L. Ritók Nóra: Egy kis elmélkedés….

…rajzpályázatokról, vizuális nevelésről

Sok olyan alkotást látok, amelyek semmilyen fejlesztést nem mutatnak ezen a területen. Amelyeken érződik, hogy lélek nélkül kiadott feladatként, pedagógiai tevékenységet, tanácsot, segítést mellőzve készítették a gyerekek. És az is, hogy évek óta így készítik a rajzaikat. És ott vannak, még felsőben is, az egy vonalra sorakoztatott formák, az ujjnyi föld és óriás ég, a térszeletek ábrázolásának hiánya, a vastag hegyű zsírkrétával túl kicsiben felrajzolt, részletezés nélküli alakok, a sztereotip megközelítések, a meséskönyvekből másolt figurák. Elkeserítő. És az is, hogy az ember nem lát különbséget elsős és ötödikes rajz között, mert ugyanolyan ábrázolási szinten vannak.

L. Ritók NóraRajzpályázatot kiírni jó. Jó, mert bármihez kapcsolható, és látványossá tesz minden rendezvényt, megmozdulást. Szívesen alkalmazzák iskolák, cégek, minisztériumok, alapítványok, egyesületek.

A nemzetközi rajzpályázatok általában tisztán a gyermeki látásmódra és a vizuális kifejezésmód öntörvényű, de kellő ismerettel felvértezett megjelenésére fókuszálnak. 

Gyakran nincs tematikus megkötésük, vagy ha van is, olyan tág, hogy abba bármilyen megközelítés belefér, nagy szabadságot ad az alkotóknak. Néha persze tematizálják, természeti környezetre, hagyományőrzésre, vagy valamely globális problémára, esetleg művészettörténeti korszakra irányítva a figyelmet, de sosem kényszeresen, mindig meghagyva a történet középpontjában a gyermeket.

Nemzetközi rajzpályázatot zsűrizni is jó. Az intézmény, amely vállalja a postaköltséget, az angol nyelvű adatlapok kitöltését, ügyel arra, hogy színvonalas alkotást küldjön. Megválogat, előzsűriz, azokat a rajzokat küldi ki, amelyek a legjobbak. Lényegmegragadásban és kifejezésmódban is. Az elkészült katalógusok sokszor tanulságosabbak, mint egy továbbképzés… A nemzetközi rajzpályázatok jó képet adnak a gyerekek vizuális kultúrájáról.

És sokszor egy országról is. Vannak országok, amelyek sosem jelennek meg a díjazottak között. És vannak olyanok, ahol a vizuális nevelés évtizedek óta magas színvonalát tükrözik az eredmények is. Bár ebben biztosan nemcsak a vizuális nevelés színvonalát kellene kiemelni, hanem azt a történelmi-társadalmi hagyományozódást is, ami a versenyekhez, pályázatokhoz kapcsolódik. És talán az országon belüli elismerését is ezeknek az eredményeknek. Hiszen a pályázatok mögött iskolák, pedagógusok vannak. 

A hazai rajzpályázatoknál más a helyzet. Vannak persze itt is szakmaiak (pl. a hagyományos Zánkai Gyermekalkotások Galériájának pályázatai), és olyanok is, ahol nem ez a fő szempont.

A tematikus meghatározásnál vannak üzleti célúak is, amikor pl. egy márka népszerűsítése a cél. Gondolom, ezeket nem olyan szakemberek írják ki, akik gyerekekkel foglakoznak, pláne nem vizuális területen dolgozók, különben nem születnének olyan kiírások, amelyek egy-egy reklámfigura vagy rajzfilmfigura másolását írják elő. Ezek a pályamunkák furcsa, torz látásmódot mutatnak, hiszen egy felnőtt által megálmodott figura jelenik meg a gyerekrajzokon, a gyermeki fantázia szülte környezetben.

Persze a felnőttek sokszor nyakatekert megközelítéséket is kitalálnak. Leginkább akkor, amikor a rendezvénynek, szervezetnek egy, a felnőttek által megalkotott céljához vagy ideológiájához igazítják a kiírást. Ami már rég nem a gyerekről szól. Emlékszem a családon belüli erőszak témájában kiírt rajzpályázatra… vagy az „Isten él és szeret téged” címűre. 

Ilyenkor szívesen leültetném azt, aki ezeket kitalálja, hogy ő hogyan közelítené meg a témát… gyerekként meg pláne. 

Persze sok remek kiírás is van, meseillusztrációkra, állatokra, családra vonatkozó, kedves, gyermekközeli témákkal.

Nemrég egy zsűrizésen vita alakult ki. A zsűriben pedagógusok és művészek is voltak. Azokat a rajzokat, amelyeket a pedagógusok kiemeltek, arra a művészek azt mondták: nem jó, látszik rajta, hogy a gyerek tanítva van. Látszik a pedagógus hatása. Mondtuk, persze, jól néznénk ki, ha nem látszana. Egy fogalmazáson nem látszik? Vagy egy népdalon, amit elénekelnek a versenyen a gyerekek? 

Persze nem mindegy, hogyan látszik. Erőszakosan, egy felnőttes látásmódot rákényszerítve a gyerekre (ilyet is gyakran látni a rajzpályázatokon), vagy pedagógiai alázattal, fokozatosan elérve azt, hogy az öntörvényű ábrázolásmódot felváltsa a vizuális kifejezőeszközök tudatos használata, miközben a gyermek egyénisége megmarad.

Gyakran hívnak zsűrizni itthon is gyerekrajzpályázatokat. És sokszor nagyon elkeseredek. 

Mert a színvonal nagyon szélsőséges képet mutat. 

Sok olyan alkotást látok, amelyek semmilyen fejlesztést nem mutatnak ezen a területen. Amelyeken érződik, hogy lélek nélkül kiadott feladatként, pedagógiai tevékenységet, tanácsot, segítést mellőzve készítették a gyerekek. És az is, hogy évek óta így készítik a rajzaikat. És ott vannak, még felsőben is, az egy vonalra sorakoztatott formák, az ujjnyi föld és óriás ég, a térszeletek ábrázolásának hiánya, a vastag hegyű zsírkrétával túl kicsiben felrajzolt, részletezés nélküli alakok, a sztereotip megközelítések, a meséskönyvekből másolt figurák. Elkeserítő. És az is, hogy az ember nem lát különbséget elsős és ötödikes rajz között, mert ugyanolyan ábrázolási szinten vannak.

A technika is gyakran szomorú, egysíkú képet mutat. Leginkább a zsírkréta, vagy a színes ceruza a sláger. Kevés a festés, még a vízfestés is, a tempera pedig elenyésző. Pasztellkréta elvétve. Az eszközhasználat sok helyen nem anyagszerű. A rajzlap pedig? Már az én gyerekkorom óta jelen van az oktatásban a félfamentes rajzlap szürke tónusával… ami sem színe, sem anyaga miatt nem felel meg azoknak a nyomhagyó eszközöknek, amelyeket az írószergyártás már 30 éve piacra dobott. De rendületlenül tartja magát, holott árban sem kevesebb, mint az ezeknek az eszközöknek sokkal megfelelőbb műszaki rajzlap. Nem tudom, hogy lehetne elérni, kinél kellene kérvényezni, hogy ne ezt a félfamentes rajzlapot hívják általános iskolai rajzlapnak… A technikai egysíkúság persze lehet anyagi helyzet függvénye is. De tudom, sok esetben nem az. A festéshez nagyobb előpakolás kell… kiborulhat a víz… inkább mellőzik a pedagógusok. 

Nem tudom, hol a baj. Talán a valamikor létrejött tantárgyi rangsornál? Amiben a „fontos” tárgyak közé, „pihentetőnek” bekerült a rajz? Ami nem fontos? És ha nem az, akkor oda nem is kell pedagógiai fejlesztés? Akkor lazíthat a tanár is… és hiheti azt, hogy a vizuális kommunikáció fejlődik majd, magától…

Nos, szeretnék szólni, hogy nem. Ennek a fejlesztésének is megvan a rendszere, a módszertana, és ez is fontos tanulás. Éppúgy, mint a többi. Csak valamit még tud, ha jól csináljuk: az alkotási folyamat adta sikerélménnyel erősíti meg a fejlesztést, segíti a bevésést, építi a személyiséget. Ha csak egy morzsát teszünk hozzá ehhez rajzóránként, boldogabb gyerekeket kapunk. Nemcsak a rajzórán, hanem a következőn is.

A szerzőről: