Levelek nélkül

Trencsényi László írása Krusovszky Dénes regényéről

Hősünk szokásához híven téblábol a demonstrálók között, még szolidáris is velük, ódzkodik is a bevonódástól, érez felelősséget diákjaiért, de óvakodik a felelősségtől.

Először nem értettem Krusovszky Dénes új regényének (Levelek nélkül) szerkezetét. Novellafüzér? Egy közös szereplővel? Koroknai tanár úrral, aki téblábol az események között (mögött), mint némely francia kritikai realista regény tétova hőse? De egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy ez a történettelen (vagy alig egybefüggő történetet mesélő) történetfüzér tudatos szerkesztés eredménye. Koroknai amolyan modern/posztmodern Oblomov inkább, vagy valamelyik másik, az orosz irodalomból ismert „felesleges ember”. Nem egyszerűen kiégett tehetség, hanem minden epizódban megpróbál invoválódni és kimaradni egyszerre (iskola, kisvárosi közélet, titokzatos bűnügy, szerelem, barátság, szüleihez fűződő hűség stb.). Erről az állapotról, a helyzetbe „belecsöppenő” majd „kiröppenő” értelmiségi magatartásról szól a regény. Nincs az a feszes dramaturgiája, mely a többrétegű nyomozás feszültségét fenntartó korábbi művet annyira izgalmassá tette (Akik már nem leszünk sosem). Koroknai jóformán úgy lép új helyzetbe, mintha előtte mi sem történt volna.

Még egy irodalmi asszociáció. Sarkadi Imre ’56 után írt Elveszett paradicsomának főhőse, Sebők doktor kerül hasonlóan reménytelenségekkel terhelt helyzetbe. Azzal a lényeges különbséggel, hogy utóbbi élete reménytelen pillanatában, csak éppen immár teljességgel megkésve rálel a „visszatérés” jelképes motívumára, az apja házában megismert tiszta lelkű erdélyi leánykára, Mirára. Mégis. Rálelt. Koroknainak nincs ilyen felismerése.

A „pedagógiai” epizód, az első – egyébként a leghosszabb –„fejezet” izgalmas különösen számunkra. Hősünk, a kisvárosi középiskola kiégés szélén álló irodalomtanára váratlanul különös helyzetbe keveredik. Egy titokzatos állatvész fényképész-tanújává szegődik (Antonioni fényképészének lenne kései utóda), e szálon a később gyilkossággal gyanúsított korántsem eminens, devianciáktól már megkísértett tanítványának lesz – jóformán akaratán kívül – a rendőrségi figyelmeztetés ellenére rejtegetője. A „libavész” rejtélyes történetét azonban hamar felülírja a titokzatos (s titokzatos eredete mindvégig rejtve marad) fapusztulás. A környezetvédelemre és a tájékoztatás korrektségére érzékeny diákokban feléled a tiltakozás szelleme. Tüntetést szerveznek a városháza elé, odaláncolják magukat a fákhoz, paradicsompürével festik „véresre” magukat, míg aztán egy paradicsomos vödör az egyik rendőrautót találja el – új keretezést adva a történteknek.

Hősünk szokásához híven téblábol a demonstrálók között, még szolidáris is velük, ódzkodik is a bevonódástól, érez felelősséget diákjaiért, de óvakodik a felelősségtől. Végül beletéved abba a helyzetbe, mint korábban említettem, hogy az „első affér” gyanúsított, üldözött szereplőjét elrejtse lakásán. A tüntetés a említett skandalummal elfojtódik. A fák továbbpusztulnak.

Ám hősünk (antihősünk) ennek utózöngéiből már kimarad, A fejezet véget ér.

A történet szerintem reprezentálja a pedagógusság viszonyát az új diákmozgalmakhoz (megjegyzem: a regény vélhetőleg a 2023. évi diákmegmozdulások előtt született, mégis kísértetiesen idézi meg azokat a karaktereket és helyzeteket, melyeket utóbb a valóság teremtett – például a „Karmelitának” nevezett kormányfői palota előtt.

Vajon megannyi Koroknai tanár úr továbbra is bágyadt szorgalommal gyűjti be a puskázó diák mobiltelefonját, bíztatja a reménytelenül az üres lap felett töprengő „nem készült” dolgozatírót? S óvatos távolságtartással követi az új nemzedékek képviselőit a szabadságért kiáltó tereken?

Krusovszky regényének fentebb emlegetett szerkezete ezt a habitust – ezt a – „társadalmi-történelmi terméket” rajzolja meg az iskolán túli epizódok sorában is?