A Loránd-archívumból
Megdöbbentő felismerés: ebben az iskolában pofozzák a gyerekeket!
Loránd Ferenc özvegye, Hortobágyi Katalin sajtó alá rendezte és magyarázatokkal egészítette ki az iskolateremtő pedagógus fiatalkorának néhány izgalmas dokumentumát. A teljes anyag a cikk után letölthető. Az alábbiakban egy nagyon jellemző és drámai részletet teszünk közzé.
Loránd Ferenc az Ifjúsági Könyvkiadónál eltöltött öt esztendő után 1961-ben szükségét érezte, hogy az iskola világában folytassa pályafutását. 31 esztendős volt akkor. Nagy lelkesedéssel és reményekkel kezdett dolgozni. Az új munkahelyén tapasztaltakról az első hónapokban részletes naplót vezetett. A naplót nem publikálásra szánta, a jegyzetek saját magának szóltak tanulságul, nehogy feledésbe merüljenek a fontos első benyomások. Talán ezért is ennyire életszerűek, aprólékosak, pontosak ezek az írások, hiszen nem korlátozzák a formaságok, elvárások. Ezzel magyarázható a korlátoktól mentes, őszinte szókimondás, a helyenként talán szokatlanul csipkelődő, szarkasztikus, első (általában nagyon is indokolt ) dühében „gonoszkodó” stílus. No és – nem utolsósorban – már ebben a korai írásában élvezhetjük Loránd Ferenc reá egész életében olyannyira jellemző finom, szellemes humorát. Szerencsére a naplójegyzeteket gondosan megőrizte. (A szereplőket ő természetesen valódi nevükön szerepeltette, én a neveket azok kezdőbetűjére rövidítettem.)
Az értekezlet után három kollégával beszélgetésbe elegyedtünk. P., megszokott kedves mosolyával közölte, hogy úgy hallotta, hogy én veszem át az osztályát, a Vlll./a-t.
– Sajnálok megválni tőlük – mondta –, szerettem őket.
– Rendes társaság? – kérdeztem.
– Hát, ma már tűrhető. Ráncba szedtem őket. Ezzel a két kezemmel – felelte és nagy (vagy csak nekem tűnt ebben a pillanatban olyan nagynak?) tenyerét előre tolta. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy ezekkel a kezekkel vezényli Mozartot…
– Hogy érted? – kérdeztem, bár tudtam, hogy érti, de nem tudtam mégsem elhinni, hogy ilyen leplezetlenül, ilyen nyíltan beszél „pedagógiai módszeréről”.
– Hát, lekevertem nekik néha egyet-kettőt. Nem megy ez másképp. Amikor bementem az osztályba, megmondtam nekik: Én is tudom, ti is tudjátok, hogy nem szabad pofozni. De én kitaposom annak a belét, aki nem fogad szót.
Nem is a szavai döbbentettek meg. Tudtam én ilyesmiről már eddig is, nem voltak nekem illúzióim. Az volt a megdöbbentő, hogy ezt olyan természetesen mondta. Még a kellő konspirációs éberség is hiányzott belőle, pedig tudja, hogy az ilyesmiért fegyelmi jár. És ez nem csak az ő felfogását tükrözte. Ez általános állapotot tükrözött. Hiszen ott mernek beszélni egy tiltott dologról, ahol mindenki csinálja azt, vagy legalábbis mindenki helyesli, elfogadja.
– Én nem fogok ütni – feleltem nagyon halkan, de határozottan, és bosszantott, hogy a hangom remegett. Éreztem, hogy elsápadtam. Legyintett.
– Dehogyisnem ! –
Öreg „újonctársam”, Z. J. is mellettünk állt. Ő már az előző napon elmondta nekem, hogy a Marczibányi téri iskolából azért jött el, mert volt egy fegyelmije azért, mert „állítólag” pofozott. Most természetesen ő is P.-nek helyeselt.
– Majd meglátod, ha már te is tanítottál. Nem jó ilyet előre kijelenteni. – Hangja fojtott volt a nehezen leplezett indulattól. Neki már fájt ez a kérdés, őt már „igazságtalanul” meghurcolták emiatt. Nem tudott olyan nyugodt kedélyességgel és magabiztossággal csevegni erről, mint a csinos P.
Hangjának fojtott indulatában kihívás volt, támadás. Nem tudtam eléggé uralkodni magamon.
– Akkor száradjon le a kezem – mondtam felemelve a jobb kezemet – amikor először fogok egy gyereket megütni.
Ez olaj volt a lappangó tűzre.
– Neee átkozódj, csak neee átkozódj – mondta az öreg újonc és a szemében most már leplezetlenül villódzott a gyűlölet. Mit akar ez a senki káderpalánta, ez a levitézlett szerkesztő, ez a nyálasszájú, aki még egy órát sem töltött a gyerekek között – mondták a szemei. – Hogy mer ez ilyet mondani nekem, aki már közel 30 éve tanítok? De a szája egyre csak ezt ismételgette: – Neee átkozódj!
Oly bántóan, oly kihívóan és fölényes gúnnyal nyújtotta meg az e betűt, hogy most már remegve ismételtem én is:
– Akkor száradjon le, ha az elsőt ütöm vele.
Beszélgetésünket egy kolléganő is hallotta. Tágra nyitotta nagy fekete szemeit és… hallgatott. Együtt érzően? Ellenségesen? Nem tudom.
– Csak neee átkozódj – ismételte az öreg – Habár az átkok ma már nem számítanak -- tette hozzá még gúnyosabban.
Még egy döfés. Éreztetni akarta velem ezzel a „ma már”-ral, hogy ő viszont még az átkok világnézetét vallja.
Az éles hangulatot P. oldotta fel.
– Szép mindenesetre, hogy így kezded. De kíváncsi vagyok én, mit fogsz csinálni az olyanokkal, akik lekurvázzák a szemébe a tanárnőjüket, akik óra alatt onanizálnak és a tanárnőhöz vágják az ondójukat, akik úgy ütik le egy gyengébb társukat, hogy elveszti az eszméletét? Na jó, ma már ilyenek nincsenek, de egy-két éve még voltak itt ilyen gyerekek. Mit csináltál volna?
– Nem tudom – feleltem szomorúan. De azt már csak gondolatban mertem csak hozzátenni: Akkor sem fogok pofozni.
– Na látod. Jött egyszer egy kartárs a minisztériumból. Az is meg volt botránkozva mikor hallotta, hogy pofon… Haj, mekkorákat ütött egy év múlva…
Csak zuhogtak, zuhogtak a szavak. A dühöm elszállt, szomorú lettem. Így állunk. Ezeknek írtam én annyit az internacionalista, meg a materialista nevelés tartalmi problémáiról? Hol vagyunk ettől? Ki a fenét érdekel ez? Itt az abc-t kellene oktatni: emberséget és megint csak emberséget.
Mi lesz itt velem? Először lepett meg valami bizonytalanság.
Eddig kicsit fölényes magabiztossággal szemlélődtem. Éreztem, hogy különb vagyok, hogy tehetségem is van és úgy tekintettem erre az esztendőre, ahogy a műlesikló bajnok az ugrósáncra: Majd meglátjátok mindjárt, hogy ugrom én. Először éreztem meg, hogy ez nem lesz könnyű. És nem is biztos, hogy sikerülni fog.
Átveszek egy osztályt, akinek tagjai hozzászoktak a pofonokhoz. És ez a P. rokonszenves fickó. Biztosan a gyerekek is nagyon szeretik, ért a nyelvükön. Az hogy néha lekevert egyet? Megszokták ezt ezek a srácok otthon. Hisz maga P. mondta, hogy a szülők, méghozzá azok, akik törődnek a gyerekeikkel, kérték meg, hogy csak keverjen le nekik egyet, ha szükségét látja. A pofon – amit nem alkalmazhatott gyakran és rendszeresen, így nem idegeníthette el tőle a gyerekeket. Sőt! Mivel a gyerekek is tudják, hogy tilos pofont adni, még növeli is a szemükben ennek a bátor embernek a tekintélyét egy-egy nyakleves. Lám, ez nem fél a góréságtól! Ez belevaló srác! De „hovavaló” srác leszek én?
Bosszant, hogy a vitában elragadtattam magam. Azt kellett volna legfeljebb mondanom, majd meglátjuk, megy-e pofon nélkül. Pedig hogy megfogadtam…
Még egy újabb benyomás az igazgatóról. A napközis létszámról volt szó. Azt mondta: „A Tanács három csoportot engedélyezett 120 fővel. Hiába több a jelentkező, ennél többet semmi esetre sem veszünk fel. Társadalmi bizottság fogja eldönteni a jogosultságot. Mi mossuk kezeinket.”
Megdöbbentem. Hát lehet, szabad ennyire kívülről szemlélni a dolgokat? Hát nem gyerekekről van szó, akik esetleg rászorulnak és mégis kimaradnak? Hogy lehet, hogy őt csak a dolgok szabályossága érdekli, nem pedig a tartalma? Nem is érvelt az esetleges létszámbővítésről?
Hát így állok az első három nap után. Remélem, most túl sötéten látom a képet. Vagy túl igényes vagyok? Lehet, hogy egy év múlva én is engedek a követelményeimből? Nem hiszem. Nagyon szégyellném magam.
1961. szeptember 1.
Olyanok most számomra a napok, mint az utazó számára, ha idegen városban jár. Minden új és minden jelentős. Most felfedezem azt is, ami mellett holnap tán észrevétlenül megyek el, ma még feljegyzésre méltónak tartom azt is, amit talán holnap már megjegyzésre sem méltatok.
A benyomások, amelyeket az első nap szereztem, eddig helyénvalóknak bizonyultak. Megismertem azonban két új embert és szerencsére ezek sokkal rendesebbek, mint akik eleinte feltűntek nekem.
A tanári asztalnál egyik szomszédom B.-né. Csendes, kerek arcú. fekete asszony. Keveset beszél, nem viháncol a többi fiatal nővel, egyszóval komoly ember benyomását kelti. Meglepő, de a gyerekekről szeretettel beszél, sőt még azt is észreveszi, hogy egy új kollégának milyen szavak esnek jól. Amikor megtudtam, hogy osztályfőnök leszek, ő sietett megnyugtatni, hogy nem rossz az osztályom. Nem csak akkor válaszol készségesen, ha kérdezem, de van érzéke, hogy tudja, mi az, amit kérdezés nélkül is el kell mondani egy új embernek.
Másik szomszédom T. E. Később jött, mert a Szovjetunióban volt. Már előzőleg hallottam róla Z. J.-tól – így hívják azt az öreget, aki azt mondogatta: Neee átkozódj! – méghozzá azt, hogy ez pofoz csak igazán. Elmondotta, hogy együtt volt vele SZOT táborban, ahol T. E.-nek ugyancsak eljárt a keze. Nagyon kíváncsi voltam erre a pofára és persze, már előre ellenszenvet éreztem iránta. A történelem szakmai értekezleten ismertem meg. Mielőtt megszólítottam volna, jól megnéztem. Bárhogy is szerettem volna, nem volt ellenszenves. Arca markáns, mintha minden vonását még egyszer meghúzták volna erősen rányomott ceruzával. Tekintete nyílt, vidám, hangja meleg.
A szakmai értekezleten csak pár szót beszélgettünk. Később már többet. Igen készségesen adott tanácsokat, felvilágosításokat leendő osztályomról. Rendes embernek látszik, rokonszenves az a hang is, amelyet tanár társaival használ. De miért pofoz? Talán, sőt egészen biztosan, mert a közhangulat inkább helyesli, mint elítéli azt. T. E. tipikusan az az ember, aki jó befolyás alatt igen használható, rendes lehet. Egyébként munkáscsaládból származó fiú, a Szovjetunióban végzett, történelem szakos, de csak két osztályban tanít történelmet, a többiben oroszt.
Z. J. „bátyámmal” is volt még egy érdekes beszélgetésem. Együtt jöttünk haza az összezördülésünket követő napon. Ismételten elmesélte, hogy ártatlanul, helyesebben egy túlzottan szigorú megítélés következtében kellett eljönnie a Marczibányi téri iskolából, ami közvetlenül a lakása mellett volt. Ő éppen hogy nyakon legyintette az egyik gyereket, de az igazgató fegyelmit helyezett kilátásba, ha el nem cseréli a helyét valakivel. Így került Újpestre. Egyébként kifejtette nézeteit a verésről. Ő persze elítéli, nem is alkalmazza, szerinte az erőszak erőszakot szül, csak még rosszabb lesz a helyzet.
Na, ez szép. És tegnap miért nem ezt mondta kedves kolléga úr? – szerettem volna megkérdezni tőle. De persze, nem kérdeztem semmit, csak mosolyogtam magamban. Mit tudja ő, ki vagyok én. A mozgalomból jöttem, párttag vagyok. Jobb lesz vigyázni – gondolhatta. Valószínűleg már bánta, hogy tegnap úgy megfeledkezett magáról és most igyekezett jóvá tenni.
Egyébként a direktorom további adalékokkal szolgált utálatom alátámasztására. Az alakuló értekezleten nagy beszédet mondott. Úgy beszélt, mintha csak karikírozni akarta volna a nagyképű, hatásvadászó, de üresfejű vezetőt. Egyetlen szava mögött nem érződött a meggyőződés. Beszédének egyes mondatait felolvasta. Ezek a mondatok undorítóan simára voltak csiszolva, kerekek voltak, mintha csak körzővel szerkesztették volna őket, tele voltak jelzőkkel és frappánsnak vélt fordulatokkal. Thomas Mann-i hosszúságú körmondatai úgy ültek dörgedelmeinek hegyén, mint a hamis, de csillogó ékszerek a szemétdombon. Miután negyed óráig szidott két kartársnőt, akik senkitől nem kérvén engedélyt, SZOT táborban vállaltak állást az első munkahétre is. Majd ilyen „költői” hasonlatokkal élt: az 1961-es tanév feladata, hogy aranyhidat verjünk az 1963-as reformhoz. Beszélt a híd pilléreiről és arról, hogy ez az egész építmény a szülőkkel való kapcsolat vasbeton alapjain kell, hogy nyugodjon. Hangját és mutatóujját felemelve, beszélt a személyiség pedagógiájáról, továbbá a tanulók szocialista tudatának emeléséről, amiben tavaly állítólag szép eredményeket értek el. Beszédének minden harmadik mondata teljesen üresjárat volt. Bármelyik legrosszabb vezércikkből felolvashatta volna őket. Beszélt arról, hogy a tantestület eszmei, politikai és pedagógiai egységén nyugszik a gyerekek szocialista nevelésének felemelő ügye, amelyet tőlünk méltán vár el dolgozó népünk.
Ezután ismét a tavalyi buktatás témája következett. Újra leszögezte, hogy ezt ő nem fogja tűrni, mert ő még egyszer nem kerül ilyen helyzetbe, vele még egyszer nem nyeletnek le ilyen békát stb. vele – ez volt a központi gondolat. Mintha csak ez volna ebben az ügyben a fontos. Hát igen: neki valóban ez a fontos, mert ennek van köze a karrierjéhez.
Ez üggyel kapcsolatban is ki akarta azonban hangsúlyozni, hogy ő milyen jó ember. Ezt mondta:
– Én bíztam a kartársakban, én meghallgattam a véleményüket, ez is jellemző rám, és a kartársak ezzel visszaéltek.
Mily megható szerénységgel állapítja meg önmagáról, hogy mi a reá jellemző…
Befejezésül pedig:
– Ez kemény szó, kartársak, de az igazság szava.
Ilyenkor szinte érzem, hogy azt gondolja magában: milyen tömör, szép mondat volt ez! Jó lenne, ha szállóige lenne belőle…
Istenem, de utálom.
Majd arról beszélt, hogy az iskolavezetés is fejlődött az elmúlt években.
– Nem szégyen kartársak, mi is fejlődünk.
Milyen tömény szerénytelenség egy mondatban! Még ő is fejlődik, K. J.! De hogyan fejlődik? Volt pofája kimondani:
– A kartársak a negatívumaikkal is segítenek nekem, mert ha valamit rosszul csinálnak, el kell gondolkodnom rajta.
De hogy hogyan segítenek a kartársak a pozitívumaikkal, arról nem beszélt, nem is említette. Szerintem ezt az „is”-t is csak azért tette oda a negatívumok mögé, mert azt mégse mondhatta, hogy én abból tanulok, hogy ti milyen hülyék vagytok. Pedig ezt gondolta, ez biztos, hiszen ha nem beszél arról, amit ő a kollégái jó munkájából is tanult, akkor egy „is” nem mossa tisztára, hogy az egész bandát hülyének tartja és csak saját magát okosnak, aki még a negatívumokból is tud tanulni.
Ennek az embernek minden mondata lélektani elemzés tárgya lehetne.
Pozőr. Az az ember érzése, hogy állandóan színészkedik és közben kívülről figyeli magát. Figyeli a hangját, a mozdulatait, indokolatlanul megnyomott hangsúlyait, vagy suttogóra fogott szavait.
A beszéd befejezése méltó volt az egészhez:
– Most pedig, kartársak, elmondottunk egymásnak mindent – egyelőre csak ő beszélt és olvasott be – most csináljunk tabula rasát. Az a jó, hogy megbocsájtó megértéssel tudjuk nézni egymás hibáit, én a kartársakét és önök az enyéimet. Arra kérem önöket, hogy szeressék ezt az iskolát, mert ebben van a mi jövőnk. Ehhez kívánok erőt… stb.
Ez aztán a bátorítás a kritikára! Miután ő jól odapörkölt, s miután egy büdös szót se szólt arról, hogy valamiben esetleg ő is hibás lehetne, azt mondja, hogy nézzük el egymás hibáit megbocsátó megértéssel.
Vigyázz, Loránd! Veszélyes ez az ember.
*
1961. szeptember 29.
Két hétig egy szót sem tudtam írni. Most megpróbálkozom a folytatással.
Életem legnehezebb heteit élem. Sokszor elkeseredem. Kevésnek érzem időnként a képességeimet, erőmet, idegeimet ahhoz, hogy győzelemmel vívjam meg a harcomat. Olyan ez az egész, mintha álmodnék. Ilyenkor, mikor viszonylag nyugodtabb vagyok, szinte nem is értem, hogy miért csinálok magamban mindenből olyan nagy dolgot. Bánt minden fals hang – jöjjön akár mástól, akár tőlem – hallatlanul bánt, felizgat. Rendkívül kiélezett a helyzetem és ebben a helyzetben valóban minden szónak, hangsúlynak jelentése van.
Odáig fajultak a dolgok, hogy a tantestület alapjában véve ellenséges velem szemben. Különösen az igazgatóról és a párttitkárról érzem ezt. Eltelt egy hónap, de még egyik sem akart velem leülni egy kicsit beszélgetni, még egyik sem volt kíváncsi a véleményemre. Egyre inkább az a benyomásom, hogy félnek tőlem. Az igazgató és a párttitkár egyaránt az egyeduralmát félti. Számomra meglepő volt, hogy mennyire félnek tőlük az emberek. És ahelyett, hogy ez bántaná őket és megpróbálnának tenni ez ellen, az az érzésem, hogy inkább élvezik. A párttitkárnő hallatlanul primitív teremtés. Ennek ellenére óriási magabiztossággal mond dolgokat, ítéleteket és senki nem mer vitázni vele. Én egy-két kérdésben bátorkodtam önálló véleményt alkotni és ez láthatóan olyan szokatlan volt neki, hogy teljesen elhidegítettem magamtól. Az igazgatómmal hasonlóképpen jártam. Azóta kerül, nem szól hozzám egy szót sem.
A tényleges „piszkálódások” közvetítését az igazgatóhelyettesre testálják. Igaz, lényegileg apró dolgokban folyik a csata, de ezek azok az apróságok, amiken el lehet csúszni. Hogy pl. nem szóltak, mikor kell megkezdeni a szakköri foglalkozásokat, ezért késtem vele, hogy a tervezett osztálykiránduláson éppen énmellém nem osztottak be társtanárt, hogy a négy napos betegségem alatt meghirdetett szülői értekezletről az én osztályom nem értesült és erről én sem tudtam, hogy mivel az osztálytermünk dekorációja a nyáron elkeveredett, tehát újakat kellett beszereznünk, emiatt késett a terem feldíszítése, vagy hogy aktuális cikkek vannak-e az úttörő faliújságon stb.
Azt, hogy hogy hogyan tanítok, milyenek az óráim, vannak-e problémáim a gyerekekkel és hogyan igyekszem megoldani azokat – senkit sem érdekel.
Nincs kétségem abban, hogy mindezen apróságok felett az az alapvető probléma áll, hogy szót emeltem az iskolában alkalmazott pofozások miatt. Ez – akár közvetlenül, akár közvetetten –mindenkit érint. Leginkább persze az iskolavezetést és a hatalmában tetszelgő párttitkárt, hiszen cinkosan tűrték ezt a helyzetet.
A „pofozás-ügyben” egészen közvetlenül P. tanártársam a kulcsfigura. Kétségtelenül ő az egész tantestület legjelentősebb személyisége és – sajnos – a legkárosabb is. Rendkívül ügyesen, ravaszul csinálja a dolgait. P. nyugalmát érzésem szerint némileg feldúltam. Izgatom ezt az embert. Érzi, hogy én is egyéniség vagyok és mivel kétségtelenül ő is az, most küzdelembe kezd a méltónak ítélt partnerrel.
Ez a küzdelem a pofozás kérdésében kezdődött. Azóta P. alig tud elmenni mellettem, hogy valamilyen kérdésben ne igyekezzen vitát provokálni, meggyőzni engem. Kétszer is előfordult, hogy este megvárt és együtt utaztunk hazafelé a villamoson.
Egy alkalommal elmondta, hogy ő is úgy kezdte, mint én. Győrött volt tanár, tele volt illúziókkal. Akkor találkozott ott egy idős pedagógussal, aki megmondta neki, hogy így csak tönkre megy, ha belead apait-anyait. Nem érdemes, mondta neki az idős kolléga. Ő akkor ezzel nem értett egyet, de most már látja, hogy igaza volt. Úgyse tudsz semmit csinálni – nyugtatott. Miközben beszélt, éreztem, hogy önmagát nyugtatja. Talán bennem egy kicsit egykori saját magát látja és irigyli, hogy én még tudok lelkesedni és harcolni.
Ez a beszélgetés egy igen érdekes délelőtt után zajlott le közöttünk. Éppen ügyeletes voltam az udvaron, választgattam szét a verekedőket, amikor jött P., hogy menjek fel, mert értekezlet van az irodában, addig ügyel itt a rendre. Siettem fel, de a folyosón már szaladt velem szemben egy gyerek, hogy az igazgató úr kéri, hogy siessek.
Amikor beléptem, már mindenki együtt volt. Az igazgató rögtön hozzá is kezdett mondandójához.
– Tudomásomra jutott kartársak – kezdte – hogy egyesek félreérthető mozdulatokkal illetik a gyerekeket, sőt néha nyakon is legyintik őket. Én nagyon kérem a kartársakat, ne csináljanak ilyent. Hiszen emlékeznek, milyen kellemetlen herce-hurca volt tavaly is, amikor egyik kartársunkat feljelentették, mert megütött egy gyereket. Nagyon kérem a kartársakat, kíméljenek meg engem és magukat is az ilyesmitől. Hát kell valakinek, hogy meghurcolják? Vigyázzanak a kartársak, hogy még félreérthető mozdulatot se tegyenek. Teszem azt, van valakinek egy kedves tanítványa, kijön az iskolából, ott áll a tanára, magához inti, tréfásan meglegyinti és a legbarátságosabban kérdezi: hogy vagy. De arra megy kérem valaki, a szöveget nem hallja, csak a mozdulatot látja, és már megvan a baj.
Ekkor már az ájulás környékezett. Egy vígjátékban (mit, egy burleszkben) nem mernék ilyet leírni. Azt mondanák, ez erősen torzít, még ez a műfaj se bírja el az ilyen éles karikírozást.
Azután jött a politikai korona a díszbeszédre.
– És még egyet, kartársak. Tudjuk, hogy ez nem fér össze a szocialista pedagógiával. Annyiszor mondjuk már, hogy mi új szellemben nevelünk, hát illenék, hogy el is kezdjük, kartársak. Nem csak azért, mert bajom van belőle, hanem azért is kartársak, mert nekem már, szocialista pedagógusnak nincsenek ilyen eszközeim. Azt hiszem, értenek a kartársak.
Most már értettem, miért volt olyan fontos az igazgatónak, hogy ennél a beszédnél jelen legyek (és furcsa mód, P.-nek pedig nem!) De teljesen csak akkor világosodott meg előttem, amikor így fejezte be a mondókáját:
– És nagyon szeretném, kartársak, ha senkinél nem kellene majd arra hivatkoznom, hogy én megmondtam, hogy ilyet ne csináljanak.
Micsoda színjáték! – gondoltam undorodva. Biztosan értesült a P.-vel folytatott vitánkról és most gyorsan akcióba kezd. Ezzel be is fejeződött az értekezlet és siettem le, hogy P.-t leváltsam. Megdöbbentő kép fogadott.
Az udvaron lévő összes gyerek példás rendben felsorakozva áll és P. üvölt.
– Ki beszél ott még? Megkapja kérem az is a magáét. Szétverem a fejét annak, aki megmukkan.
A fiúk dermedten állnak.
– Ne mozogj fiam a vigyázz-ba, mert ha én állítlak vigyázz-ba, megemlegeted. – Disznó csürhe – mondja felém fordulva. Nem tudod elképzelni, mi volt itt. Hát nem értik ezek a szép szót.
Ekkor a folyosóról egy fiú lép az udvarra.
– Hát maga hol mászkált kérem?
– Fenn voltam, tanár úr – rebegi az ártatlan és máris akkora pofont kap, hogy megfordul a saját tengelye körül.
– Hogy-hogy fenn voltam? Nem tudod, hogy a nagy szünetben mindenkinek az udvaron kell lenni?
Ez volt az aláfestő zene az igazgató beszédéhez. Hát, ha ezt megírnám valahol, azt mondanák, hogy sematikus és olcsó fogás.
– Látod, milyen rend lett? – kérdi P. felfelé menet. – Ezt kellene csinálni, ezt a nyelvet értik ezek. Csak így lehet fegyelmet tartani.
– Igen – mondom bátortalanul, mert elhatároztam, hogy taktikus leszek –, de nem gondolod, hogy az olyan fegyelem semmit nem ér, ami félelemből fakad?
Pillanatig habozik a válasszal, de kivágja magát.
– Minden fegyelem félelemből fakad.
Lám, nemcsak a hirtelen indulat ragadtatja el, ezek az elvei.
Hát, ez a jelenet előzte meg a beszélgetésünket. Ezért érezte P., hogy meg kell magyaráznia, honnan is indult el ő. Nem mentegetőzés volt ez, nem gyáva kimagyarázkodás. Láttam, hogy nem ijedt meg attól, hogy én tanúja voltam a pofonnak. Mélyebbről fakadt ez a magyarázkodás, valami régi, eltemetett, elkorcsosult emberség nyüszített benne.
És – csodák-csodája – most valahogy nem haragudtam rá. Megértettem, hogy ő is produktum, hogy nem szükségszerű, hogy ilyen lett, mert a körülmények tették ilyenné.
Hová tegyem ezt P.-t? Nem vitás, hogy némileg ő is fasizoid. Mégis van benne valami vonzó. A bátorsága, hogy a dolgokat éppen nekem mondja el, előttem is úgy cselekszik, mint máskor. Vagy úgyis tudja, hogy mi történhet, hogy legfeljebb egy másik iskolába helyezik két villamosmegállóval odább? Érdekes a nyugtalansága, hogy vitatkozni akar velem és láthatóan az, hogy ezek mögött a kérdések és provokációk mögött, ha nem is útkeresés van, de legalább az a szándék, hogy megismerje az ellenfél gondolkodását.
Kétségtelen, ő is izgat engem.
Loránd-archívum I. Epizódok Loránd Ferenc pályakezdésének éveiből
Loránd-archívum II. A kezdő tanár