Drámáznak a Kisasszonyok

Pardi-Oláh Roberta írása

A magyar olvasó alig tud valamit a nagy progresszív reformer, John Dewey előtti amerikai pedagógiáról. Az Alcott család bemutatása fontos adalékul szolgál az előzményeket illetően.

A 20. században meggyökeresedett drámapedagógia kitágította a kreatív oktatás tereit. Lehetőséget teremtett a diákoknak arra, hogy más bőrébe bújva gondolkozzanak a világról, ezzel jobban megértsék és elfogadják a különböző érveket, felfogásokat, valamint képesek legyenek szabadabban kifejezni magukat. Nem beszélve az együttjátszás öröméről.

Írásomban abba kívánok betekintést nyújtani, hogy már a 19. században is léteztek a drámapedagógia elemei, csupán még nem forrtak össze tudományterületté. A színjátszás – mímelés – az emberiséggel egyidős, csak különböző formákban kapott teret a történelem folyamán.

A 19. századi Amerikai Egyesült Államok kulturális bölcsőjére, Massachusetts államra, azon belül a transzcendentalisták működésére és Louisa May Alcott Kisasszonyok című regényére fókuszálok ebben az írásban. Jellemzem a pedagógiai törekvéseket, és igyekszem bebizonyítani, hogy a drámapedagógia elemeit más pedagógiai reformmozzanatok társaságában már ők is szorgalmasan alkalmazták.

Az 1830-as és 1840-es évek korszakalkotó változásokat hoztak az Amerikai Egyesült Államok kulturális életében. A transzcendentalisták – köztük Ralph Waldo Emerson, Henry David Thoreau, Margaret Fuller és Amos Bronson Alcott – a német Kant filozófiáját követve és továbbgondolva azt vallották, hogy az ember eredendően jónak születik, illetve egyetemes tudással rendelkezik, amelyet a helyes módszerekkel csupán a felszínre kell hozni belőle. A szókratészi párbeszéd, a naplóírás és a szövegekről való közös gondolkodás mind a gyermekben rejlő belső tudás feltárására irányuló eszközök voltak. A transzcendentalisták közül Amos Bronson Alcott kötelezte el magát a leghatározottabban a pedagógia mellett: több általa alapított iskolában tanított, és otthon pszichológiai kutatásokat végzett a saját lányain, elemezve a gyermeki fejlődési folyamatot. Mind az iskoláiban, mind az otthonában nem csupán teret engedett neki, hanem ösztönözte is a kreativitást. Érdeklődve olvasta a lányai és a diákjai naplóit, szívesen beszélgetett velük – sokszor spirituális témában – és lelkes tagja volt a közönségnek, amikor az Alcott lányok saját maguk által készített színdarabokat mutattak be a környezetüknek. Ez utóbbi olyan sikeresnek bizonyult, hogy Anna és Louisa May Alcott a kisvárosukban, Concordban többedmagukkal később színtársulatot alapítottak, és felnőttként is felléptek. A 19. században még hivatalosan nem létezett drámapedagógia, de az Alcott lányok több elemét használták: saját kezű színdarabírás, jelmez- és díszletkészítés, rendezői és színészi gyakorlatok. Olyannyira meghatározó élmények voltak ezek a számukra, hogy Louisa May Alcott beleszőtte a saját családjáról szóló művébe is.

Amikor 1868-ban megjelent Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye, a szerző egy csapásra népszerű lett az Amerikai Egyesült Államokban, majd a világhírnevet is elérte. Könyvének több filmváltozata készült, melyek máig rendszeresen láthatók különböző tévécsatornákon – hazánkban is.

Annak ellenére érte el sikereit, hogy regényéből hiányoztak olyan elemek, amelyek más ifjúsági vagy gyermekeknek szóló művekben megjelennek. A karakterek hús-vér emberek, akik – a történet jelenidejében – akár a szomszédunkban is lakhatnának. Nincsenek varázslók, boszorkányok, és hiányoznak a makulátlan jó és az ördögien gonosz karakterek is. Szereplői emberek, a maguk erényeivel és tévedéseivel együtt. Nem utaznak a varázslat országába, sem egy mágikus világba. Az egyedüli varázslatos világ az, amit ők maguk építenek, s csupán a fantáziájukban található, elkülönítve a valóságtól. Álmodoznak a jövőjükről, misztikus történeteket játszanak el, és fiktív karaktereknek öltözve újságot írnak. „Drámáznak”. Heterotópiát csinálnak a házukban lévő helyiségekből. Olyan álomvilágba utaznak, ahova a könyv olvasói is eljuthatnak. A regény szerkezete John Bunyan A zarándok útja című könyvének a fejezeteit követi, és a lányok (az írónő és testvérei alteregói) a szüleik (az írónő saját szüleiről mintázva) segítségével kisgyermekkorukban el is játszották ezeket a részeket. Improvizált moralitásjátékot készítettek a prózai műből. Beöltöztek zarándoknak kis batyuval a hátukon, amelyekben a terhüket cipelték, kalapot tettek a fejükre, botot és papírgurigákat vettek a kezükbe. Ebben a procedúrában az édesanyjuk segített nekik. Azután pedig végigjárták Bunyan zarándokának útját a pincéből, amely a Pusztulás Városát szimbolizálta a padlásra, azaz a Mennyei Városba. A lányok így emlékeztek vissza:

– Micsoda móka volt, különösen átkelni az oroszlánok között, megküzdeni Apollyonnal, és áthaladni a Völgyön, ahol a hobgoblinok laktak – mondta Jo.

– Nekem az a rész tetszett, ahol leestek és legurultak a földszintre a terhek – mondta Meg.

– Az én kedvenc részem az volt, amikor kiléptünk a lapostetőre, ahol a virágaink és lugasaink és más szép kis dolgaink voltak, és mindannyian ott álltunk és vidáman énekeltünk a napfényben – mondta Beth mosolyogva, mintha a kellemes pillanat visszatért volna. (Alcott 1994: 13-14., A szerző fordítása)

Szintén kitalált karakterek bőrébe bújtak, amikor a saját kis közösségi újságukat írták. Charles Dickens Pickwick Klubja szereplőinek öltöztek, utánozva a beszédstílusukat is. Kellékeket is használtak: színes kitűzőt P. C. (Pickwick Club) felirattal. Valamivel később csatlakozott hozzájuk a barátjuk, Laurie mint egyetlen fiú. Ez döntő fordulatnak mutatkozott, mert addig csak a négy lány lehetett tag, és az, hogy egy fiút fogadjanak a köreikbe, elképzelhetetlen volt. A történetben Laurie is szerepet kapott, szintén elmés cikkeket írt, és még egy postaláda elhelyezésével is erősítette az üzenetváltást, ezáltal a barátságukat.

A harmadik olyan szokás, amelyben fontos elem volt a dráma, a lányok műkedvelő színjátéka volt.

Nem lévén elég gazdagok ahhoz, hogy nagyköltségvetésű otthoni előadásokat tartsanak, a lányok minden ügyességüket latba vetették – és mivel a szükség a találékonyság szülőanyja – saját maguk elkészítettek mindent, amire szükségük volt. Némely kellékük és jelmezük igazán ügyes munka volt – gitárok kartonpapírból, antik lámpák vajtartóból elkészítve és letakarva ezüstpapírral, nagyszerű ruhák öreg pamutból a savanyító üzemből szerzett csillogó ónflitterekkel dekorálva, és olyan fegyverzet, amelyet ugyanazok a kis gyémántalakú darabkák borítottak, és amelyek beleragadtak a lepedőkbe, amikor az ónedények fedelét kivágták. A bútorokat összevissza pakolták, és a nagyszoba volt a helyszíne a sok ártatlan mulatságnak. (Alcott 1994: 23., A szerző fordítása)

Louisa May Alcott otthonának, a Kisasszonyok helyszínének, az Orchard House-nak (Concord, Massachusetts) az ebédlője

Fiúkat nem fogadott be a színjátszó társaság, ezért Jo játszotta a férfi szerepeket, és ennek ő határozottan örült, valamint nem tudott betelni azzal a pár rozsdaszínű bőrcsizmával, amelyet egy barátjától kapott… A kompánia kis létszáma szükségessé tette, hogy a két vezető színész több szerepet játsszon… Ez kiváló memóriagyakorlatként szolgált a számukra, ártatlan szórakozást jelentett, és lefoglalta sok órájukat, melyeket máskülönben semmittevéssel, magányosan vagy kevésbé értékes társaságban töltöttek volna. (Alcott 1994: 23-24., A szerző fordítása)

Ebből az élettel teli jellemzésből is kiderül, hogy mennyire lelkesen művelték a March lányok a színjátszást, és mennyi örömöt jelentett nekik ez a tevékenység. A Kisasszonyokban sor kerül egy Jo által írt rövid színdarab bemutatójára is. A boszorkány átka a maga rejtélyes színhelyeivel: a sötét erdővel, az ódon várkastéllyal és középkori szereplőivel: a törékeny királylánnyal, a hős lovaggal, a gonosz várúrral és a fondorlatos boszorkánnyal osztatlan sikert aratott a barátokból álló közösség előtt. Jo felnőttként az általa vezetett iskolában is szervezett színjátszó kört, és nagy sikerű bemutatókat tartottak a diákokkal. A segítője pedig nem más volt, mint Laurie.

Az Alcott lányok közül hárman: Anna, Louisa és May csatlakoztak egy színjátszó társasághoz Concordban, Frank Sanborn iskolájában. A legidősebb nővér ebben a csoportban ismerkedett meg későbbi férjével és hű társával, John Pratt-tel, akiről Louisa Meg udvarlóját és férjét mintázta a Kisasszonyok, Jó feleségek és Fiatalurak című könyveiben. (Matteson 2007: 234.)

Az Orchard House-ban, ahol az Alcott család élt, és ahol a Kisasszonyok játszódik, a mai napig őrzik a lányok néhány megmaradt jelmezét és kellékét.

Az Alcott lányok jelmezeinek és kellékeinek néhány megmaradt darabja

Az Orchard House ma interaktív múzeumként működik. A tárlatvezetéseket olyan munkatársak végzik, akik gyakran beöltöznek az Alcott család egyik tagjának, és úgy vezetik körbe a vendégeket a házban. Érdekes történeteket is mesélnek az ott lakók életéből. Nyaranta pedig minden évben pár napos alkotó táborokat szerveznek a gyerekeknek: ebbe beletartozik a kreatív írás és a színjátszás is. Különféle drámapedagógiai játékokkal és improvizációs gyakorlatokkal fejlesztik az ott dolgozók a gyerekek kommunikációs és előadói készségeit. Nagy teret engednek a kreativitásnak. Fő attrakcióként pedig bemutatják a Kisasszonyok egyik dramatizált jelenetét.

Az Alcott és a March nővérek szellemisége, kreativitása és „drámázása” tehát tovább él minden egyes új generációban, az újonnan felnövekvő „kisasszonyokban”.

Irodalomjegyzék

Alcott, Louisa May (1994): Little Women: Penguin Books Ltd., London.

Matteson, John (2007): Eden’s Outcasts. W.W. Norton & Company, New York.

Felhasznált források

Louisa May Alcott’s Orchard House.

Ezen belül: Special Events 2019