adott közös tevékenységekre, voltak kulturális seregszemlék, ingyenes sportolási lehetőségek, jó hangulatú táborok. Egyetlen probléma a kötelező jelleg maradt, minden általános iskolai osztályfőnök, akár akarta, akár nem, saját osztálya rajvezetője lett. És a kötelezőségnek rengeteg csapdája van.)

A másik meghatározó élményem az 56-os forradalom. Azokban a napokban a rádió mellett összegyűlt a teljes szomszédság, s olyan emelkedett hangulatban követtük a történéseket, amilyent se korábban, se ezt követően nem éltem meg. Azután jött november negyedike, megszólaltak az ágyúk, évtizedekre leereszkedett a vasfüggöny, tovább folyt a hidegháború, és bizonyos értelemben lezárult egy korszak. Bennem a kritikai gondolkodást alapozta meg ez a történelmi esemény.

Azt kell mondani, hogy a magyar forradalom az utolsó európai forradalom. A forradalmak több évszázadra nyúló korszakának romantikus és idealista történetében kínos és véres lecsengés. Az eleve utópikus társadalmi szerződésből a szabad kereskedelemre és a hatékonyság folyamatos növelésére építő társadalmak exorcista eszközökkel száműzték az utópiát Az utópiával együtt megszűnt a múlt idő és nincs a jövő, a jelen idő lett egyeduralkodó. Nincs tovább, a magyar forradalom emléke ezért halott. A megtorlások éveit túlélte az emblémája, de csak a legprimitívebb antikommunista propaganda mementójaként élte túl, paprikajancsiként, memento moriként, a békés koegzisztencia hamis idilljét azonban még az emblémája sem élte túl. (Nádas Péter: Világló részletek. Jelenkor, 2017. 2. kötet, 594. o.)

Pacifizmus és kritikai gondolkodás – együtt minden hamis pátosz és manipuláció elutasításával.

Harcolni és meghalni a hazáért

„Most szép lenni katonának, mert Kossuthnak verbuválnak…” A történelmi emlékezetben úgy maradt meg a 48/49-es szabadságharc, hogy egy nagy ügyért, a haza szabadságáért, önként áldozták fel életüket a katonák. Csatába indult a „vén zászlótartó”, ahogy büszke költő fiú írja. Baradlay Richárd az anyja közbenjárására szegi meg a császárnak tett esküjét, és tér haza a csapatával harcolni a szabadságért – a történet nem csupán a romantikus író fantáziájában jelent meg. Ennyi idő távlatából, amikor a tragédiák személyes vonatkozásai már elhalványulnak, s a szabadság és függetlenség, amiért az akkori magyarok harcba szálltak utólag is igaz ügynek minősül, akár büszkék is lehetünk történelmünknek erre a szakaszára.

A 20. századra azonban változott a helyzet. Az első világháborút már kevéssé lehet igaz ügyért folytatott hősi küzdelemként értelmezni. (Számomra rendkívül riasztó az a napi rendszerességgel jelentkező rádióműsor, amelyben néhány percben elmondják, hogy száz évvel ezelőtt éppen ezen a napon hogy harcolt a „nagy háborúban” a magyar katona, aki vagy meghalt, vagy kitűntetését kapott valamely bátor tettéért.) Igaz, hogy néhány kivételtől eltekintve (mint amilyen például Ady volt) szinte mindenki lelkesen üdvözölte a kutya Szerbia megtámadásával indított háborút, és a lelkesedés egészen addig tartott, amíg meg nem jelentek az első sebesültszállító vonatok, és meg nem érkeztek az első halálhírek. Lehet, hogy voltak bátor és kevésbé bátor, olykor önfeláldozó katonák is, olyanok, akik kiélezett helyzetekben szép emberi gesztusokra voltak képesek, de ebben a háborúban már nem lehetett igazi hőssé válni, egyre időszerűbb a hősiesség fogalmának az újragondolása, átértékelése.

A második világháborúban már végképp nem önként vonultak be a férfiak, behívták őket, kit katonai, kit munkaszolgálatra, és vagy túlélték, vagy nem, vagy épen hazatértek, vagy egy életre megnyomorodtak. Nem hiszem, hogy a katonaszökevényeket bármelyik normálisan gondolkodó embertársa hazaárulónak minősíthetné.

A háborút követően a Varsói Szerződés kötelezte hazánkat is erős helyi hadsereg létrehozására. A nagy létszám kielégítésére és a kiképzések és hadrafoghatóság folyamatosságának biztosítására bevezették a kötelező, meghatározott idejű sorkatonai szolgálat intézményét. Bár a hadsereg olykor a civil életben is hozott hasznot, hiszen bevethető volt katasztrófahelyzetekben, nagy állami építkezésnél vagy mezőgazdasági betakarítások alkalmával, a sorkötelezettség rendkívül népszerűtlen volt. A katonaság kemény hierarchiája, ahol a rangban magasabban álló gyakran élt vissza e helyzetével, sok fiatal életét keserítette meg. Itt nem a haza, hanem egy idegen világrendszer védelmére kellett felesküdni.

A rendszerváltást követően a szovjet csapatok kivonásával, a külpolitikai kötődések átrendeződésével megváltozott a katonaság iránti elvárás. 2004-ben hosszas vita után megszűnt a békeidőben alkalmazott sorozás és sorkatonai szolgálat intézménye. Megindult a haderő önkéntes, hivatásos, szerződéses alapon történő átalakítása.

Készen állni a haza védelmére

Napjaink történelemtanításának egyik nagy kihívása abban rejlik, hogy milyen módszerekkel, motivációkkal lehet megőriznünk a fiatalokban a nemzeti érzelmeket úgy, hogy a magyarságtudat az európaisággal együtt ösztönző erőt jelentsen számukra. A valahová, a kisebb vagy nagyobb közösségbe való tartozás érzése mindenki számára kívánatos. A társadalompolitika szerkezetében sajátos helyet foglal el a Magyar Honvédség, mint a tradíciók, nemzetegység, magyarságtudat, történelmi hagyományok fenntartója. Az önkéntes hadszervezés megkívánja, hogy évről-évre biztosított legyen a hivatástudattal rendelkező, konzervatív értékeket szem előtt tartó, honvédelmi ismeretekkel rendelkező utánpótlás. Ez – a korosztályi meghatározottság miatt – nagyrészt a középiskolát végzett diákok egy részéből kerülhet ki. Ennek tudatában a honvédelmi tárca kiemelt súllyal kezeli a honvédelmi látásmód szélesítését, természetesen – többek között – felhasználva a történelem tanítása közben szerzett tapasztalatokat is. Ennek előmozdítása érdekében nagy erőfeszítések történnek egy új tárgy, a Katonai alapismeretek bevezetésére, és egyre több tanulói csoportot céloznak meg ennek érdekében – olvasható 2011-ben a Történelemtanítás című online folyóiratban.

2010 után jól érzékelhetően felerősödik a honvédelem jelentőségének hangsúlyozása, a hazaszeretet összekapcsolása a katonai szolgálat vállalásával. A Nemzeti Alaptantervben megjelenik a honvédelem kötelező oktatása, folytatódik és szélesedik a 2005-ben elindított Katonasuli program, a civil középiskolákban pedig katonai ismeretek elnevezéssel a tanrend részeként fakultatív érettségi tantárgyként is szerepel.

Hende Csaba a Tranzit – Fesztivál a határon 2012-es rendezvényén arról is tájékoztatott, hogy az adott tanévben Debrecenben elkezdődik a képzés az első katonai középiskolában. A bentlakásos, katonai nevelést nyújtó intézményben a hivatásos katonai pályára, tiszti és altiszti pályára készítik fel a fiatalokat. Átalakították a tiszti rendfokozat alatti - korábban tiszthelyettesi - képzési rendszert is, és felállították az altiszteket képző intézményt Szentendrén.

Patyi András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora arról beszélt, hogy a honvédelem az egész ország védelméről szól, amelyben mindenkinek részt kell vennie. „Rövid idő alatt kikopott a köztudatból, hogy a hazát, az országot védeni kell, és erre készen kell állni.”

A rendezvényen megemlékeztek Ottlik Géza (1912-1990) születésének századik évfordulójáról is. Az író egyik legnépszerűbb regénye, az Iskola a határon Kőszegen játszódik. Hende Csaba így vélekedett Ottlik közismert könyvéről:

Az Iskola a határon parabola. Az alreál belső életének bemutatása csak eszköz volt arra, hogy a hatalom természetéről, az elnyomásról irodalmi nyelven szóljon. A könyvben leírtak nem feleltek meg a valóságnak; az iskola nem úgy működött. Ottlik Géza volt osztálytársai felelősségre is vonták az írót, hogy nem mond igazat, mert nem értették meg, hogy az irodalom és a valóság két különböző dolog. Mindazok, akik ide jártak, szeretettel emlékeznek meg a katonai iskoláról.

Úgye, fiúk, szép élet a katonaélet?

Két évvel ezelőtt heves vitába keveredtem a Facebookon, amikor a mogyoródi Military táborról olvasva olyasmit írtam, hogy nem tartom normálisnak az olyan szülőt, aki katonai kiképzésre küldi a tizenéves gyerekét. Kaptam is hideget-meleget, hogy a gyerek végre fegyelmet, tiszteletet és nem utolsó sorban hazafiságot tanul, a táborozók jó élményekkel térnek haza, sokan évente visszajönnek. A vita, amibe többen is bekapcsolódtak, nem jutott nyugvópontra, a két oldal nem tudta meggyőzni egymást, a tábor azóta is él és virul, fejlődik, állandó túljelentkezés van.

Egy spanyol fotós, Oriol Segon Torra egy hetet töltött együtt a tíz és tizenöt év közötti fiúkkal Mogyoródon, a körülmények pedig olyanok voltak, mintha háborúba készülnének – írja a CNN. Volt, aki érdeklődést mutatott a katonai lét iránt, azért jelentkezett, míg másokat a szülők küldtek el, a gyerek akarata ellenére. A fotós megjegyzi, igen magas azoknak a „táborozóknak” a száma, akiknek a szülei erős nacionalista kötődéssel rendelkeznek, ezért küldték el gyereküket. A résztvevőket a magyar honvédség aktív tagjai képzik ki, az egyenruha és a gépfegyver is ugyanaz, mint amit a „nagyok”, a valódi katonák használnak. A különbség csupán annyi, hogy nem éles lőszerrel, hanem vaktölténnyel gyakorlatoznak. Az egyhetes kiképzés során a gyerekek sátorokban laknak, ötkor kötelező ébresztő, közelharc, ismerkedés a fegyverekkel és a háborús szimuláció is a program része. De az sem ritka, hogy alvás nélkül töltik az éjszakát, kötelező virrasztással..

A honvédelmi miniszternek erről más a véleménye. Részlet egy Hende Csabával készült interjúból:

Tekintettel arra, hogy Magyarország ratifikálta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményéhez kapcsolódó kiegészítő jegyzőkönyvet a gyerekek részvételéről a fegyveres konfliktusokban, amely határozottan kiáll amellett, hogy 18 éves kor alatt ne lehessen katonai képzést se folytatni, miképpen látja a magyarországi terveket, gyakorlatot?

Mint említettem a hazafias, honvédelmi nevelés nem katonai kiképzést takar, hanem a honvédelmi identitástudat szükségességét hangsúlyozza, a cél az, hogy a gyermekek az oktatás segítségével felelős állampolgárokká váljanak, közösségi tudatuk és igényeik fejlődjenek, alakuljon ki bennük a hazaszeretet és kötelességüknek érezzék Magyarország védelmét, amelyhez megfelelő felkészültség szükséges. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Honvédségben történő szolgálatvállalás törvényben rögzített feltétele a 18. életév betöltése.

Miért tartja fontosnak, hogy a gyerekek fegyverzettechnikai eszközökkel, páncélozott harcjárművekkel, táborőrséggel és riadókkal gyakorolják a sorkatonák mindennapjait, amire az „Angyalbőrben – military gyermektábor” keretében idén 800 gyereknek volt lehetősége?

A gyerekek, akik önként jelentkeztek erre a táborra, nem kaptak katonai kiképzést. Megismerkedhettek egy őket érdeklő szakterület bizonyos részeivel. A korosztály érdeklődésének megfelelően kialakított program a katonáink szolgálati feladatait modellezi, a diákoknak lehetőségük van a valóságban is kipróbálni a katonák mindennapjait. Úgy gondolom, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a tanulók reális képet alkothassanak a katonák tevékenységéről és valós ismeretek birtokában döntsenek a pályaválasztásról.

Jön a hazafias testnevelés!

Ebben az évben egyre sűrűbben jelentek/jelennek meg olyan hírek, amelyek a katonai pályára, illetve harci cselekményekben való részvételre buzdítanak. És ezek a felhívások már közvetlenül eljutottak az iskolákig. Lássunk néhány példát!

A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság toborzó csoportja 2017. január 16-án Gödöllőn, a Református Líceumban és a Török Ignác Gimnáziumban várta azokat, akik a határvadász-képzés iránt érdeklődtek. A toborzó csoport tagjai felvilágosítást adtak a jelentkezés és a képzés feltételeiről. Többen jelentkezési egységcsomagot is vittek magukkal. (444)

Szeptembertől honvéd kadétképzés indul egy budapesti és egy szekszárdi iskolában – adta hírül a Honvédelmi Minisztérium közleményét az MTI. A tárca azzal indokolta az újfajta képzés elindítását, hogy a katonai pálya iránt érdeklődők és ezáltal a tiszti és altiszti utánpótlás létszámának növelése érdekében szükség van egy kifejezetten a honvédség számára hasznos előképzettséget jelentő, középiskolai, érettségit adó képzési formára. (Abcúg)

Lassú, de biztos lépésekkel militarizálja a társadalmat a-kormány. Formálódik már az iskolai öttusa is: a kabinet a küzdősport-oktatás bevezetésével kívánja "színesíteni" az eddig a tornára, atlétikára, labdajátékokra épülő testnevelés-órák programját. Az iskolai küzdelmek új területe lehet a lövészet is, miután megcélozták, hogy három éven belül minden nebuló kapjon "lőkiképzést" az intézmények szervezésében. A célra három év alatt mintegy 500 millió forintot költenének, lövészetet is oktatnának. (Népszava)

Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára nemrég a Parlamentben beszélt arról, hogy a szabadon választható katonai alapismeretek tárgy mellett a testnevelés is kiegészülne a lövészet lehetőségével. (Eduline)

Elférne-e egy lőtér az iskolában vagy az udvarán? Erről érdeklődött a Klebelsberg központ az intézményeknél. A napokban levelet küldtek az iskolaigazgatóknak, amiben az áll, legalább hat méterszer tizenöt méteres elkeríthető területekre lenne szükség. A Pedagógusok Szakszervezete szerint ez veszélyes. Az államtitkárságnál azt mondják, ez csak választható szakkör lenne. (RTL)

Információink szerint hétfőn küldtek körbe egy e-mailt a tankerületi központok az intézmények vezetőinek, amelyben arra kérik őket, szerdáig küldjenek részletes adatokat az iskolában űzött küzdősportokról. (MNO)

Akár slusszpoénnak is tekinthetjük ezek után a következő kormányhatározatot:

A Kormány 1462/2017. (VII. 25.) Korm. határozata a védelmi felkészítés egyes kérdéseiről tartalmazza a védelmi felkészítés 2017. évi feladattervét. Ebben szerepel az emberi erőforrások minisztere és a honvédelmi miniszter feladataként, december 31-i határidővel a hazafias és honvédelmi nevelés programjának tantervi szintű megjelenítése a testnevelés kerettanterv módosításával, illetve ehhez kapcsolódó megvalósíthatósági tanulmány kidolgozása.

Mi ezzel a gond?

Ismét felső parancsra érkezik egy új elem a közoktatás napi gyakorlatába. Egy át nem gondolt, bizonytalan tartalmú és számtalan csapdát rejtő elemről van szó, amelyről a döntéshozóknak – szokás szerint – eszük ágába nincs széles körű szakmai vitát kezdeményezni, a célokat, fogalmakat tisztázni, megvizsgálni, hogy az iskolákban megvan-e erre a fogadókészség. Ebből a közleményből még nem derül ki, hogy milyen életkorú gyerekek számára, milyen óraszámban, pontosan milyen tartalommal valósul meg a program, és vajon ki és hogyan készíti el az előírt megvalósíthatósági tanulmányt.

Maga a cél alapjaiban elbaltázott. Eleve a hazafiság és a honvédelem közvetlen összekapcsolása, s mindennek beillesztése éppen a testnevelés kerettantervébe igen rossz emlékeket idéz, nem véletlenül merül fel többekben a leventeoktatás rémképe. Mire akarjuk felkészíteni a diákokat? Kik ellen akarjuk felkelteni a harci kedvüket, testüket és lelküket alkalmassá téve a küzdelemre? Mi köze ennek az iskolához?

Maruzsa Zoltán helyettes államtitkár, a sajtóban megjelent kritikus megnyilvánulásokra is reagált, amikor kijelentette, hogy „minden demokratikus társadalom oktatási rendszerében elengedhetetlen, hogy a lakosság felelőssége megjelenjen, amikor az ország védelmi képességéről van szó. Arról a védelmi képességről beszélek, amelyet meghatároz, hogy mennyire elkötelezett az adott ország lakossága a hazája irányában, mennyire kész azt megvédeni, ha szükséges. Fontos, hogy az iskolai évek alatt szó essen az ezzel szorosan összefüggő hazaszeretetről. Ebben nincs semmi ördögtől való, amitől bárkinek rettegnie kellene. (…) Itt nem egy új tantárgyról beszélünk, még véletlenül sem! Tartalomról, életérzésről, ami már ma is megjelenik a történelemben, a földrajzban, de megjelenhet a zenében és a testnevelésórán is.” (Magyar Idők, 2018.08.07.)

Tehát életérzés! Hogyan lehet egy életérzésre nevelni? Bármilyen tantárgy keretében? Itt bizony egy kötelező ideológia érvényesítésének szándékáról van szó, ami a diktatúrák sajátja. A hazaszeretet fontos érték, de parancsszóra senki sem fog pozitív attitűddel kötődni a hazájához. Fanatizálni lehet ugyan fiatalokat valamely eszme nevében, volt és van is erre példa, de nem hiszem, hogy épeszű ember ezt a megoldást járható útnak tartja. Persze, hogy arra kell törekedni, hogy a fiatalok szeressék a hazát, de okosan, felelősséggel, ha kell kritikusan, s hogy ez így legyen, az az iskolán is múlik. De nem csak az iskolán. Az egész társadalomnak (beleértve a politikusokat is) törekednie kellene arra, hogy az ország mindenki hazájává és valóban szerethetővé váljon.

S hogy jön ide a honvédelem? Pláne a kötelező iskolai honvédelem? Aki katonai pályára szeretne lépni, erre minden lehetősége adott. A testnevelés órák nem szolgálhatják a harci kedv fokozását, nem az a dolguk. Kíváncsi lennék arra, hogy a testnevelő tanárok vajon mit szólnak ehhez a szándékhoz. Egyáltalán megkérdezik őket, vagy csak a felülről érkező parancs teljesítése lesz a feladatuk? Ahogyan ez a katonaságnál szokás.