Miben van a titok?

L. Ritók Nóra írása

Hinni kell a gyerekben, élvezni a vele töltött munkát, magunkkal ragadni, játszani, önfeledten, egymást erősítve, és így fejleszteni. Alázattal.

Mióta tanítok, sokféle oktatási programot felkaptak már. Van, ami már nagy múltra tekint vissza a világban, és most ért ide, és van, ami hamar elért minket is, majd nyom nélkül viharzott át itt is.

Ami érdekes, hogy ezekből mi épül be tartósan a rendszerbe… többnyire semmi. Mert olyan módszer, program még nem volt a világon, ami a mi jól megszokott frontális, poroszos pedagógiai módszerünket kiütötte volna a nyeregből.

Az integráció terén is sok ilyet találni. Mostanában sokat hallani pl. a vonószenekarok integrációs hatásáról, volt ugye a videó a Facebookon, amikor szemétből épített hangszereken játszottak csodásan a nyomortelepek gyerekei, és egyre több helyen hallani itthon is, ez a tuti módszer, még komoly kormányzati támogatásról is hallani már, amit egy ilyen program kap.

Mostanában megfordultam pár országban, és volt szerencsém Glasgow-ban részt venni egy Big Noise gyermek-vonószenekar születésnapi koncertjén. Az elsőn. Vendég volt a venezuelai nagykövet is, mivel a módszer onnan került be ide. Nagyon kíváncsi voltam, és kissé tamáskodó is, hiszen magam is tanultam hegedülni nyolc évig, és pontosan tudom, mit jelent egy év ezen a hangszeren. Kb. annyit, hogy a gyerek rendesen meg tudja tartani a hegedűt, jól fogja a vonót, és pár hangot ki tud csalni a hangszerből, lehetőleg csak a húrokat használva, az ujjakat később sikerül csak a megfelelő helyre letenni.

A koncert lenyűgöző volt. És azt hiszem, itt is átjött a titok. Ami rögtön megerősítette bennem azt is, amit, bár a vizuális nevelés elkötelezettje vagyok, a pályán eltöltött évek után már biztosan tudok: nem a tantárgy, nem a műveltségterület számít a pedagógiában, hanem a viszonyulás. A gyerekhez.

A nagy teremben ült kb. ötven kisgyerek, hegedűvel. Ők, akik egy éve tanulják ezt. És segítségképp egy felnőtt fúvósnégyes, és egy zenetanárokból és zeneiskolás növendékekből álló kisebb vonószenekar. Ők – megfelelő hangerőt képviselve – adták a dallamot, vitték a darabot, a kicsik pedig bekapcsolódtak, épp ott, ahol lehetett, épp annyira, amennyire bírtak.

Az integrációt szemléltetendő a zenedarabok között egy pedagógus mikrofonnal ment be a kicsik közé, megkérdezte a nevüket, honnan jöttek, és otthon, az ő nyelvükön hogyan mondják, hogy boldog szülinapot? Sorban hallhattuk románul vagy szlovákul, onnan érkezett cigány gyerekektől, de arab fiúcska is elmondta, és volt olyan is, aki azt mondta: nem tudja. És ez sem volt gond. A bemutatkozások után mindenki együtt énekelte, szépen, egyre magasabb hangon: happy… happy… happy, majd egyszerre kiabálták: happy birthday, Big Noise! És felállva magasba tartották a kis hegedűiket.

Egyszerűen áramlott az öröm, az összetartozás, az együtt alkotás fantasztikus érzése ezekből a gyerekekből. Fegyelmezettek voltak, és boldogok. A szülők a közönség sorai között tombolva tapsoltak.

Kis idő múlva a tanárokat kezdtem figyelni. A zenekarvezetőt, aki képes volt magával ragadni az ötven kicsit, megtartani a figyelmüket, tekintetüket. Amikor a dallamot vivő „nagyok” játszottak, a következő hangot egy nagy rajzlapon mutatta fel, körbemutatva a magasban. A lapon egy nagy kéz rajza volt, megcsillagozva rajta az az ujj, amit éppen le kellett tenni a húrra, és ritmikusan megszólaltatni. Mert a kottaolvasás még nem ment. És láttam a másik pedagógust is, aki hason kúszva mászott a gyerekek között, és segítette húzogatni ritmusra a vonót ott, ahol ez nem ment. Mert mindenkinek kellett a sikerélmény. Hogy átélje az örömöt.

Egyszerűen játszottak velük, azt játszották, hogy ők egy zenekar, és a gyerekek elhitték, és hol megfeszülve a figyelemtől, hol boldogan kacagva és kiabálva tettek csodát azon a fél órás koncerten.

Szóval, azt hiszem, ennyi a titok. Ennyi a pedagógia titka, és az integrációé is. Hinni kell a gyerekben, élvezni a vele töltött munkát, magunkkal ragadni, játszani, önfeledten, egymást erősítve, és így fejleszteni. Alázattal.

És teljesen mindegy, hogy ez most egy vonószenekar vagy egy ütős. Hogy rajzfoglalkozás vagy sportjáték. Hogy mesedramatizálás vagy matematikai játék. A pedagógus személyisége, munkája a lényeg. Hogy mennyire érzi művészetnek, amit csinál… és persze az is fontos, mennyire hagyják, hogy művészetnek érezhesse azt.

Jó lenne, ha egyszer ezt a döntéshozók is látnák. És azt is belátnák, hogy a művészethez szabadság kell. Önbecsülés. Öröm, egymás támogatása. Kreativitás és annak értékelése. Hogy a pedagógia nem egy szolgai módon teljesítendő menetrend, aminek a betartatása és az adminisztrációja a munka sikerének fokmérője. A pedagógus fokmérője. Kellene, hogy értsék: csak szabad és boldog pedagógus képes szabad és boldog gyerekeket nevelni.

Mennyire boldogok most a magyar pedagógusok? Mennyi mosoly maradt az arcokon és a lelkekben? Mennyire várják az új tanévet? Nem tudom. Félek, valamit elveszítettünk. Tömegesen.

Persze vannak még megszállottak. Júniusban például voltam egy elsős tanítónál. Egész nap apró fafigurákat keresgélt a boltokban, hogy minden kis tanítványának személyre szólót találjon. Természetesen a saját a pénzén. Majd otthon fa ruhacsipeszekre ragasztotta őket gondosan ráírva a kicsit nevét, és másnap a tanévzárón az értékelőlapjukra csíptetve adta oda, hogy emlékezetes, szeretetteljes, boldog legyen a pillanat. Mindannyiuk öröméért.

És örültem, mikor a kollégám, a tanévzáró értekezletünkön, egy művészeti iskola tanévzáró értekezletén azt mondta: tudod, Nóri, valahogy azt kezdem érezni, nem is a vizuális nevelés a fontos. Nem az, hogy hány remek rajz születik. Sokkal inkább az, ami a gyerekben lejátszódik. Ott, az órámon. Az a fontos. Az a legfontosabb.

Örültem, hogy ő is érti már. Ami különben nem új találmány. Mert már sokan megfogalmazták ezt a magyar pedagógiában. Ősidők óta. Amit még hallani Winkler Mártától és másoktól. Sokaktól, akiknek a szava, szaktudása, véleménye most nem számít.

Pedig ez kellene, hogy ez legyen a kulcsfogalom mindenhol. A gyerek. És akkor talán menne. Minden jobban menne. Talán még az integráció is.