L. Ritók Nóra: Az értékelés funkcióvesztése

Azt hiszem, ki kellene egyszer mondani: úgy, hogy hazudunk… de vajon kinek? És miért? Miért fontos, hogy mi, pedagógusok jól jöjjünk ki a dologból?

Mindig figyeltem az oktatásnak ezt a fontos területét. Érdekelt az első pillanattól és ma is, mikor talán az országban egyedüliként szövegesen értékelő művészeti iskolában tanítok.

Érdekes azonban ezt úgy vizsgálni, hogy közben az ember megtapasztalja az általános iskolát elvégző gyerekek tudásszintjét, figyeli, milyen tudással kerülnek át a szakiskolákba, majd onnan ki, sok esetben funkcionális analfabétaként. Hogyan termel ki az oktatás egy olyan réteget, akiknek alapvető olvasási, szövegértési, számolási gondjai vannak? Akiknek a gondolkodási képességei felnőttként is gyerekszinten maradtak?

Összetett ez a probléma is. Mert nyilván nem mondható, hogy a pedagógus a hibás, vagy a gyerek vagy a törvények vagy más… de minden összefügg mindennel. Valahogy alakulnak a helyzetek körülöttünk. Mi meg sodródunk velük, és hagyjuk.

Többször írtam már arról, hogy a csúsztatás, a megfelelni akarás milyen romboló, a problémák szőnyeg alá söprése, a túlélésre játszás mennyire káros. Hogy értelmetlen egy álságos képet kommunikálni arról, minden rendben van, mikor nincs úgy. Mert ennek beláthatatlan következményei lesznek. 

A történet régen kezdődött. Számomra akkor, mikor jó 30 éve kikerülve a felsőoktatásból még azt hittem, az értékelés valódi, ott megtanult funkcióját fogom majd megtapasztalni a gyakorlatban is. De nem így volt. A másféle szempontoknak megfelelés már akkor is jelen volt az iskolákban. Nem lehetett pl. buktatni, azt sem, aki semmit sem tudott. Települési érdekből, mert az alacsony tanulólétszám osztályösszevonásokat eredményezett volna. Ezt persze tudták a gyerekek is, úgyhogy elvégezték a nyolc általánost papíron, a valóságban szinte analfabétán. De akkoriban a papír fontosabb volt, mint a valós kép. A papíron pedig az volt, hogy felszámoltuk az analfabétizmust. Azt hittem, a rendszerváltással majd ez másképp lesz.

De nem így történt. Hol a baj? A pedagógusszerep normavesztésében? A központi irányítás kapkodó változtatásiban? A családok értékrendjének kiürülésében? A globalizációban?

Mert az, hogy nem tudtunk a negatív tendenciáknak gátat szabni, az biztos.

Azt a tudásbeli szakadékot, ami a kisiskolák négyese-ötöse és egy jobb városi iskola eredményei között van, a kezdetektől máig megtapasztalom. Ma is buknak ki a gimnáziumokból, szakközépiskolákból az általánost jelessel végző vidéki gyerekek, a középiskolai tanárok füle kettéáll, amikor az első tudásszintfelmérések megtörténnek. De hogy lehet ez? 

Azt hiszem, ki kellene egyszer mondani: úgy, hogy hazudunk… de vajon kinek? És miért? Miért fontos, hogy mi, pedagógusok jól jöjjünk ki a dologból? Nem a gyerek lenne a lényeges? Az ő reális tudása? Nem ez a helyzet. Az értékelésbe fokozatosan más szempontok kerültek be, kezdetben funkciózavart okozva, de ezt sem mondta ki senki, csak hümmögések voltak, hogy baj van, hárítások, főleg a szülőkre, a családra, vagy a felsőoktatásra, néha a rendszerre, de csak halkan, a központi elvárásoknak való megfelelés nyomasztó terhe mindig erős volt, ma is az. 

Befolyásolták hát az értékelést szociális szempontok, egzisztenciaféltés, félelem a szülőtől, a rokonoktól, a fenntartótól, az igazgatótól, néhol a gyerektől, és a félelem a végén közös hazugsággá kovácsolta azt, amit valaha értékelésnek tanultunk.

Mert a legtöbb helyen nem lehet reális jegyet adni. Az indokokat persze meg lehet találni. Magunk közt meg pláne. 

Mert szegény a gyerek, a nagymama neveli… nehéz családból származik. Nem egyszerű neki, segítsük a jobb jeggyel. Úgysem lesz belőle tudós.

Vagy mert rokon. A pedagógusnak, az igazgatónak. Legyünk hát elnézőbbek. Én elnéző vagyok a tieddel, te az enyémmel. Jó játék.

Vagy mert agresszív az apa, anya, és feljön majd balhézni. Fenyegetőzik így is, még a dolgozatoknál is. Hazudjuk hát, hogy okos, szorgalmas a gyereke. 

A másiknak azért adjunk jobb jegyet, mert ha nem, a szülő elviszi a szomszéd falu iskolájába… mert ami itt kettes, ott négyest ér. A tudás nulla, de nem baj. Adjunk jobb jegyet. Kell a normatíva, kell a gyerek. 

Mit szól (korábban) a fenntartó önkormányzat a rossz eredményekhez? Majd még azt mondja, nem jó az iskolavezetés… nincs gond, ha jók az eredmények. 

Ha túl rossz az átlag, sok a bukás félévkor mit szól majd a KIK? Majd jönnek, ellenőriznek, továbbképeznek… kinek hiányzik ez? Hazudjuk hát, hogy jobbak. 

Többször írtam a kompetenciamérések csúsztatásairól is. Hogy a rosszul tanuló gyerekek a kompetenciamérések idejére otthon maradhatnak, hogy ne rontsák az átlagot. Vagy aki nem akarja így nyíltan kimondani, az zsebszámológépet kér. Akinek nincs, mehet haza. És mennek. Sokan. Ahol nincs sok gyerek, más módszer kell. Van, aki úgy javít az eredményen, hogy a megoldással súg kicsit. Zárt ajtó mögött senki sem kéri számon. Mert az országos átlag alatti kompetenciamérési szintnek következményei vannak. És a következményeket senki sem akarja.

Most itt vagyunk hát. Nyilván nem mindenhol így van. Én sem így értékelek. De része vagyok annak a pedagógustársadalomnak, amiben azok is benne vannak, akik igen. Akik képesek bármilyen kompromisszumra. Felelősségvállalás nélkül.

Tudom, persze, vannak jó iskolák. Jó pedagógusok, akik ezeket elképzelni sem tudják. Ők jó iskolákban tanítanak. Jó gyerekeket. Akikből lesz valami.

Én pedig évtizedek óta figyelek olyanokat, akikből nem lesz semmi. Akik egyre többen vannak.

Persze van lejjebb is. Akik buknak most is, sok tárgyból. Csak páran iskolánként. Amennyi nem feltűnő. Ők azok, akik semmilyen érdekérvényesítéssel nem rendelkeznek. Nem rosszabbak, mint akinek agresszív apja, vagy anyja van. Csak olyanok, akiknek a szüleit nem érdekli az iskola sem. Hát rajtuk lehet példát statuálni. Szörnyülködni, hogy nem lehet velük semmit kezdeni.

Azt hiszem, az egésznek az oka a morális válság. Mert valahogy minden kiszaladt már a lábunk alól. Fogalmam sincs, van e kiút.

Most az oktatásban a véleménynyilvánításnak is új szabályai látszanak. Amiben még jobban belül tarthatók a gondok. Pedig jobb lenne végre szembenézni velük. 

Mert lassan a fél ország olyan szinten lesz, mint Stadler, aki visszaigényelte az áfát az Utolsó vacsoráról. Vajon ő milyen eredménnyel végezte az általánost?