Harcunk a nyelv romlása ellen

A szerző, Sentei Viktória egyetemi hallgató, az írás az egyik órára készült.

...ha megkérem diákjaimat, hogy magyarázzák el nekem az adott szleng, forma jelentését, adjanak példákat használatára, igazi kis nyelvészek lesznek egyből...

Diákként, de felnőttként is sokszor találhatjuk szembe magunkat olyanokkal, akik óva intenek minket a nyelvi romlás következményeitől, kritikával illetnek szavakat, szerkezeteket, amiket mi a mindennapokban használunk, magyartalannak, helytelennek, akár veszélyesnek is nevezhetik azokat. A legtöbbször az ilyen megjegyzések nincsenek nagy hatással az életünkre, talán nem is vesszük figyelembe őket, de mi történik, ha a hiteles információ fő forrása veszi górcső alá beszédünket, írásunkat? Egy tanárnak mi a szerepe a nyelvi romlás elleni harcban, mit kell megtennie diákjai nyelvi tisztaságának megőrzése érdekében?

A helyesírás és a retorika oktatása nagyon fontos a köznevelésben. Bármilyen állásra is jelentkeznek a tanulók a jövőben, bármilyen terveik is vannak az életre, a beszédjük alapján mindenféleképpen bírálni fogják őket. Ez alapján gondolhatjuk úgy, hogy a tanárnak kutya kötelessége az általa leginkább megfelelőnek gondolt nyelvváltozatra oktatni a nebulókat. Igen ám, de vajon helyezhetjük-e téziseiket tudományos szintre, indokolhatjuk-e azokat megalapozottan, vagy csupán véleménykülönbségről lenne szó, vagy rosszabb esetben csak a tetszik-nem tetszik problémájáról.

A rövid válasz valószínűleg is-is, a hosszabb válasz sem sokkal egyoldalúbb. Attól, hogy ha a diákoknak elmagyarázzuk, hogy mi az ő-zés funkciója a beszédben, még felhívhatjuk figyelmüket a túlzott használat hátrányaira. Amondó vagyok, hogy mielőtt nekiesnénk valamilyen nyelvi jelenségnek, érdemes megvizsgálni a hátterét, funkcióját a hadüzenet előtt.

Egy személyes példám segítségével szeretnék rámutatni, hogy az egyoldalú tiltás sem hoz mindenféleképpen eredményt, bármilyen erőszakosan is tuszkoljuk a diák fejébe. Iskolás koromban egy idősödő tanárnő mindig ránk szólt, hogy visszakérdezéskor véletlenül sem a „mi van?” kifejezést használjuk, hanem kérdezzünk szépen vissza, hogy „tessék?” tette ezt oly módon, hogy nemes egyszerűséggel a „mi van?” kérdésre szimplán az elképzelhető legellenszenvesebb hangon visszaüvöltött, hogy „tessék?”. Ennek eredménye az lett, hogy a mai napig ki nem tudnám mondani senkinek nekiszegezve, hogy „tessék?” mivel rögtön ezt az ellenszenves, már elnézést a kifejezésért, rikácsolást hallom a fejemben. A tanárnő szándéka egyértelmű volt, de sajnos a célnak nem felelt meg. Úgy gondolom, ha elmagyarázta volna ellenszenve okát a „mi van?”-nal szemben, és segített volna megérteni undora forrását, eredményesebb lehetett volna, vagy akár be is láthatja, hogy a veszély nem akkora, mint amilyennek ítélte.

A nyelv változásának folyamata folyamatos, még az is kérdéses, hogy a jövő generációinak mi lesz udvarias, és milyen nyelvi elem kiirtásáért fognak harcoskodni. Ha valaki nem hiszi, elég belepillantani a „maga”, „ön”, de akár az angol „you”, japán „masu” történetébe. Akit amilyen nyelv éppen foglalkoztat, megtalálhatja benne a történeti változást, ami elképeszti, ha keresi. Ez a keresés pedig az, amire a jövő generációit nevelni lenne érdemes, nem szimpla állításokat rikácsolni a fülükbe, ami, ha el is jut a fej tartalmáig, a cél elérése még oly kérdéses.

Számomra most is nehéz kérdés, hogy kijavítsam-e a diákot, az általam helyesnek vélt nyelvi formára, de nem gondolom, hogy ez felesleges lenne. Viszont az új nyelvi elemek megjelenése mindig elkápráztat, főleg, ha megkérem diákjaimat, hogy magyarázzák el nekem az adott szleng, forma jelentését, adjanak példákat használatára, igazi kis nyelvészek lesznek egyből, és öröm látni, hogy talán ők is épp először gondolkodnak el azon, hogy mért pont ezt a kifejezést használják.

A művelt köznyelv létező jelenség s bizony időnként elhatárolódik néhány nyelvi elemtől, megítélésüket degradálja és elítéli. De ki határozza meg, mi a köz akarata? Ne felejtsük el, hogy a diákjaink egy napon már nem csak tanulják, hanem alakítják is a köznyelvet, és érdemes felhívni rá a figyelmüket, hogy ez épp annyira az övék is, mint tanáraiké, legyenek érte felelősek, viseljék büszkén, és ha valamit nem értenek, ne féljenek, ne sajnálják az időt a jelenségek okai mögé pillantani, főleg a mai világban, ahol ez már egy-két kattintással az ölükbe pottyanhat.