Janusz Korczak nyelvtant tanít…

…a varsói proletárgyerekeknek

A Magyar Pedagógiai Társaság kiadásában, Pászt Patrícia fordításában hamarosan a könyvesboltokba kerül a világhírű varsói író-pedagógus-orvos könyve. A szalon gyermeke című regény 1906-ban jelent meg először.

A fiatal orvostanhallgató keresi útját, mely majd a 20-as évektől teljesedik ki a pedagógiában, ekkor fogalmazza meg a „gyermekek jogait”, tábori tapasztalatok után ekkor vállal feladatot a lengyel főváros árvaházaiban. S 1942-ben a varsói gettóból szállítják el a nácik a treblinkai haláltáborba az ekkor már nemzetközi hírű szakembert, aki nem volt hajlandó élni a menlevéllel, amivel megkínálták: úgy vélte, halálukban is növendékei mellett van a helye.

Az ifjúkori regény – megannyi más, az MPT gondozta pedagógiai írás közreadása után – a századelő varsói szegénynegyedeibe vezeti be az olvasót. Ide jut középosztályi családjával szakítva a regény főhőse, „Jan úr”. Megismeri a társadalom peremén élők, különösen a gyerekek rettenetes sorsát, az egészségtelen lakásviszonyokat, a szegénység megannyi terhét.

Egy ilyen proletárudvar gyerekeit „foglalkoztatja” a helyét kereső, a felelősség ízét megérző regényhős. Maga köré gyűjti őket, és leckéket ad nekik. Egyebek közt nyelvtant tanít.

Ez a nyelvtanóra önálló fejezet a regényben. A századelőn a varsói iskolák is meglehetősen tradicionális technológiákkal tanítottak. Ehhez képest Korczak „nyelv-meséje” már a gyermekközpontú tanítás kultúráját idézi.

A nyelvtanról

(Jan úr órákat tart a gyermekeknek Solecben.)

Tehát azt mondjátok, fiúk, hogy megtanultátok a nyelvtant? És azt mondjátok, hogy a nyelvtan nehéz és fölösleges? Hogy csak azért találták ki, hogy kínozzák a gyerekeket, és elégteleneket osztogassanak nekik?

Nos, mindjárt meggyőződtök róla, hogy nem így van, hogy rengeteg igen érdekes és szép dolog van itt.

Nos tehát – kezdem rögvest az elején:

Vegyünk egy teljesen apró gyermeket, aki még nem beszél, és ezért csecsemőnek nevezzük. Egy ilyen csecsemő már meg tudja különböztetni, hogy mi kellemes, és mi kellemetlen számára, és vagy mosolyog, vagy sikít és bőg, ami az ő nyelvén azt jelenti: „hogy dagadna fel az orrotok, amiért nem gondoltok rám”. (Nevetés.) – Egy ilyen csecsemő sok különféle dolgot lát maga körül, hallja a felnőttek beszédét, ő maga is megpróbál beszélni: ááá, óóó – amire mi azt mondjuk, hogy gügyögés – végül, kérem szépen, kimondja, hogy: mama. – Kimondja egyszer, hogy: mama, majd másodszor is: mama, és borzasztóan örül, hogy egy ilyen okos dolgot mondott. (Nevetés.) Látja, hogy mindenki örül, és akkor minden, ami mozog, neki „mama” lesz. – A macska is, és a mama is, a papa is, a fivére is, és a madár is. Mert egy ilyen kis prücsök csak azt látja, ami mozog, jár-kel, hangokat ad ki. Egy ilyen kis prücsök, aki nem tudja, mi történik vele, minden dolgot „mamának” nevez – ezek az élőlényekre vonatkozó főnevek.

A nem élőlényekre vonatkozó főnevek közül a csöppség legkorábban azt tanulja meg kimondani: papi – étel. Mert hiszen az étel nem akármi. És bizonyára ti is inkább enni szerettek, mint tanulni?

– Eh, nem is, tanár úr.

– Akkor menjünk tovább. – Egy ilyen kis poronty már tudja, mi az, hogy mama. De lám, mi történik: egyszer ez a mama megeteti, énekel, ringatja, szép, csillogó dolgokat mutat neki, a másik pillanatban pedig rákiált, elfenekeli, förtelmes gyógyszerrel itatja, vagy nedvesen hagyja, miközben ő maga főz vagy mos. És az ilyen pici látja, hogy ugyanaz a mama különféle tud lenni. És azt is hallja, hogy a felnőttek egyszer azt mondják neki: csecse, máskor pedig hogy: fúj. – És a csecsemő gondolkodik, gondolkodik, gondolkodik, gondolkodik, amíg rá nem jön, hogy ugyanaz a mama egyszer csecse, máskor meg – fúj. A csecse számára azt jelenti: milyen? – jó, milyen? – meleg, milyen? – finom, milyen? – vicces. A fúj pedig: milyen? – rossz, milyen? – hideg. – Nézzétek csak, milyen okos ember már ő – hohó! – két melléknevet is ismer. Nemsokára úgy kell szólítani: tisztelt uram. (Nevetés.)

Ne nevessetek: tudnotok kell, hogy egy ilyen kisgyermeknek a beszéd ugyanolyan nehezen megy, mint nektek a kétszámjegyű osztás. Mit össze nem szenved szegényke, míg megérti, mit kell az ajkával és nyelvével csinálnia ahhoz, hogy kimondhasson egy hangot.

Próbáljátok meg kimondani: a m-t anélkül, hogy becsuknátok a szátokat – No, mi az? Aha. – Vagy: bé. – No, látjátok: nem megy – Azt a legkönnyebb kimondani, hogy: ááá. Szélesre tátod a kenyérlesődet – és ennyi. Nehezebbek azok a hangok, amelyek kiejtéséhez a nyelvedet is használnod kell, például: dé, té. Itt a nyelved hegyével meg kell érintened a fogaidat. – És mit kell tenned ahhoz, hogy kimondd: ef?...

Nagyon szép. – Még nehezebb kimondani az: er és es hangokat – ezért, mint tudjuk, a gyerekek sokáig azt mondják: kélem ahelyett, hogy: kérem.

Ti most már egyáltalán nem gondoltok ezekre a nehéz dolgokra, mert már meg tudjátok csinálni őket. – De nézzétek csak meg, hogyan gombolja be a gombját egy apróság: hol a lyukat nem találja, hol a gomb csúszik ki a kezéből, hol nem akar átférni a gomb a lyukon. – Ne nevessetek: veletek is ugyanígy volt – és így van ez a világon mindennel: a legokosabb dolgok könnyűek, ha tudjuk, hogyan kell csinálni őket; ma nehezedre esik az összeadás, holnap viszont már könnyen megy; ma nehéz az osztás, holnap viszont könnyű lesz.

És most:

A nyelvről fogunk beszélni, de nem arról a pirosról, ami a szátokban van, hanem az emberi beszédről. – Meg fogtok nagyon lepődni, ha megtudjátok, hogy az emberi nyelv, vagyis az emberi beszéd él, táplálkozik, betegeskedik, különféle dolgokat csinál – lehet nagyon szegény vagy éppen nagyon gazdag.

Tehát, kérem szépen, különféle bölcs utazók bejárták a távoli országokat, és észrevették, hogy vannak olyan vademberek, akiknek igen kevés szó van a beszédükben, és a nyelvük nagyon szegényes. E szegényes nyelvben van néhány főnév, elvégre valahogy el kell nevezni a hokedlit, edényt és egyéb dolgokat, van egy kis kupac melléknév, mert egyes székek nagyok – míg mások kicsik, egyes edények – milyenek? – tiszták, mások pedig – milyenek? – szennyesek –, van benne még egy kis ez, meg az – és ennyi. – Ugyanolyan szegényes a nyelvük, mint a kisgyermekeinké.

És minél bölcsebb egy nemzet, minél többet tud és többre képes, annál többféle szava van – és minden évben új kifejezések születnek, ahogyan nektek is születnek öccseitek és húgaitok.

De mondotok nekem olyan szót, ami nemrégiben született? – Nos: az autó. Valaki feltalált egy kocsit, amely ló nélkül közlekedik; valahogy el kellett nevezni – és elnevezték: autó. Ugyanúgy, amíg Gutenberg fel nem találta a nyomtatást, nem voltak ilyen szavak mint: nyomtatás, betűtípus, szedő, könyv.

De ne gondoljátok, hogy csak főnevek születnek. Nem: melléknevek, és más szófajok is. – Például a lengyel nyelvben van két szó: kedvelni és szeretni. Az ember szereti Istent, az apját, az anyját, és kedveli a barátját, a kutyáját, az ivólevet. Jobb lenne, ha az ivólé kapcsán más kifejezést használnánk, mint a barát esetében – feltehetőleg egyszer majd születik is rá egy másik szó: az emberek kitalálnak rá valamit – még az is lehet, hogy közületek találja fel valaki – mi? – És vegyük most az orosz nyelvet: ott csak egyetlen ljubity (’szeretni’) létezik: – és azt mondják: ljublju otcá (’szeretem az apát’) és ljublju prjányik (’szeretem a mézeskalácsot’) – És most egy másik példa: tudod, mi az a kíváncsiság? A kíváncsiság az, amikor belenézünk valaki más fazekába – és azt mondják, hogy az ilyen kíváncsiság a pokolba visz. De van egy másfajta kíváncsiság is: hogy mi történik a világban, honnan keletkeznek különböző betegségek, mi volt egykoron régen, miről szólnak a könyvek – és az efféle kíváncsiság az első lépés az értelem, a tudás, a tökéletesség felé. És nézzétek: nálunk a jó és a rossz kíváncsiságot egyformán nevezik: kíváncsiság. Ez esetben viszont az orosz nyelv a gazdagabb, mert két szava van rá: ljubopitsztvo és ljuboznatyelnoszty – Talán két vagy talán húsz év múlva a nyelv szül majd egy új kifejezést erre a jófajta kíváncsiságra – és akkor minden rendben lesz

Tudjátok, hogy vannak efféle szavak is, mint: módos és gazdag. A módos embernek megvan mindene, amire szüksége van, míg a gazdag embernek több van, mint amire szüksége van, és nem tudja, mit kezdjen a pénzzel – és legtöbbször ostobaságokat csinál. – Ugyanígy: vagyontalan ember az, akinek kevesebbje van, mint amennyire szüksége lenne; a szegény embernek pedig sokkal kevesebbje van, mint amennyire szüksége lenne: nem tudja sem gyógyíttatni magát, sem a gyermekeit taníttatni úgy, ahogyan szükség lenne rá, nem tud annyit enni, amennyit kellene ahhoz, hogy erős és egészséges legyen. A nincstelennek pedig már semmije sincs. – Látjátok, micsoda gazdagsága a szavaknak.

És még egy példa: értelmes, művelt és intelligens. – Gondoltátok volna, hogy valaki lehet egyszersmind művelt és ostoba is egyben? – A művelt gyakran az, akinek a szüleinek volt pénze, hogy iskolába küldjék, és drágán fizessenek a taníttatásáért – aztán orvos vagy ügyvéd lett belőle –, és szégyelli a rokonát, mert az szegény, vagy nem annyira olvasott. – Lehet, hogy művelt, hát aztán, ha ostoba? – Az értelmes pedig lehet, hogy egyáltalán nem tud olvasni, de mindig helyesen cselekszik, és másoknak is értelmes tanácsokat ad. – És mondjátok csak, mi lenne, ha csupán egyetlen szó létezne: művelt? – Akkor gyakran kellene az ostobát okosnak neveznünk, csak azért, mert a szüleinek volt pénze iskolákra. És még e két szó sem volt elég, a lengyel kölcsönzött egy latin kifejezést is: intelligens. – Hát igen. – Ha egy nyelv per pillanat nem tud magának új szót kitalálni, akkor addig is kölcsönöz magának egyet. Az összes nyelvnek sok ilyen kölcsönzött szava van. – Azt mondod: „amatőr almatermesztő” – az amatőr (ti. a lengyel „amator” szó – a szerk.) pedig egy latin szó. – „Agyő” – ezt a franciáktól, a „kóstolni” szót viszont a németektől kölcsönöztük.

Aki kölcsönkér, annak illik a kölcsönt visszaadnia – és a nyelv is visszaadja a kölcsönvett szavakat. Vegyétek vissza, francia uraim, a szavatokat: „trükk”, mert nekünk is megvan rá a saját szavunk, no, melyik? – A – „mutatvány”. – Vegyétek vissza, német uraim, a „masíroz”, „felcser”, „tarsoly” kifejezéseket, mert nálunk is van már: „menetel”, „orvos”, „tárca”. – És már nincs értelme azt mondani, hogy: bírósági „povjesztka”, mert már van bírósági „idézés” szavunk.

Látjátok tehát, hogy a nyelvben új kifejezések születnek, a nyelv növekszik, kölcsönvesz és visszaad, kidolgoz egy saját szót – hogy egyre gazdagabb lesz, s egyre könnyebb az embereknek egy adott nyelven gondolkodni és beszélni...

Még jobban meg fogtok lepődni, ha elmondom, hogy néhány szó meg is halhat a nyelvben.

Képzeljétek el, hogy a barátaitokkal beszélgettek:

– Vajh, jöttök-é botjátékozni velünk?

– Isa, jövünk– válaszolják a barátaitok.

Látjátok: magatok is nevettek rajta. – „Vajh”, „isa” – ezek régi, szúette kifejezések, egyáltalán nem alkalmasak a mindennapos beszédre. Megőszültek és komolyak, és ma már csak templomban lehet hallani őket. – Nagyon sok ilyen szó van, amely már teljesen elhalt vagy haldoklik...

Nagyon érdekes, hogy a nyelv mit tesz azért, hogy egyetlen szóból egy halom különböző kifejezést alkosson. Kitalálta magának az okos a ragozást. Egyetlen szóból: könyv, csinált megannyi: könyvet, könyveket, könyvnek, könyvekkel, könyvvel, könyvben, könyvtől, könyvön szót. Egyetlen: olvasni szóból – csinált: olvasok – ol – unk – tok – nak – olvastam – olvassatok – olvasnék – olvashassak – és még sok más alakot. És ezzel még nincs vége: hozzátesz egy ilyen apró kis „kukacot”, mint az el – és a szó máris mást jelent. – Ha olvastam, ez még nem jelenti azt, hogy tudom is, mi volt a könyv végén, az elolvastam viszont azt jelenti, hogy – elejétől a végéig. – Azt gondoljátok, hogy vége? Nem. – Íme, egy szó: olvasás, olvasással, olvasási, stb. – olvasó, olvasók, olvasói – Szinte beleszédül az ember. – Majd sorban, egyenként fogunk ezekről a csodákról beszélni, lassanként – mert ha egyszerre tesszük, csak összezavarodik a fejünk tőle, hogy a nyelv miket művel...

És most, kérem szépen, jön egy ember – és azt mondja: rendet kell itt teremteni, a csuda vigye el, mert már nem tudjuk, mi folyik itt.

És képzeljetek csak el egy boltot: a heringek ott fekszenek a cigaretták mellett, a szamovárhoz való faszén a vaj mellett, a petróleum a kenyér mellett, a karamellás cukorkák a szappan mellett. – Egy hatgroszys füzetért jöttél. Kezdődik a keresgélés. A boltos azt mondja, hogy a füzetek itt vannak, a felesége meg azt, hogy ott. A férfi rákiabál a feleségére, a nő rákiabál a férjére – egymás fejére döntik a petróleumos hordót, orrukra pereg a liszt, a karamellás cukorkák beleesnek a savanyúságos üvegbe. – Nem tudják, mijük hol van, mijük hiányzik, mit kell venniük – nem tudnak semmit.

Pedig az embereknek, a nemzetnek – elvégre tudnia kell, milyen kifejezésekkel rendelkezik, mire van szüksége, mit kell kölcsönöznie, vagy mit adhat immár vissza –, hogy mindenki a saját nyelvén gondolkodhasson és beszélhessen.

Minél fontosabb számunkra valami, annál nagyobb rendben, annál nagyobb tiszteletben tartjuk. Minél drágább valami, annál gondosabban őrizzük. – Láttátok, milyen rend van a gyógyszertárakban: minden gyógyszer külön tégelyben van, feliratozva.

Az emberek ugyanerre a döntésre jutottak a beszédükkel kapcsolatban. Minden kifejezést szófajokra kell osztani, minden szófajt más-más fiókban kell elhelyezni, és felirattal ellátni. – Mit gondoltok: könnyű vagy nehéz munka? – Szörnyen nehéz. – De az emberek nem félnek semmilyen munkától. – Feltalálták a telefont és a távírót, feltalálták a gőzgépet és a mikroszkópot – olyan csodákat, hogy ha majd mesélek róla, az ámulattól eláll a lélegzetetek.

Tehát legelőször is, az emberek úgymond felsorakoztattak egy egész sereg fiókot, és elkezdték meghatározni a kifejezések szófaját. Az egyik oldalra azt írták: ki? mi? főnév – és belehelyezték: anya, asztal, szív, Józio, diák, nap, Visztula, csöngő, szeretet, folyó, gyufa. A második fiókra felírták: milyen? melléknév – és így tovább. – És aztán észrevették, hogy a Visztula és a folyó látszólag ugyanaz, de ha azt mondom: folyó, senki sem tudja, melyik, mert sok folyó van a világon. – Hallottatok a tulajdonnevekről?

Gondoljatok bele, milyen szép találmányok ezek a tulajdonnevek; a borítékra felírom, hogy: Stanisław Marczak, Solec utca… szám, Varsó – és kész. – És hogyan címezném meg nélkülük a levelet? – „Nagyságos, fekete bajuszos úr, akinek két fia és egy lánya van, akik közül az egyik nagy pernahajder, de jó tanuló – az utca, amely nem messze fekszik a – meglehetősen hosszú – folyótól, a nagyváros, amely a széles folyó bal partján fekszik”. – És így írhatnék egy száz oldalas címet, és még akkor is két évig keresnék, és odaadnák a levelet másnak, mert ilyen városból, folyóból, utcából és bajuszos úrból borzasztóan sok van a világon.

Látjátok, hogy mifélék a tulajdonnevek?

És így, kérem szépen, a tanult emberek minden fiókba mást-mást szórtak, aztán megfigyelték, mi mihez hasonlít, és azokat a fiókokat egymás mellé helyezték. Mint ahogy például egy boltban van egy cigarettákkal teli polc, és csak ezen a polcon találhatóak a Polakiewicza, Azis, Zagłoba, Tureckie, stb. cigaretták.

Mesélek nektek egy aprócska, ámde olyan okos szóról, hogy el sem hiszitek. Ez az aprócska szó a: ki. Kopogtatnak az ajtón, és te megkérdezed: „Ki kopog?” De ha nem lenne ez az apróság: ki – akkor így kellene kérdezned:

– Vajon Kazio vagy Mańka vagy Szczepan vagy a tánti vagy a drótos vagy Piotr keresztpapa vagy egy koldus kopog?

Az ajtó előtt álló pedig minden egyes kérdésre azt válaszolná: „nem, nem, nem”. És kérdezgethetnéd három órán át, és még így sem találnád el. Leizzadnál, mint egy ló – mérgelődnél – nem ennél – nem aludnál – s csak kérdezgetnéd tovább. Így pedig: „ki az?” – ebben a rövid: ki szóban – a világ összes emberének a neve benne van. – A ki – az egy – névmás...

Amint már mondtam nektek, a nyelvtanban vannak olyan szófajok, amelyek ragozhatóak: ezek a gazdag urak, akik egyetlen szóból sok szót tudnak csinálni. És vannak a hasznos, ám szegény határozószavak, elöljárószavak, amelyek nem ragozhatóak. Adott egy szó: mindig, keresztül, be – és már így is marad örökre; de majd meglátjátok, hogy egy ilyen soha vagy keresztül mennyire hasznos és dolgos segítője a többi szófajnak, amely tiszteli és hallgat rájuk. – Mert azt mondjuk: keresztül a kerten, de be a kertbe. – Azt is meglátjátok majd, hogy a gazdag melléknév hogyan segít és kölcsönzi szavait a határozószónak: a „jó” szóból a határozószó csinál magának egy újat: „jól” – és így tovább. – A nyelvtannak köszönhetően megfigyelhetitek, milyen csodákat rejt az emberi beszéd.

Az emberi beszéd, kérem szépen, olyan, mint egy régi, titokzatos, sűrű erdő, amely tele van élettel, hangos és vidám dallammal, és félelmetes, ismeretlen suttogásokkal, tele van vidámsággal és bánattal, ifjúsággal és halállal. Az emberi beszédben vannak erős és nagy szavak, amelyek égig emelnek: vitézség, hős – és vidám szavak, mint: nap, dal – komor szavak, mint: elnyomás és aljasság – olyan szavak, amelyek úgy zengnek, mint pacsirta a tavaszi reggel kékjében, vagy úgy sziszegnek, mint a mérges vipera, vagy úgy panaszkodnak, mint egy nyögés.

Nézzétek, mennyire hallatlanul érdekes: egyes szavak már pusztán a hangzásukkal is utánozzák, amit kifejeznek, például: sikítás, dörgés, susogás, sziszegés, brummogás. Ezek régi szavak, valószínűleg a nemzetek első szavai közé tartoznak, mint ahogy a: vauvau – kutya, vagy múú – tehén – a gyermek első szavai közé. – Mindezekről még fogunk beszélni.

Tudom, gyermekeim – hogy nem szeretitek a nyelvtanban a kivételeket. Tudjátok, fiúk: nem kellene haragudnunk a kivételekre, mert azok azt bizonyítják, hogy az emberi beszéd él, és szabad akar lenni – hogy nem akarja hagyni, hogy az emberek megkötözzék, leigázzák. – A mézeskalácsot vagy cigarettát el lehet rakni egy fiókba úgy, hogy az idők végeztéig ott fognak heverni – de az emberi beszéd él, növekszik – a szabadság felé tör – és ezért vannak a nyelvtanban a kivételek, amelyekre haragudtok.

– De miért van szükségünk a nyelvtanra? – kérdezhetitek.

Mert nyelvtan nélkül nem lehet helyesen beszélni, és még kevésbé helyesen írni.

– De miért kell hibátlanul beszélni vagy írni, ha úgyis megértik, amit mondok?

Mert a beszédben ejtett hiba – olyan, mint egy zsíros és csúnya paca édesanyád fényképén, akit nagyon szeretsz, olyan, mint egy trehányul felvarrt folt a ruhán, amelyben vendégségbe mész. Helytelenül beszélni vagy írni – olyan, mintha beszédünkkel megbántanánk azokat, akik oly nagy tisztelettel megteremtették e nyelvet. A nyelv szomorú, betegeskedik, ha az emberek rosszul beszélik. – Emlékeztek, mennyire haragudtam, amikor egyikőtök harmadszor is azt mondta: számtanos füzet. Akkor úgy éreztem, mintha valaki szálkát vagy tűt dugott volna egy ember körme alá, kinek a fájdalomtól kicsordult a könnye.

A nyelvtan arra tanít, hogy tiszteljük az emberi beszédet, és csodáljuk az emberi értelmet...

Csak annyit teszek még hozzá, hogy vannak emberek, akik nyelvtanilag meglehetősen szépen beszélnek és írnak, ám mégis tisztességtelenek és ostobák, s aztán vannak olyanok is, akik nem ismerik a nyelvtani szabályokat, és nem jártak iskolába, mert az iskola pénzbe kerül, és ők szegények voltak, és nem volt pénzük, mégis százszor többet érnek azoknál, akik iskolázottak...

Most pedig jó egészséget nektek – holnap találkozunk.