Kultúraazonos?

Beszélgetés a Ferge Zsuzsa Szabadegyetemen a roma/cigány integrációról. Trencsényi László hozzászólása

Ezért kellene „visszafoglalni az iskolát a pedagógiának” – ideértve a „dolgozók iskolája” típusú felnőttoktatást, akár az elsorvasztott közművelődést is.

Ferge Zsuzsa tiszteletére szabadegyetemi sorozat zajlik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szociológiai Gyűjteményében (a szervezésben részt vett a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület is). Egy korábbi programon már voltam előadó, amikor az oktatásról esett szó. A következő beszélgetésen a roma/cigány kérdés állt fókuszban. Részt vettem e beszélgetésen is, ahol Kállai Ernő és Kóczé Angéla fejtették ki álláspontjukat a roma integráció szociálpolitikai kihívásairól. Amikor Molnár Éva a „helyi közösségek” szerepét feszegette hozzászólásában, szót kértem én is. Utaltam arra a bizarr helyzetre, hogy legutóbb ugyanezen a rendezvénysorozaton az oktatásügyről szólván (Radó Péter és Aczél Anna voltak beszélgetőtársaim) elmondtam, hogy éppen Ferge Zsuzsa tanításaiból – iskolakritikájából – akár az „iskolátlanítás” gondolata is levezethető, s most magam az iskoláért emelek szót. „Villanyfény, kőház, iskolák, kutak” – követelte József Attila. Miközben a „helyi közösségeket” magukat is szétzúzza az urbanizáció, globalizáció, ördög tudja, mi még – persze a NER is az egyik ágens ebben a zúzásban –, akkor mégiscsak az iskola az utolsó lehetőség, ahol még akár közösségek is létrejöhetnek, létrejöhetnének. Ezért kellene „visszafoglalni az iskolát a pedagógiának” – ideértve a „dolgozók iskolája” típusú felnőttoktatást, akár az elsorvasztott közművelődést is.

Néhány példát idéztem korábbi innovációkból, utópiákból. A rendszerváltás utáni nyitottság nyomán kizárólag Az óvodai nevelés országos alapprogramjában jelent meg a proaktív viszony a gyerekek „hozott kultúrájához”. A NAT minden változatában inkább asszimilált. De ez az utópisztikus gondolat a „kultúraazonos pedagógiáról” már régen hamisan cseng. Szegény Loránd Ferenc még hitt abban, hogy a faluszéli cigánygyerekek bizonyára jobban ismerik a gombát, mint centrumbéli társaik, tehát „bele a gombát a tantervbe” (még ha szimbolikusan is). No már most: (1) már ők sem igen ismerik a gombát – „Uraságnak fagy a szőlő. / Neki durrog az az erdő”, írta ezt is József Attila –, nem járnak gombázni, de (2) mire mennek ezzel a tudással az informatika, a robotika stb. posztmodern világában.

Mégis felidéztem egy érdekes sorozatot – mintegy modellként –, hogy a „kultúraazonosság” vagy „felzárkóztató kultúra” dichotómiájában – sőt „politómiájában” – milyen verziók születtek a zenei nevelésben innováció gyanánt:

• magaskulturális extratudás (ez a Burattino módszertana: a kórusban a legjelesebb preklasszikusok és klasszikusok,
• magaskulturális tudás (2) (Snétbergernél a jazz tanítása a kizárólagos zenei bázis),
• „cigányzene”, népies műdal (ez a Rajkó-modell),
• cigánydalok (sarudi kísérlet a 80-as években, Varga János énektanár kiegészítő énekkönyve Kodály tanításait követve „felöltöztette a népdalt”, s alapjában véve a Csenki Imre-feldolgozásokat tartalmazta),
• reális eklektika (Kovalcsik Katalin Csenyétei daloskertje, mely arra a zenei anyagra épít, amit a falucska őriz, ápol),
• autentikus roma/cigány (beás) zenei anyag (iskolai változatról nem tudok, de a közművelődésben, gyerekkultúrában Szecső Kovács Zoltán vagy a nagykanizsai Kis Csillagok közelítik meg így a hagyományt.

Egyszóval választék éppen volna.

Ha hagynák. S ha akarnák.

De tán azért is az iskola visszafoglalása lenne az első, mert „csillagoltó sötétségben” ma mégiscsak a pedagógusok emelték fel – és tartják tán még egy darabig – a lázadás zászlaját.