Újabb talált tárgy…
…avagy gyerekvilág és egyház Kolumbiában. Nézetek és gyakorlatok a „szeretetteljes integráció” jegyében. Trencsényi László könyvajánlója
Dr. Kovács Marian: Gyerekállam – gyerekálom. Valahol Kolumbiában. Budapest, 2007, magánkiadás.
Tán Pestalozzi a napóleoni háborúk idején, akár Brunszvik Teréz a Duna-parti város reformkor előtti világa láttán élhetett át hasonlókat, netán Dickens London utcáin sétálva a XIX. század nyomorult első felében, ama korai modern korban, vagy tán mi készüljünk itt a Kárpát-medencében hasonló tapasztalatokra.
A két korszak közötti gyerekvilágról tudósít a szegedi Tömörkény Gimnázium tanára latin-amerikai, jelesül kolumbiai „tanulmányútja” nyomán. Két dolog szembeszökő a tudósításokból: a városi gyerekvilág mérhetetlen nyomora és kiszolgáltatottsága, már-már reménytelensége és különböző szerzetesrendek, elsősorban a jezsuiták, szaléziánusok, domonkosok már-már utópisztikus vállalkozása a helyzet megoldására. Megoldására? Kezelésére – ezt most így mondjuk „politikailag korrekten”.
A legbeszédesebb, ha idézek a szerző interjúiból, életképeiből – aki „áthallást” érzékel, ne csodálkozzék.
Alejandro Angulo Nouva, jezsuita pap, kutató
„…mint társadalomtudós és kolumbiai pesszimista vagyok abban az értelemben, hogy csak kis mértékben látok kedvező elmozdulást a szabadság, egyenlőség, testvériség felé. Vagyis fejlődésünk nem a modernista elképzelés szerinti fejlődés a demokrácia, a közjó irányába, hanem «fejlődés» az egyre nagyobb felhalmozás felé. Ez pedig mindenféleképpen több kirekesztéssel, kevesek gazdagodásával és sokak szolgaságba süllyesztésével jár. A szolgaság azonban nemcsak kolumbiai jelenség, hanem a világon mindenütt megtapasztalható. És ezt a kapitalista gondolatot a korlátok nélküli növekedésről, a korlátok nélküli gazdagodásról nehéz vitatni....”
Manuel Uribe mondja, aki a venezuelai eredetű Hit és Öröm mozgalom vezetője.
„Azok vesztették el leggyorsabban a reményüket, akik éppen makroszinten dolgoztak, azaz a strukturális elemzéseket kezelték. Azok viszont, akik mikroszinten tevékenykedtek, azaz közvetlen kapcsolatban voltak a fiatalokkal, a városnegyedek asszonyaival és a gyerekekkel, megőrizték bizalmukat, és továbbra is rendületlenül dolgoztak. Pedig akkor racionálisan sokkal nehezebbnek, távolibbak látszott annak a lehetősége, hogy igazságos társadalmat hozzanak létre... Aztán jött a sok változás, a latin-amerikai, közép-amerikai forradalmak kudarca. Ezek mind megerősítették, hogy nincs remény az addigiaktól eltérő társadalom megalkotására sem a szovjet mintát követve, se a nicaraguait vagy a kínait... Aztán megérkezett a globalizáció és mindazok a jelenségek, amiket ma tapasztalunk. Joggal merül fel a kérdés: reménykedhet-e most a Fe y Alegría, hogy hozzájárulhat a társadalom megváltoztatásához ebben a kapitalista világban, ami megakadályoz minden ilyen irányú szándékot?”
Alejandro Angulo Nouva, jezsuita pap, kutató
”Kolumbia esetében a CINEP… fűzött néhány kritikus megjegyzést oktatási és politikai szempontból egyaránt, és bírálta a katolikus egyházi hierarchia néhány helytelen beavatkozását... Ezt a hivatalos katolikus egyház nem nézte jó szemmel, idővel azonban eljutottunk oda, hogy elismerik azt a munkát, amit a CINEP (Szociális, Kutatási és Művelődési Központ, a Jézus Társaság alapította intézmény) is végez a népi szerveződésekkel karöltve, azt a szolgálatot, amit a plébániáknak nyújt, elsősorban a legszegényebb plébániáknak. Azoknak, amelyek missziót teljesítenek az indiánok között, vagy feketék lakta vidéken élnek. Ezen a téren kapcsolódunk a katolikus egyház lelkipásztori tevékenységéhez, nem feltétlenül a püspökök, hanem a plébánosok és a plébániaközösségekben dolgozók szintjén....”
Javier Giraldo atya, az emberi jogok védője
„Újra kijelentem, hogy nem látok azonnali megoldást az emberi jogok ellen elkövetett erőszak problémájára, ám továbbra is küzdök az emberi jogok érvényesítéséért.”
Leonor Szűz Mária Domonkos-rendi nővér
„A városnegyed lakói nagy többségben vidékről érkeztek mindenféle egészségügyi kultúra nélkül, nem mentek orvoshoz, féltek a kórháztól, csak természetes gyógymódokat használtak. Teljes mértékben hiányzott a gyógyszerhasználat. A gyerekek betegen, néha sérülten érkeztek, a csecsemőket otthagyták egyedül a vidéki házakban, ahol előfordul, hogy összevissza rágták őket a patkányok például az orrocskájukon. Sokan égési sebekkel jöttek, mert a főzéshez benzint használtak...”
Pastor Lopez Carreno (a Rendőrség a Gyerekek Védelmében nevű 12 fős egység létrehozójának, Torres őrmesternek tanítványa, a Maszatos Képűek Olimpiájának szervezője
„Bár rendőr, de a gyerekbandák és az utcán csatangoló kisemberek barátja” – mondja magáról az interjúban a 12 gyerekes édesapa, becenevén „Lopez papa”. Irányítója a Szent Joachim Iskolai Környezetformáló Programnak. „Egy kicsi iskoláról van szó Kolumbia csücskében. Arra messze, vidéken működik. Az iskola sajátossága abban rejlik, hogy tanulói ma már szarvasmarha-állománnyal rendelkeznek, amit ők gondoznak. Péter – Mustó Péter, a Magyarországról érkezett, köztünk élő, de máris legendák övezte jezsuita misszionárius – vette meg az első tehenet, ezzel kezdődött a program. Mára már hatra nőtt a marhák száma... Ez az egész dolog valóságos csoda. A marhaállomány a gyerekek tulajdona, ők gondozzák az állatokat... A gyerekek azok, akik irányítanak, mint ahogy felügyelnek a saját kis dolgaikra is... Sajátosan kolumbiai történet ez, a gerillák se bántották őket a tejért cserébe, s a hadsereg katonái sem... Már nem kérnek alamizsnát, hanem a pénzükből élnek...”
Javier de Nicolo szalézi szerzetes
„...a képlet rendkívül egyszerű: a gyereket nem teszem, nem zárom be valahová, nem választom el a környezetétől. Tehát az utcán dolgozunk, megpróbálunk a nap 24 órájában jelen lenni... Amikor a gyerek eljut odáig, hogy már kifejezi szándékát, hogy szeretné, ha nevelnék, tanítanák, akkor egy úgynevezett befogadó helyre visszük. Például ide, itt van kert, sok fény, bőséges tér a mozgásra, lehetőség a játékra, a lehető legnagyobb szabadságot biztosító tevékenységekre, és finom ételt, ellátást kap... Kezdetben az így „befogadott” gyerekek nem akartak iskolába járni. Hol hoztunk létre aztán iskolát? A parkban. Rajzoltunk. A gyerekek a betonra firkáltak, játszva töltötték az időt. Aztán nem sokkal később elértük, hogy elfogadták az iskolatermet. A szökéseket nemcsak a családi körülmények váltják ki, hanem a hagyományos iskola is... Mindig az adott körülményekhez kell alkalmazkodnunk. Ezt vallottuk munkánk kezdetén, és még mindig ragaszkodunk ehhez az elvhez. „Én magam mindig is arról álmodtam, hogy az oktatásnak a szabadban kell folynia...”
Carlos Eduardo Martínez Hincapié, az 1927-ben a Franco-diktatúra ellenében 1957-ben Spanyolországban alapított Benposta (Jó Hely) bogotái követőintézményének meghatározó egyénisége
„A Benposta azért is igazán újító, mert a gyerekeket közös eszmékre, célokra, közösségi magatartásra igyekszik képezni, megtanítani... Véleményük szerint a hagyományos oktatási intézmények elszigeteltek az ország problémáitól, közömbösek, részvétlenek a jövőre nézve, nevelési felfogásuk középpontjában egyenesen az emberi közösségek szétforgácsolása áll. A kolumbiai Benposta alapítói szerint természetesen különös játék is volt a Gyerekköztársaság alapítása annak minden elemével együtt, az önkormányzattal és a lassan a közösség élete köré épülő rítusokkal....”
Javier de Nicolo atya
„A régi pedagógia az utcagyerekeket át akarja nevelni, újragyúrni, hogy aztán integrálja őket a társadalomba, Javier atya eltérő irányú nevelési elvekre alapozva… elő akarja mozdítani a gyerek integrális fejlődését, hogy aztán visszailleszkedve a társadalomba bírálója legyen annak, mint olyannak, ami az utcagyerekeket «kitermelte»...”