Koncentráljunk a lényegre!

Knausz Imre írása
In memoriam Kaján Lászó
Ez az írás hozzászólás a magyar iskolaszerkezet jövőjéről szóló vitához. Alaptézise a következő: két nagyon gyakran elhangzó cél – az általános iskolai kezdőszakasz meghosszabbítása és az iskola szelektív jellegének visszaszorítása – nem igényli sem a nyolcosztályos általános iskola, sem a szerkezetváltó gimnáziumok megszüntetését és más iskolatípusokkal való fölváltását.
A következőkben egyáltalán nem fogok érvelni a föntebb említett két cél mellett. Ezt sokan megtették már, én is. Csak arról írok, hogy ezek nem feltétlenül igénylik az említett szerkezeti változásokat. (Más szerkezeti változásokat igen, erről is lesz szó.) Nem fogom azt állítani, hogy az általános és középiskolák szerkezeti átalakítása értelmetlen cél volna. Mindössze amellett érvelek, hogy a “szerkezeti kérdés” másodlagos fontosságú, eltereli a figyelmet a lényegről, fölösleges vitákat gerjeszt, és számottevő veszélyeket hordoz.
Az általános iskola belső tagolódása
Az általános iskola 1945-ös létrehozásától kezdve két négyéves szakaszra, alsó és felső tagozatra tagolódik. Ezt a tagolódást az 1950. évi tanterv szilárdította meg. Az alsó tagozaton kezdetben egytanítós, ma leggyakrabban kéttanítós rendszerű az oktatás, a felső tagozaton ezzel szemben ún. szakrendszerű oktatással találkozunk: minden tantárgyat – elvileg – az adott tantárgy tanítására speciálisan kiképzett tanár tanít. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az alsó tagozat a népiskolai hagyományt és pedagógiai kultúrát viszi tovább, a felső tagozat pedig a középiskolai habitust viszi le a 14 év alatti korosztályhoz, az általános iskola így tovább hordozza magával kettős eredetét. Ezt a kettősséget nagyon régóta erős bírálatok érik, különösen az 1989-es rendszerváltás óta hangzik el újra és újra, hogy a szakrendszerű oktatás túl korán kezdődik el.
Mi is a különbség a kétféle pedagógia között? Az alsó tagozat deklarált célja az alapkészségek fejlesztése. Itt klasszikusan az íráshoz, olvasáshoz és számoláshoz kapcsolódó képességekről van szó, de ez a három alapkategória már régóta kiegészül a zenei, vizuális, manuális, nagymozgásos stb. képességekkel. Ez a cél soha nem volt sterilen képességközpontú, és az idők során egyre több ismeretelsajátítási céllal egészült ki, miközben alapvető karakterét megtartotta. Ennek a pedagógiai étosznak nagyon fontos összetevője a gyerekek és a pedagógus közötti szoros személyes kapcsolat, az, hogy sok időt töltenek együtt, megismerik egymást, és az így – jó esetben – létrejövő bizalom tartósan fenntartja a tanulási motivációt.
A felső tagozaton belépnek a szaktárgyak, amelyeknek a rendszere végső soron a tudományok rendszerét képezi le, és a szaktárgyak tantervei kötelezően elsajátítandó ismereteket írnak elő. Ezzel összefüggésben a tanulók és tanárok közötti személyes viszony radikálisan meggyengül: a tanulók csak rövid időt töltenek egy-egy tanárral, és ez a rövid idő elsősorban a szisztematikus oktatáshoz szükséges, miközben a tanárok egy-egy tanévben nagyon sok tanulóval kerülnek kapcsolatba.
A gyakran megfogalmazott átalakítási cél az, hogy ez a szakasz – a szakrendszerű oktatás szakasza – kezdődjék később, konkrétan a 7. évfolyamon. Emellett legtöbbször a következő érvek hangzanak el.
- A serdüléssel összefüggésben 12 éves kor körül nagyobb változások mennek végbe a gyerekekben, mint 10 éves korban, jobban készen állnak a rendszerezett és a korábbinál elvontabb ismeretek befogadására.
- A szakrendszerű oktatás során kevesebb idő áll rendelkezésre az alapkészségek további fejlesztésre. A kezdőszakasz meghosszabbítása két évvel ezt a fejlesztést hatékonyabbá teheti.
- A kistelepüléseken eddig is előfordult, hogy az általános iskolának csak az alsó tagozata működött helyben, és a jövőben ez valószínűleg gyakoribb lesz. Ha azonban a helyben megvalósított oktatás hat évfolyamra bővül, a családoknak könnyebbséget, a falunak pedig komolyabb iskolát, erősebb kulturális identitást jelenthet.
Ezek mögött az érvek mögött a következő kimondatlan előfeltevések húzódnak meg.
- A nem szakrendszerű (szisztematikus-diszciplináris) oktatást valamikor el kell kezdeni.
- Minden iskolában és minden tanulócsoportban ugyanakkor (ugyanazon az évfolyamon) kell ennek a váltásnak bekövetkezni.
Az alábbiakban ezekkel az előfeltevésekkel szeretnék vitatkozni. Megítélésem szerint a közismereti célú közoktatás legfontosabb problémája ma, hogy előre definiált tartalmakat akar a tanulók fejébe beültetni, miközben nem kelti föl bennük a tudás iránti vágyat. A cél pedig nem az volna, hogy a fiatalok meghatározott ismeretekkel fölvértezve hagyják el az iskolát, hanem sokkal inkább az, hogy ébredjen föl bennük – és maradjon is ébren – a világ megismerése iránti vágy. A felső tagozatos oktatást tehát a mai formájában soha nem kell elkezdeni, sem az általános, sem a középiskolában.
Az alapkészségek fejlesztése és a tudásvágy fölkeltése természetesen két különböző pedagógiai feladat. Nagyon is méltánylandó igény, hogy kezdetben az első, később a második domináljon az oktatásban. Világos ugyanakkor, hogy indokolt ezt a váltást folyamatként elképzelni. Már az első évfolyamon is fontos mellékcél a tudásvágy fölkeltése, miközben az alapkészségek fejlesztése a tanulmányok végéig, sőt azon túl is tart. Minden bizonnyal szükség van olyan időszakra, amikor a váltás a kétféle prioritás között erőteljesebb, és megítélésem szerint igazuk van azoknak, akik ezt az időszakot inkább kötnék a 12 éves, mint a 10 éves korhoz. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy egy adott évfolyamon az ország összes iskolájában elkezdődik egy tematikusan meghatározott tantervi ciklus megvalósítása. Egyszerűen minden tanulócsoport más, van ahol korábban, van ahol később következik be ez a – fokozatos – átállás. És szinte magától értetődő: az egyes tanulócsoportok érdeklődése a világ iránt különböző konkrét ismeretekkel kelthető föl. A tananyagkiválasztás szabályait szükséges kötelező dokumentumokban rögzíteni, de magát a tananyagot nem, mert az a tudásvágy fölkeltésének rugalmasan alkalmazandó eszköze.
Az osztálytanítói rendszerről a szaktanári rendszerre való átállást sem csak hirtelen váltásként lehet elképzelni (ahogy az jelenleg történik az 5. évfolyamon). Például minden bizonnyal el kell indulni azon az úton, hogy a szaktanárok a jelenleginél több tantárgy tanítására kapjanak képesítést. Ez azonban további éles viták tárgya lehet.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy egy hatosztályos általános iskolára épülő hatosztályos gimnázium nem tudná ezt a koncepciót a jelenlegi intézményrendszernél jobban megvalósítani. Minden bizonnyal jobban tudná. Csakhogy történelmileg úgy alakult, hogy nem ilyen az iskolaszerkeztünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy az átállás olyan szervezési feladatokkal járna, amelyek mind a figyelmet, mind az erőforrásokat elvonnák a fontosabb – és a régi szerkezetben is megvalósítható – pedagógiai céloktól. Tetejébe a 6+6-os szerkezet jelszava – ha túlságosan előtérbe kerül, és nem kapcsolódik össze nagyon erős komprehenzív törekvésekkel – könnyen hathat a korai szelekció irányába: intézményesen is betetőzné az általános iskola amúgy is előrehaladott szétesését.
A lényeg tehát nem új intézmények létrehozása, hanem a régiek értelmesebb és szakszerűbb működtetése. Nyilván annak sincs elvi akadálya, hogy a kistelepüléseken az általános iskola jelenlegi alsó tagozata helyett az első hat évfolyam maradjon helyben, és csak a 7-8. évfolyamos tanulóknak kelljen átjárni a szomszéd település nagyobb iskolájába.
Szelektív vagy komprehenzív iskolarendszer
Sokan leírták már adatokkal is alátámasztva, hogy a magyar iskolarendszer szélsőségesen szelektív. A tanulói teljesítmények tekintetében az egyes iskolák között hatalmas különbségek vannak, miközben az egyes iskolákon belül ezek a teljesítmények nem mutatnak nagy szórást. Magyarul: a rendszer korán elválasztja “az ocsút a tiszta búzától”, és gyakorlatilag lemond a gyengébben teljesítő tanulókról. A teljesítménykülönbségek mögött természetesen társadalmi különbségek húzódnak meg. Nagyon fontos látni, hogy a szelekció részben informálisan működik, általános iskolai szinten lényegében ez a meghatározó. Ebben az írásban azonban csak a formális-intézményes szelekcióval: a középiskolai felvételi eljárással foglalkozom.
Szelektívnek nevezek egy iskolarendszert, ha korán – alacsonyabb évfolyamon – következik be a jobb teljesítményű és motivációjú (és jobb társadalmi helyzetű) tanulók különválasztása, és komprehenzívnek nevezem, ha hosszú ideig képes együtt, közös tanulócsoportokban tartani ezeket a különböző (társadalmi helyzetű) tanulókat.
Napjaink hazai oktatáspolitikai diskurzusában a komprehenzív iskolarendszer fogalma szorosan összekapcsolódik a tíz vagy tizenkét évfolyamos ún. egységes iskola eszméjével. Itt tehát más módon, mint a korábban tárgyalt esetben, de ugyancsak az iskolaszerkezet átalakítása válik céllá. De vajon következik-e a komprehenzív eszméből az egységes iskola megteremtésének feladata. Azt gondolom, nem. A komprehenzív eszméből a középiskolai felvételi rendszer eltörlése következik, és semmi több. Nyilvánvalóan szólhatnak érvek amellett, hogy ez legjobban az egységes iskola révén valósítható meg, ez azonban nem magától értetődő.
A komprehenzív iskolarendszer megvalósítása nemcsak a felvételi vizsgák eltörlését jelenti, hanem minden olyan szelekciós mechanizmus fölszámolását, amely a tanulmányi teljesítményen alapul. Túljelentkezés esetén természetesen szükség van válogatásra, ez azonban komprehenzív rendszer esetén nem lehet meritokratikus. Néhány példa, hogy el tudjunk képzelni egy ilyen rendszert: a körzetben lakók preferálása, a hátrányos helyzetűek preferálása, az oda járó gyerekek testvéreinek preferálása és végső esetben a sorsolás. A felvételik eltörlése természetesen radikális követelés, ami mellé nem könnyű – bár meggyőződésem szerint nem is lehetetlen – társadalmi támogatást fölvonultatni. Az egységes iskola terve azonban nem kevésbé radikális elképzelés. Mit tesz ez hozzá a felvételi rendszer eltörléséhez? Egyrészt azt, hogy intézményeket kell összekapcsolni, ami számos szervezési, logisztikai problémával jár, és – megint csak – figyelmet és erőforrásokat követel. Másrészt azt feltételezi alapesetként, hogy a tanulók 10 (12) évig együtt maradnak, ugyanabba az intézménybe járnak. Nem gondolom, hogy ez baj lenne, de azt sem, hogy célul kéne kitűzni. Nem látom be, miért kellene ellenezni, hogy a tanulók bizonyos pontokon új iskolát válasszanak.
Ugyanakkor a komprehenzivitás elkerülhetetlenné tesz bizonyos szerkezeti változásokat, ezek azonban mindenekelőtt az érettségit megelőző szakképzéshez kapcsolódnak. Elképzelhető lenne például, hogy 18 éves koráig mindenki gimnáziumba jár, de a 11-12. évfolyamon egyesek bizonyos tanulmányok alól felmentést kapnak, és a fölszabaduló időben egy kifejezetten csak szakképzést nyújtó intézményben szakmát vagy részszakmát szereznek. Ez nyilvánvalóan intézményi változásokkal is járna: a jelenlegi szakképző intézmények vagy gimnáziumokká vagy olyan iskolákká alakulnak, amelyek kvázi tanfolyami módon – de természetesen továbbra is ingyenesen – kizárólag szakképzést nyújtanak. A komprehenzivitás így szigorúan véve csak a 10. évfolyamig tart, de az elv a 11-12. évfolyamon is megjelenik abban, hogy a közismereti tárgyakat közös tanulócsoportokban tanulják a szakképzésben részt vevő és az érettségire készülő diákok.