Helyzetbe hozni vagy otthagyni?

L. Ritók Nóra előadása a XI. Miskolci Taní-tani Konferencián 2018. február 2-án

De naponta küzdünk értük az intézményrendszerrel, az előítéletességgel, a büntető szemléletű protokollal, és persze velük is, a beidegződésekkel, a tanult tehetetlenséggel, a felnőttekben felhalmozott tudás- és képességhiányokkal.

Bármilyen szegénységmutatót nézünk ma az országban, legyen az a lakhatási szegénységben érintettek vagy a közmunkaprogramba bevontak aránya, a szegregált iskolák száma vagy az iskolai lemorzsolódásban érintetteké, a földrajzi elhelyezkedés ugyanaz. Ezek a sötét foltok már Észak-, Kelet- és Dél-Magyarországot szinte teljesen átfogják. A vidéki szegénység pedig leképeződik az oktatási rendszerünkben.

A fejlesztések, amelyek ezekbe a térségekbe jutnak, nem képesek változtatni a helyzeten, nem tudnak megoldást adni, kiutat körvonalazni. Még az üzenet is sötét, ha azt nézzük, hogy a börtönök is ezekben a régiókban épülnek. A fókuszok elhibázottak, és nem érnek le a problémák gyökeréig. A kis falvakban nehezen értelmezhetők a fejlődés, a fellendülés kommunikált sikerei.

Oktatási szakemberként persze a legjobban nekem az iskolák helyzete fáj. Az, hogy a problémák folyamatosan mélyülnek, hogy pl. sosem volt ekkora mértékű az oktatási szegregáció, mint most, és nem tűnik úgy, hogy központi intézkedés születne ennek a megváltoztatására. Az újonnan nyílt egyházi iskolák többnyire a jobb társadalmi státuszúak oktatási intézményei lettek, az oda befolyó magasabb állami támogatások olyan lehetőségeket adnak (pl. csoportbontások, plusz fejlesztő programok), amelyek párosulva a családi háttér adta pozitív hatásokkal náluk magasabb szintű oktatást eredményez. Mindez csak fokozza a szakadékot az iskolák között, a szegregáló hatás évről évre erősödik. Az állami iskolák nem képesek megküzdeni a problémákkal, képtelenek versenyhelyzetbe kerülni az iskolaválasztásban. A szülő dönt. Nem a vallási elköteleződés irányítja zömüket – a gyülekezetekbe járók száma korántsem nő olyan mértékben, mint az egyházi iskolába iratkozók száma – hanem az, hogy ott nincs plusz pedagógiai munkát igénylő gyerek (sem roma, sem sajátos nevelési igényű), így úgy véli, több figyelem irányulhat az ő gyerekére. A kedvezőbb feltételek, a csoportbontások csak fokozzák a vonzerőt. Ellentmondások sora feszíti a helyzetet, és úgy tűnik, a gyülekezetépítés szándéka ma felülírja az oktatás esélykiegyenlítő szerepét. Az egyházi iskolák – néhány üdítő kivételtől eltekintve – nem tudnak az integrált képzéshez viszonyulni. Kisebb mértékben szegregált, nagyobb mértékben szegregáló elitoktatásban tudnak csak gondolkodni.

A generációs szegénységben érintett, hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának problémája, melyet már nemzedékeken keresztül görgetünk, nem megszűnni, hanem elmélyülni látszik.

Azt hiszem, az is gond, hogy az iskola elszigetelődik a valós problémától, a pedagógusoknak nincs elég ismerete, tudása arról, hol és hogyan élnek a tanítványaik, milyen hatások érik őket. Így nem tudnak hidat képezni a központi elvárások és a gyerekek között. Nincs meg a szakemberképzésben sem ez az elem, a gyermek szociokulturális környezettel együttesen történő értelmezése tankönyvekben létező elmélet marad csupán.

A szegénység mindent meghatározó hatásait ismerni kellene a szakemberek. Tudni azt, hogy különbség van a lecsúszó szegények és a generációs szegénységben élők között. Mert mások a viszonyulások, más az önfenntartási képesség szintje ezekben a családokban, és ez más motivációs alapot ad a tanuláshoz. Ismerni kellene a lakhatási szegénységet is, amiben a gyerekek élnek, ahova hazamennek az iskola után. És nem elméletben, hanem a konkrét gyerek esetében. Látni, ahogy a tél végére eltűnnek az éghető bútorelemek a házakból, és az ágyak lábai helyén is tégla lesz. Mert ha nincs mivel fűteni, ezek is sorra kerülnek. Tudni azt, kik azok a gyerekek, akik maguk is bekapcsolódnak a fagyűjtésbe, illegálisan is, mert talán őket nem büntetik meg, mint a felnőtteket, ha kiderül.

Ismerni azt, milyen az élet a kártyás villanyórával felszerelt lakásokban, vagy azt, hogyan élhetnek ott, ahol nincs áram. Megérteni, mi lehet a rossz szagú ruha, az ápolatlanság mögött. Tudni, milyen az az élet, mikor a mosáshoz, mosdáshoz messziről kell hordani a vizet, melegíteni, hajat mosni, dzsekit szárítani, ott, az egyetlen térben, ahol telente az egész család összezsúfolódik. Ahol nincs személyes élettér, saját kuckó, játék, meséskönyv, ahol nem mesélnek soha a gyerekeknek, játszani sem szoktak velük soha, és segíteni sem tudnak a tanulásban az alapkészség-hiányos szülők.

Kellene nekik is tudni, mi a különbség a mennyiségi és a minőségi éhezés között, érteni, miért idegenkednek minden új ételtől, amit otthon sosem ízleltek. Elengedni a 19. századi szegénységkép ideáját, a „tisztes szegénység” eszméjét, és érteni, hogy a 21. század fogyasztói hatása hat ott is, a nyomorúságban. Ahol ugyanolyan vágy a mobiltelefon, vagy a tablet, mint máshol.

Vagy tudják-e a szülők karrierlehetőségeit, melyek mintaként szolgálnak a gyerekeknek? A motiváció hiányának megértéséhez ez nélkülözhetetlen lenne. Hogyan hat rájuk a közmunka, ami ma már foglalkozásnak számít a gyerekek között, a főállású anyaság követendő mintája vagy épp az uzsora, a kriminalizáció.

Nem, ezekről nincs tudás. A pedagógus nem megy ki a családokhoz, egyrészt, mert nem kötelező, másrészt mert ideje sincs, sok a benti adminisztráció, no meg azt sem igazán tudják, milyen szerepben kellene ott megjelenni. Hatóságiban, mint amit ma már az iskola is gyakorol? Ez a társadalmi csoport nem rendelkezik érdekérvényesítési képességgel. Itt csak szülői reakciók vannak, ami vagy „gyerekszerepben” bólogató, mindent ráhagyó vagy sérelem miatt indulatvezérelt, de egyikben sincs meg a megoldás lehetősége. Nincs protokoll erre. Sem módszertani tudás.

Ma az otthoni, családi, szegregátumbeli hatások leamortizálják az esetleges pozitív történések előremozdító lehetőségeit is. Ezzel, az átörökített szocializációval pedig a rendszer nem számol, nem törődik, nincs összehangolás, prevenció. Igazából ezekre próbálkozás sincs.

De térjünk vissza az iskolára. A pedagógus nem megy tehát ki a lakókörnyezetbe, nem szerez így információkat, ám a szegénységgel sok minden bejön az osztályterembe, amivel meg nem tud mit kezdeni.

Íme egy kis lista: éhes, nincs felszerelése, fáradt, kialvatlan, ápolatlan, tetves, nem megfelelő a ruházata, nincs szabálytudata, fejletlen a finom motorikája, kevés a szókincse, figyelemkoncentrációja gyenge, érzelmi intelligenciája, szociális készségei fejletlenek, gyenge a számfogalma, szocializációs gondok vannak vele, agresszív, csúnya szavakat használ, tiszteletlen, kudarctűrő képessége gyenge, énképe negatív, önértékelése zavaros, később alapkészségei nem erősödnek, nem tud megtanulni rendesen olvasni, szövegértése gyenge, hamar dohányzik, herbált használ, nem megfelelő irányban kompenzál, végül magántanuló lesz, lemorzsolódik, kimarad...

Az egész pedig visszahat a pedagógusokra is. Náluk így csapódik ez le: eszköztelenség (mit kezdjen az éhessel? honnan adjon felszerelést? túl sok a problémás gyerek egy osztályban, és nincs segítő szakember), sikerélmény hiánya (összefüggésben a tehetséggondozás favorizálásával a pedagógusok értékelésében), óriási szakadék a központi elvárások és a gyerekek között, állandó szembesülés a kudarccal, az egymást szakmailag támogató kapcsolatok a tantestületen belül csökkennek, a szülő nem partner, szupervízió sosem volt, elismerés nincs, csak elvárás, hatósági szerep erősödése, pedagógiai eszköztár csökkenése, az öröm eltűnése a tanításból, kiégés, pályaelhagyás, igazgatócserék, folyamatos színvonalcsökkenés...

A hatások pedig egymást erősítve tolják egyre lejjebb az oktatás színvonalát.

Megoldás? Ebben a rendszerben, ezzel a szemlélettel nem várható. Az iskola már nem bír a hatását leamortizáló tényezőkkel, sőt, ő maga is amortizál már kegyetlenül, gyereket, pedagógust, szülőt.

A civil szervezetek, amelyek ezekben a térségekben dolgoznak, sokféle módon próbálnak beavatkozni. Így vagyunk ezzel mi is az Igazgyöngy Alapítványnál, Kelet-Magyarországon, egy leszakadó térségben. Ami különleges nálunk, hogy mi a komplex megközelítésben hiszünk. A problématérkép összes elemére hatást gyakorolunk, összehangoltan.

A hárompillérű elemben az első az oktatás, melyben a különleges módszertannal dolgozó hármas fókuszú vizuális nevelés (vizuális kommunikációfejlesztés, hátránykompenzálás, szociális kompetenciafejlesztés) mellett egy remek módszertannal dolgozó, egyéni fejlesztésekre épülő tanoda, ösztöndíjprogram, iskolaszerprogram, és integrációs helyzetek teremtése adja a gyerekek fejlesztéséhez az alapot. A második elem a család, a közösség támogató hatásának kiépítésére fókuszál. Ebben van kríziskezelés (a helyi igazságosság közösségi szabályai szerint), önfenntartási képességek fejlesztése, a kertprogramtól a tudatos családtervezés támogatásáig, a kártyás villanyóráktól az adósságkezelésig, és munkahelyteremtés is. Mindent áthat a közösségfejlesztés a közösség újraépítésével. Mindig velük együtt, őket bevonva, rájuk építve. A harmadik elem a társadalmi beágyazódásra irányul, a részvételi demokráciát fejleszti, az intézményrendszer munkáját is segítő, mediáló tevékenység.

Eddigi eredményeink ígéretesek. Sokat sorolhatnék, például hogy a gyerekek jobban tanulnak, csökkent az agresszió, a rendőrségi beavatkozást igénylő esetek száma, kisebb a lemorzsolódás, a tanodánkban a magántanulók is sikeresen fejleszthetők, a korai családalapítás ellen is sikerrel harcolunk… de talán a legfontosabb, hogy közösségi szabályok alakultak ki, amelyek kezdik szabályozni az életet, egy más, élhetőbb világ felé mozdítva őket.

De naponta küzdünk értük az intézményrendszerrel, az előítéletességgel, a büntető szemléletű protokollal, és persze velük is, a beidegződésekkel, a tanult tehetetlenséggel, a felnőttekben felhalmozott tudás- és képességhiányokkal.

Összehasonlítva az Igazgyöngy és az állami rendszer e probléma megoldására irányuló munkáját, íme pár különbség:

• Az Igazgyöngy minimum 20 évre tervez. – Az állam 1-2 éves projektekben gondolkodik. Max. egy választási ciklusban. Aztán „újratervezés”.
• Az Igazgyöngy komplex, összehangolt hatással dolgozik. – Az állam egy-egy területre koncentrál, aminek hatását a többi leamortizálja.
• Az Igazgyöngy pedagógiai eszközöket használ, a közösségfejlesztésben, a közösség „képessé tevésében” gondolkodik. – Az állam nem használ közösségfejlesztést. A hatósági eszközöket preferálja.
• Az Igazgyöngy velük együtt keresi a megoldást. – Az állam tudja a „tutit”. Előír és betartat a döntéshozók elgondolása szerint.

Mi a „képessé tevésben” hiszünk. A „helyzetbe hozásban”. Hiszünk abban, hogy ez egy jó, humánus útja az integrációnak. Ezt a hitet, ezt az optimizmust képviseljük ott is, a szegregátumokban. Nem kényszerként, hanem örömmel megélve ezt a munkát. Megkeresve az apró napi sikereket, mosolyokat. És megtaláljuk.