Együtt születve a közszolgálati rádiózással

A rádiózás igaz doyenje, Varga Károly rádiós zenei nevelő 95 éves. Morva Péter írása

A magyar közszolgálati rádiózással egyidős, máig aktív zenei játékmester az egyik legbővebb műsortermésű rádiósnak számít óriási életműve alapján.

A legújabb nevelési irodalom mellett a társtudományok is elismerik, hogy a televízió és rádió nevelő médium, ezek a médiumok szocializációs szerepük mellett egyre erőteljesebb nevelői hatást is gyakorolnak, gyakorolhatnak (Mészáros, 2006; Ranschburg, 1998; Trencsényi, 2007).A hatvanas-hetvenes és nyolcvanas évek rádiós zenei ismeretterjesztő és oktatóműsorainak, magazinjainak, vetélkedőinek készítői, szerkesztői, műsorvezetői (Bónis Ferenc, Dimény Judit, Szabó Helga, Friss Gábor, Lukin László, Juhász Előd, Forrai Katalin stb.) és mindenekelőtt az idén ősszel 95. születésnapját ünneplő Varga Károly mind az iskolán kívüli nevelést valósították meg különleges körülmények között. A Rádió az említett évtizedekben elfogadottá akarta tenni a társadalom számára azt az elvárást, hogy az ifjúság produktumait eszmeileg és anyagilag értékelni kell, az ifjúság aktivitását a felnőttek példamutatásával be kell kötni a társadalomba, miközben kerülni kell a gyámkodást a fiatalság felett. Az 1950-ben a Magyar Rádió szervezetén belül létrehozott Ifjúsági és Gyermekosztálynak (IFO), amelynek keretében tevékenykedtek az említett rádiós műsorkészítők-nevelők is, kettős feladatot kellett teljesítenie. Egyrészt a felnőttek elvárásait tolmácsolni a fiatalok felé, másrészt kiszolgálni a fiatalok igényeit a demokratikus nevelési módszerek terjesztésével, a fiatalok szabad aktivitásának propagálásával és a társadalomtól elvárt objektív gyermekkép kialakításával.

Ez és a hatvanas-hetvenes évek fordulóján végbemenő közoktatási és közművelődési változások új nevelőért kiáltottak, aminek eredményeként új rádiós személyiségek születtek. A szerkesztő mostantól már nem csak műsorának, hanem csapatának szervezője és vezetője is volt, a komplex rádiós pedig az összetett élő adások szerkesztője, rendezője, műsorvezetője, esetleg játékvezetője kellett, hogy legyen. Így mátrixszerűen számtalan új rádiós feladatkör alakult ki: szerkesztő-bemondó, adásvezető-bemondó, hírolvasó-szerkesztő, műsorvezető-bemondó, szerkesztő-riporter, rendező-műsorvezető stb. A két új aktorforma mellett kialakult az igény a véleményirányító rádiós szerepre is, aki szakterületének specialistájaként a közvéleményt befolyásolja újságírói és riporteri képességeinek birtokában. Feladata lehetett kommentátori, műsorvezetői, kritikus vagy publicista. A zenei műsorok terén ilyen komplex rádiós szerepkörben alkotott Varga Károly: egy személyben riporter, műsorvezető, szerkesztő-bemondó, vagy rádiós kollégáival (Friss Gáborral, Szabó Helgával) közösen a Fülharmónikusok Klubjában mint műsorvezető-szerkesztő, játékmester.

Varga Károly 1951. október 1-jén került a Rádióhoz, munkássága végigkísérte az IFO teljes történetét. A magyar közszolgálati rádiózással egyidős, máig aktív zenei játékmester az egyik legbővebb műsortermésű rádiósnak számít óriási életműve alapján. Pályafutása alatt több mint tízezer kis riportot készített, közel ezer ún. nagy riportot és interjút Európa 23 országában, illetve több száz különböző zenei témájú műsort.1 A Magyar Televízióban 22 éven keresztül vezetett élő adásokat. 15 éves korától diáklapoknak írt, felnőttként tudósításokat publikált, főiskolai módszertani jegyzet társzerzője volt. 32 évig az óbudai Zeneiskola tanszakvezetője, a Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetnek két évtizeden át vezető főiskolai tanára, három évtizedig Óbuda zenei szakreferense volt. Darázs Árpád és Karai József mellett az Építők Központi Férfikarának karnagya, az Óbudai Kamarakórusnak, és még négy másik énekkarnak vezetője. Az Országos Filharmóniánál koncertműsorokat vezetett (több ezer ilyen esemény volt), és egyedülálló műfajt teremtett a zenés vetélkedők formájában. Volt, hogy naponta akár ötször is adásba került, állandó jelenlét érzetét keltve a hallgatókban. Rádiós tevékenységét négy nagyobb területre lehet osztani:

• a kezdeti években számos iskolai ének-zenei oktatóműsort készített (jóval az Iskolarádió 1963-as indulása előtt),
• riporteri és magazinszerkesztői tevékenység,
• szöveges gyermekhangversenyek vezetése és szerkesztése,
• vetélkedők írása és vezetése.

A Rádió a 60-as évek végén már úgy számolt a fiatalsággal, mint a társadalom aktív 40%-ával, amely rétegzett, ismeretátvételre, erkölcsi, esztétikai normaformálásra utalt, szórakozni vágyó, a felnőtt társadalomba beillesztendő csoport.2 A beilleszkedési konfliktusban a probléma leküzdéséhez a család, az iskola, az ifjúsági szervezetek, a sajtó és ezen belül a Rádió feladatainak összeegyeztetését javasolták, ezáltal társadalmi szintre emelve a nevelői kötelezettséget. A rádiós nevelőknek (is) meg kellett ismernie a fiatalokat, akik nem lehettek már pusztán a nevelés egységesített tárgyai. A fiatalságot aktív erőként definiálták, amely dinamizmusából kifolyólag igényli a korszerű műveltséget, az aktivitási szabadságot, a demokratikus nevelési módszereket, a megértést és a segítséget a problémakezelésben. Ezek mentén kellett az IFO műsorkészítési normáit meghatározni, a műsorok tartalmát és hangvételét kialakítani. Mindezt pedig egyre differenciáltabb megközelítéssel, hiszen nem csak a megelőző ismeretszint nem volt homogén, hanem a habitus és a társadalomhoz fűződő viszony sem (ami alatt a szocioökonómiai státusz miatti hátrány értendő). A műsorokkal emellett a társadalom ifjúságképét is formálni kívánták. Ennek elérésében látott eszközt az Osztály a dialektikus formájú eszmei ráhatásban (beszélgetős stúdiófelvételek, vitaműsorok), az információ áramoltatásában az ifjúsági ellátórendszerek felé és vissza (Nagy és Trencsényi, 2013), összefüggések számos szemszögből történő megfigyelésében és rögzítésében, az interdiszciplinaritásban és a kiegészítő ismeretek iskolán kívüli biztosításában. A műsornak hitelesnek kellett lennie, azaz rádiószerűnek (Cserés, 1963), amelyben a kommunikáció zavartalansága érdekében biztosítani kellett a szakértői bemondói státuszt. Ilyen szakértő volt Varga Károly is mint a komplex feladatokat elvállaló műsor-, játék- és adásvezető, aki a bemondó-konferáló-rádiósújságíró-szerkesztő feladatkört összefogva tovább erősítette a műhelyesedés folyamatát. A rádiózás általa is fokozottan a komplexitás felé haladt, így hosszabb élő adások – mint például a zenés vetélkedők – és összetett magazinműsorok születhettek.

Állandó dinamikus mozgásban lévő (mai szóval élve mobil) műsorkészítőként Varga Károly számára elsősorban a hallgatóihoz fűződő személyes kapcsolatok kiépítése volt a legfontosabb. Ezért műsoraira is leginkább a klubélet, az élő koncerttermi műsorvezetés, a vetélkedők, a riportkészítés és a szöveges zenei ismeretterjesztés személyes élményekre építő formái a jellemzőek, illetve néhány műsor aktív muzsikusként is megszólította őt. Ezen adások mindegyike szinte kivétel nélkül igen szerteágazó volt, sok megjelenési formában feltűntek. A klubműsorok találkozót biztosítottak a különböző zenebarát korosztályoknak, a vetélkedők az eltérő felkészültségi szintű egyéni és csoportos versengéshez nyújtottak lehetőséget, a riportműsorok pedig betekintettek a zenei közösségiség valamennyi megjelenési formájába. Utóbbiak a szabadidős tevékenységek, a városi (és külföldi) élményszerzés és az intézet- és iskolalátogatások során megért tapasztalatokat közvetítették a hallgatónak, és szólították meg riportalanyként a fiatalt (és a mintaadó felnőttet) saját környezetében, melyek lehettek beszélgetések, visszaemlékezések vagy interjúk. Soha nem volt a Rádió ún. belsős munkatársa, de a folyamatos, mai napig tartó (bár a járványhelyzet miatt – remélhetően minél rövidebb ideig – szünetelő) országjárása miatt is valóban a „külsős” szó a legjellemzőbb rá. A Rádió épületében is leginkább csak az éjszakai órákban jelent meg, hogy összeszerkessze műsorait.

Vezetési stílusa demokratikus, a személyes kontaktus lehetővé tette azt a bőséges kommunikációra épülő szimbolikus interakciót, amelyben a szerepek ismertek, identifikációra lehetőséget adnak, és ezáltal a külső normák belsővé tételével a tanulás is megvalósul (Kron, 1997). Az egymásra irányuló cselekvések során (elsősorban riporteri tevékenységekor) viszonylagos egyetértésben egymást kiegészítő szerepeket valósított meg riportalanyaival. Ha a műsor jellege – például előadás-formájú szöveges zenei ismeretterjesztés, bár kevés ilyen műsort készített – amúgy is bezárkózásra késztette a mikrofon előtt ülő nevelőt, ő akkor is énüzenetekkel próbálta fenntartani a közvetlenség látszatát. A növendékekhez fűződő viszonyában a szimmetria dominál, riportjaiban a kívülről érkező érdeklődő, a vetélkedőkben a „mozgalmi vezető” játékmester szerepében jelent meg. Ez utóbbi kiegészült a szakértő szerepkörével is azokon a vetélkedőkön, ahol külön zsűri nem volt, és műsorvezetőként – esetleg kollégáival – maga értékelte a versenyzők megoldásait, produkcióit.

Rendkívül aktív rádiós tevékenysége miatt a műsoraiban megjelenő ismeretanyagot csak szerteágazó struktúrába lehet csoportosítani. Ez a sokszínűség annak is köszönhető, hogy aktuális szerkesztői munkája miatt a vezetésével megjelenő magazinok témagazdagságukból eredően ezt maguktól is előidézték. Műfaját tekintve az adások szintén sokoldalúak, színesek, tükrözve ezzel a gazdag rádiós tevékenységi kört. Dominálnak a zenei zsurnalizmus körébe tartozó magazinműsorok, a tömegkapcsolati jellegű adások, mint például a rejtvényműsorok és kiváltképp a vetélkedők. Jelentős mennyiségben készültek stúdióból közvetített élő gyermekzenei adások. A zsurnalizmustól nem messze eső interjúk és portrék körében is számos adást vett fel és vitaműsort is lebonyolított. De ezenkívül rádiós életművében megtalálható a konzervatív műfajok közé tartozó szemléltetéses előadás, a daltanítás, az énekórai illusztrálás és a szünidőben is foglalkoztató, a tananyag kontinuitását biztosító műsor is.

Rádiós tevékenységének típusaihoz kell adekvát módon a tanuláselméleti felfogásokat is rendelni. A műsorokban eltérőek voltak az interakciós szintek, és változott a nevelő helye is a közösségi hierarchiában az előadótól az iskolai tanáron át a beszélgető-, sőt játszótársig. Mint a Gyermekrádió zenei adásainak a hallgatókkal leginkább élő kapcsolatot ápoló rádiósa, műsorainak felében a szimbolikus interakciókban gazdag cselekedtető tanuláselméleti hozzáállást érvényesítette, legyen akár osztálytermi énekóra, mesével magyarázott gyermekzenei műsor, gyermekriporterek kérdéseire épülő művészportré vagy vetélkedő. Szemléltető jelleggel készültek a korai magazinjai, zeneszerzői portréműsorai, az iskolai oktatást támogató tankönyv-kiegészítések, a táborélet-szemléltetések és a stúdióvendég közreműködésével készített bemutató előadások. A kizárólag ismeretátadó jellegű műsorai (mint az korábban említve lett) ritkák voltak, a kreativitásra adásaiban meghatározott keretek között és kiszámított eredménnyel számolt. Zenei gondolkodása a korai éveket leszámítva a polgári konzervatív, azaz a klasszikus és az eklektikus szemlélet között hullámzott. Iskolához fűződő viszonya intézményes alapon nyugszik, de leginkább az alternatív, amatőr mozgalmakat előtérbe helyező szemlélettel van átszőve. Ez váltakozik az iskolai oktatást kiegészítő műsorok iskolahangsúlyos nézetével.

A gyermekkép vonatkozásában neki is kezdetben (az 50-es években) az állami kánont kellett követnie, de az évtized második felétől látványosan szakított ezzel a szemlélettel, és áttért a romantikus, fröbeli narratívához. A nevelés helyszíne is számos műsorában a család helyett a kortárscsoportokhoz került át. A szórakoztatás feladatát a játékos vagy meseszerű formákban bontotta ki. Magazinjaiban több különböző életkorú gyerekhang is segített a konferálásban, és a riportalanyok túlnyomó többségükben szintén fiatalok voltak. A gyermekszínészektől eltérő csoportot alkottak a gyermekriporterek, valamint az ének-zenei oktatóműsorok és komplex kreatív ismeretterjesztő műsorok iskolás gyermekrésztvevői. A gyermekriporterek utánpótlása esetleges volt, Varga Károly személyes tapasztalatai alapján válogatta ki őket, amiről Horváth Anikó is megemlékezik a Kíváncsiskodók egyik adásában.3 (Ő Varga Károly volt növendékeként szintén gyermekriporterré vált a Zenekedvelő gyerekek klubja című tévéműsorban.) Hallgatóit személyesen szólította meg, tegezte őket (és ma is tegezi kortól függetlenül), pozitív megerősítést küld mindig feléjük. Nyelvezete közérthető és gyerekkori életképekben gazdag. Egész személyisége mentes minden negatív jelentéstől, mindig megszólít és érdeklődik, önmagát, személyiségét ma is a háttérbe tolja „riportalanya” (beszélgetőtársa) érdekében.

Irodalom

Cserés Miklós (1963): A rádiószerű rádió. A Magyar Rádió és Televízió Szakkönyvtára. Budapest.

Kron, Friedrich W. (1997): Pedagógia. Osiris Kiadó, Budapest.

Mészáros György (2006): Iskolán kívüli nevelés. Bölcsész Konzorcium, Budapest.

Nagy Ádám, Trencsényi László (2013): Szocializációs közegek a változó társasdalomban – A nevelés esélyei: család, iskola, szabadidő, média. ISZT Alapítvány, Budapest.

Ranschburg Jenő (1998): Áldás vagy átok? – Gyerekek a képernyő előtt – Az élet dolgai. Saxum Kiadó, Budapest.

Trencsényi László (2007): Az iskola funkcióiról a nevelési intézmények „történeti rendszertanában”. In: Kiss Éva (szerk.): Pedagógián innen és túl. Pannon Egyetem, PécsiTudományegyetem, Pécs-Veszprém.

• 1. Saját szóbeli közlése szerint.
• 2.  A hetvenes évek rádiója. A magyar rádiózás távlati fejlesztési terve 1980-ig.Elnökségi Iratok. Magyar Rádió Irattára. (KON–001)
• 3. A szórakoztatást, a felfedezve tanulás érzetét keltve készültek a Kíváncsiskodó adásai, amelyben a 10-14 éves riportgyerekek maguk tehettek fel a korosztályuk által is érdeklődésre számot tartható kérdéseket a felnőtt művészeknek, tanároknak. Ezt az ötletet Varga Károly a Hétszínvirág című magazin egyik állandó rovatában is alkalmazta.