Földes Petra: Kutatások, szakirodalom...

...és a valóság. Avagy elégséges érv-e a pedagógiai tapasztalat?

Lelkes, önfeláldozó, vagyis kb. magánügy, nem szakmai teljesítmény. Nos, ezért, ezen a ponton fontos, hogy a szakma megértse, megértsük, hogy a terepmunkának is van szakmai, van tudományos nyelve.

Zavarba ejtő, amikor a szakember arra kényszerül, hogy szabadkozzon a mainstream pedagógiai elméleten nevelődött szakma előtt, amiért a terepen (szégyenszemre?!) valami egészen mást tapasztal. Pontosan ez történt (és nem először) a VI. Miskolci Taní-tani Konferencián Ritók Nóra szekciójában; egyszerűen azért, mert ami egy évtized megkérdőjelezhetetlen tapasztalatai nyomán a szemünk előtt kirajzolódik, valóban egy sok tekintetben másik pedagógia. Az a félelmem azonban, hogy ez a megkülönböztetés pontosan leképezi az érintett gyerekek helyzetét: ahogy a mélyszegénységben élő, roma gyerekek páriák a társadalomban, úgy pária a velük foglalkozó pedagógia elmélete és gyakorlata a neveléstudomány rendszerében.

Égető tehát a kérdés, hogyan hidalható át a szakadék: hogyan kapcsolható be a mélyszegénységben élő, roma tanulókkal folytatott munka a pedagógiai diskurzusba, vagy legalább: hogyan illeszthető a róluk szóló szakszerű beszéd a mainstream pedagógiai közbeszédhez.

Hogy mindez miért vetődik fel egyáltalán? Először is azért, mert mi magunk mint kutatók és szakemberek egy másik vonatkoztatási rendszerből szemléljük a mélyszegénységben élő családokat. Nekünk más a szemüvegünk. A mainstream pedagógiát az érzékeny szakember saját példák tömegével öltözteti fel: ott vannak a saját gyerek történetei, a szomszédok, a rokonok, ott az autóbusz, az utca népe… Elég nyitott szemmel járni, elég a megfelelő érzékenység és pedagógiai felkészültség, és máris ott áll a valósággal kiszínezett elmélet és az elmélettel biztonságosra keretezett valóság; egy olyan világ, amit könnyű befogadni, hiszen a megrajzolt képben magunkra ismerünk. A fogalmak és összefüggések a saját tapasztalatainkat írják le, vagy ezek helyes értelmezésében segítenek. A tapasztalat adott tehát, a rendrakásért pedig hálásak vagyunk az elméletnek.

A mélyszegénységben élő családokkal kapcsolatos beszéd azonban egészen más. Olyan mezőben vagyunk, ahol nemcsak a hangulat, de a gondolat is a képek, érzések és történetek nyelvén mondható el.  Mert nincsenek fogalmaink. Nem működnek a saját gyerekkorból, a gyerek iskolájából, a lakóhelyi hétköznapokból merített példák. A szóban forgó létvalóság bemutatásához először fel kell építeni azt a kognitív teret, amiben a tapasztalatok egyáltalán feldolgozhatók. A tudomány nyelvévé itt az elbeszélés válik, és innentől fogva veszélyes a történet szakmai megítélése; hiszen mesélni mindenki tud… ám ennek a nyelvnek is lehetséges objektív, tiszta, a történeten messze túlmutató változata. 

A FigyelőNet 2009-ben készült videóján Ritók Nóra Toldon élő családokat mutat be. Azon a nyelven, amely mindnyájunknak segít érteni a filmen megjelenő létvalóságot (a hallgatókkal végzett munka során bevilágító hatású film, mindenkinek, aki tanárjelöltekkel foglalkozik, nagyon ajánlom). Mi tükröződik a filmben? A sokdimenziós megfigyelés, a pontos tényfeltárás képessége, és az a fajta érzelmi strapabírás, ami segít az ismert értelmezési csapdák (bagatellizálás, áldozat hibáztatása, hatalom hibáztatása, pátosz, etnicizálás – hogy csak a legjellemzőbbeket említsem) elkerülésében. EZ teljesítmény. És, bár – többek között a fent felsorolt csapdák elkerülésében – rettentően komoly szellemi munka is áll mögötte, az ilyesfajta teljesítményt távolról sem szokás tudományosnak minősíteni. Persze magam sem gondolom, hogy a terepen végzett munkát feltétlenül tudományos szósszal leöntve kellene feltálalni, azonban tartok tőle, hogy addig, amíg nem tanulunk meg egy mértékadó nyelven beszélni róla, a szakma, a közvélemény és a (köz)politika simán lelkes emberek önfeláldozó munkájának (és magánjellegű mániájának) minősíti a mélyszegénységben élő családokkal, szegregátumokban dolgozó teamek munkáját.

Lelkes, önfeláldozó, vagyis kb. magánügy, nem szakmai teljesítmény. Nos, ezért, ezen a ponton fontos, hogy a szakma megértse, megértsük, hogy a terepmunkának is van szakmai, van tudományos nyelve. Esettanulmánynak, akciókutatásnak, jógyakorlat-kutatásnak hívják. Ugyanolyan tudományos forrásként idézik, tanítják, mint a mainstream elemzéseket. Ezért a kutatóknak is felelőssége (és magamról is beszélek most), hogy azoknak, akik a terepen a munkát elvégzik, és évtizedek súlyos erőfeszítéseivel a működőképes megoldásokat kialakítják, ne kelljen a szakma előtt szabadkozniuk. Hogy ebben a szakmában teljes jogú polgár legyen az, aki a mélyszegénységben élőkkel foglalkozik. Ehhez nemcsak az iskola nyelvén kell alakítanunk, bőven van mit tennünk a tudomány nyelvével is.