„Mindig attól félek, hogy lesz valami baj”
Hétköznapi agresszió az iskolában. Lőrincz Andrea írása
Nem szabadna az iskolának szemet hunynia a diákok, és a tanárok-diákok közötti bárminemű negatív irányú megjegyzés, megalázás felett.
Én már letöltöttem a kötelezőt. Tizenkét év a magyar közoktatás rendszerében. Egy emberélet majd’ húszezer órája az iskola falai közé zárva. Megannyi emlék és még több elfelejtett pillanat, ami az iskola után maradt. Vannak szép emlékek, de ezeknél is elevenebben él a tanórai duruzsolást megtörő kiabálás hangja, a feleletre kapott megalázó minősítés, a nevetség tárgyává válás vagy a szünetekben való kiközösítés fájdalma. Ahogy telnek az évek, az ízléstelen kamaszkori csínytevések humorossága megfakul, de a gyermekkori frusztráció és szorongás élményének felidézésekor azzá a 10 éves kisgyermekké változhatunk, akit 15 évvel ezelőtt az osztálytársai kinevettek a beszédhibájáért, a magasságáért vagy a puskázás közben való lebukásért.
Jelen írásban az utóbb felsorakoztatott, a diákokat az iskolában érő, hosszútávon ható (akár lelki sérülést okozó) negatív hatásokra fókuszálok. Eredményeim hátterében a téma szakirodalmának feldolgozása mellett, egy több hónapon átívelő résztvevő megfigyelésre és strukturált interjúkra épülő kvalitatív kutatás áll. E kutatásom helyszínéül egy több mint száz gyermeket és fiatalt befogadó magyarországi gyermekotthon szolgált, ahol azokkal a gyerekekkel vettem fel interjúkat, akik jelenleg általános iskolai tanulmányokat folytatnak. Így, összesen 15 gyermek személyes élményeire és iskolai tapasztalataira alapozva kezdhettem meg tartalomelemzésre épülő vizsgálatomat. A kutatás megkezdésekor fő célomnak az iskola jelenségvilágának leírását tekintettem, melyet a védelembe vett gyermekek sajátos szemüvegén keresztül kívánok láttatni. Kíváncsi voltam arra, hogy e többszörösen traumatizált élethelyzetben miként reprezentálódnak mindennapjaikban az iskolai negatív hatások. Emellett külön figyelmet szenteltem annak, hogy feltárjam, megbélyegző-e számukra a gyermekvédelmi rendszerben való elhelyezésük.
A kutatási terepemül szolgáló gyermekotthonban többnyire olyan gyermekek és fiatalok élnek, akik családon belüli erőszak (fizikai, lelki, szexuális bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás) áldozatául estek. Esetükben leggyakrabban az ún. komplex és ismétlődő traumatizációról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy gyermekotthonba kerülésüket megelőzően a bántalmazás több formáját is elszenvedték (Boytha, 2015). Vagyis egy már eleve többszörösen traumatizált élethelyzetből kiemelve kényszerülnek bele az intézményesült környezetben való létbe, ahol család nélkül, sorstársaikkal összezárva kell tölteniük mindennapjaikat.
Bár az intézmény vezetősége igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a fiatalokat maguk mellett tartsa, ez nem minden esetben sikerül. Ebből a közegből számtalan esetben keresnek egyéb menekülőutat a fiatalok, ezt bizonyítja az is, hogy az összlétszámhoz képest magas a szökésben lévő fiatalok száma, ők az ún. „papírgyerekek”. Azok a gyerekek és fiatalok, akik tartják magukat az intézményi szabályokhoz és rendre „hazajárnak”, elsősorban sportba, kreatív elfoglaltságokba menekülnek a rideg mindennapok elől. Pedig az élet színesebbé tételének eszköze lehetne akár az iskola is, de sok esetben az iskola sem más, csak helyváltoztatás.
Az iskolának három alapvető szerepet kellene betöltenie a társadalom életében: a kultúraközvetítést, a szelekció elősegítését és a gyermekmegőrzést (Knausz, 2009). Ez valamikor működhetett is, ma már azonban egyre kevésbé képes a magyar közoktatás a kezében tartani a gyeplőt. Kultúrát kellene közvetítenie úgy, hogy többnyire elzárkózik a fiatalok aktuálisan képviselt kulturális sajátosságaitól. Az alapján végzi a szelekciót, hogy megfigyeli, hogy a diákok világától idegen, számukra elavult módon közvetített tudásanyagot ki tudja a legfeszesebben magáévá tenni. És a gyermekfelügyelet? Manapság egyre több az iskolakerülő (Mihályi, 2002), aki bebizonyítja, hogy az iskola nem képes vonzóvá tenni önmagát. Gondoljunk bele, hogyan menjen motiváltan a gyermek az iskolába, mikor folyton valami olyat kell megtanulnia, amiből semmit nem ért, majd ha a „tanulás” nem sikerül, őt egyszerűen gyengébbnek minősítik a többieknél. Stigmatizálódik, mert ezért vagy azért nem tud beolvadni a tökéletes rendszerbe. És így nem csoda, hogy lassan gyermekmegőrzésben is kudarcot vall az iskola.
Ha eltekintünk az iskolakerülők viszonylag alacsony hányadától, akik szerint „ezt már nem lehet kibírni”, akkor is marad több ezer olyan gyermek és fiatal az oktatási rendszerben, aki rendszeresen bemegy az iskolába. Jelen esetben arra fektetem a hangsúlyt, hogy megvizsgáljam, mi történik velük. Hiszen nekik köszönhetően legalább elmondható, hogy vannak gyerekek, akiket nyolctól négyig lehet őrizni. Valamivel viszont mégis több jár nekik. Ők megtanulhatják, hogy milyen érzés iskolai zaklatás, iskolai terror áldozatává válni és ők maguk is válhatnak elkövetővé. Megismerhetik, hogy milyen a „nem professzionális” tanári kommunikáció, hogy miből áll egy hierarchia harc és átélhetik, hogy milyen egy elrontott felelet miatt megszégyenülni. Mindezek mellett persze tanulnak még egy kis történelmet és matekot is, de felnőttként visszaemlékezve többségüknek nem a Pitagorasz-tétel jut majd az iskoláról eszébe, hanem az, ahogy társai egy-egy matekórán kinevették.
Az iskola világa körül egyre nagyobb a homály, egyre vastagabb a köd, amin szinte már lehetetlen átlátni. A legtöbb szülő nem kap, illetve nem is kér betekintést az iskola falai közé, így nem is tudja pontosan, hogy mi történik a gyermekével reggel nyolctól délután négyig. Ha a gyerek szereti az iskolát, annak a szülő örül, nincs is egyéb teendő. Ha a gyermek utálja az iskolát, annak a szülő nem örül, de elfogadja, hiszen az a „természetes”, hogy a diákok és az iskola között egy állandó feszültség áll fenn (Hunyady – M. Nádasi – Serfőző, 2006). A legtöbb esetben senki nem kutatja ezen ellentét okát.
Amikor a diákokat érő negatív hatásokat vesszük górcső alá, akkor két nagy fogalommal találkozhatunk, ezek a fekete pedagógia, illetve a bullying. A fekete pedagógia fogalma és meghatározása egy viszonylag fiatal eleme a neveléstudományi kutatásoknak. Ennek lényegi mondanivalója, hogy a neveléstörténet főbb vonulatai és „napos oldala” mellett számolnunk kell az „árnyékkal” is, hiszen ha ez nem így történik, akkor hamis képet állítunk fel a nevelésről. A fekete pedagógiai koncepciók a neveléstörténetet és a pedagógiai irodalmat egy teljesen új aspektusból kezdték el vizsgálni, melyben a felnőttek gyermekellenes cselekedeteit állították a fókuszba (Hunyady – M. Nádasi – Serfőző, 2006). Hunyadyék ennek értelmében (2006) a következőképpen határozzák meg e fogalmat: „a «fekete pedagógia»a tudatos és a nem-tudatos pedagógiai hatásrendszerből származó olyan közös diszfunkcionális részhalmaz, amely időben távolra ható módon is negatív nyomot hagy a neveltben, testi-lelki-szellemi egészségét veszélyezteti, vagy éppen sérülést okoz, s amely spontánul vagy támogató körülmények között felidézhető.” (Hunyady – M. Nádasi – Serfőző, 2006: 14.)
A fekete pedagógia társfogalmaként kezelem az ún. bullyingot. A mindennapok során is megtapasztalható tény, hogy a csoportokban hierarchikus rendszer alakul ki. Ez a hierarchia főként a kényszerközösségekben számít drasztikus jelenségnek. Az ilyen csoportokból – mint az iskolai osztály vagy a gyermekotthonbeli lakóközösség – az egyén nem léphet ki olyan könnyen, mint egy maga által választott szerveződésből (szakkörből, focicsapatból). Ezekben a közösségekben az egyén betagozódik valamilyen pozícióba, és besorolásra kerül a hierarchia egy hozzá méltó szintjére. Azt, hogy mi számít hozzá méltónak, általában a csoport többi tagja határozza meg. Így van ez a csoportvezetők, a követők és a kívülállók „megválasztása” esetén is (Dambach, 2001). Ennek a tekintélyelvű rendszernek és a hierarchikus berendezkedésnek pedig vitathatatlan velejárója, hogy megjelenik az ún. mobbing/bullying a csoporton belül. Azt a jelenséget, amikor a zaklatást, pszichoterrort vagy erőszakos megnyilvánulást kitartóan, hosszú időn keresztül „mindig ugyan azzal a személlyel (esetleg személyekkel) szemben érvényesíti a csoport, a munkahelyi környezetben mobbing névvel illetik” (Dambach, 2001: 11.), míg iskolai közegben bullyingként nevesítik (Olweus, 1999). Az effajta zaklatás, agresszív cselekedet minden esetben egyfajta patológiás jelenségnek tekinthető, amelynek lényege, hogy valamiféle sértést, fenyegetést közvetítsen az adott egyén irányába, illetve fokozott és állandó stressznek tegye ki őt. Ennek a hatásgyakorlásnak közvetlen (direkt bullying) és közvetett formái egyaránt előfordulhatnak. A csúfolódás, a lökdösődés és mások piszkálása, mind konkrét, adott személy(ek) ellen irányuló magatartásformák, így ezek a direkt bullying kategóriájába sorolhatók. Ezekkel szemben a gyermek teljes izoláltsága, az osztály által való figyelmen kívül hagyása, tárgyainak megrongálása olyan megnyilvánulások, melyek szintén – bár közvetett módon – bullying-magatartásnak minősíthetők (Mihályi, 2003).
Azt, hogy a diákok mi alapján választanak maguknak célpontot, nem lehet egyszerűen meghatározni, ami biztos, hogy mindig valamilyen „mássággal” bíró tanuló kerül a célkeresztbe. Ez a másság nagyon sokféle lehet, így például cigány, vidéki, gazdag, szegény, jó tanuló, állami gondozott, fogyatékossággal élő, szeplős, sovány stb. is kerülhet „kiválasztásra”. A diákok stigmát képeznek ezekből a tulajdonságokból és egy idő után természetesnek veszik az ezekkel bírók kívülállását (Fülöpné, 2003). Ebből is látszik, hogy mennyire könnyű kirekesztetté, csúfolás vagy bántalmazás áldozatává válni az iskola falain belül. S bár ezekben az esetekben a diákok állnak a fókuszban, mégis óriási jelentőséggel bír a tanár szerepe is ezekben a helyzetekben, hiszen az ő feladata lenne a csoporton belüli egyenlőtlenségek felismerése, a kirekesztés, a zaklatás állapotának kezelése. Abban az esetben, ha a tanár nem avatkozik bele a diákok közti konfliktusokba, nem kezd a fennálló feszültség oldásába, nem védi meg a zaklatás áldozatát, esetleg maga is a csoportvezető mellé állva kigúnyolja a kívülállót, akkor ő is részt vesz a fennálló bullyingban (Dambach, 2001).
A bemutatott történések és pedagógusi, valamint kortárscsoportbeli hatások szépszámmal megjelennek interjúalanyaim elbeszéléseiben. A továbbiakban az ő történeteiket kívánom bemutatni, és a segítségükkel szeretném érzékeltetni, hogy milyen eseményeknek és hatásoknak vannak kitéve napjaink diákjai.
„A gyerekeink sok esetben nem tudnak beilleszkedni az iskolába. Nem könnyű nekik, mert az iskolák elutasítóak a gyermekotthonos gyerekekkel szemben. Majdhogynem azt mondják nekik, hogy «reméljük, ma láttunk utoljára, és nem jössz többé». Így nehéz rávenni őket arra is, hogy járjanak iskolába” – fogalmazza meg a gyermekvédelmi gondoskodásba vett gyermekek iskolai életének legalapvetőbb mozgatórugóját az intézmény szakmai vezetője. Eredendően minden „intézetis” gyerek iskolai karrierje az elutasításra épül, és az elfogadásért való küzdelem szelleme lengi körül. Az iskolák alapvetően elutasítóak velük szemben, egymásnak dobálják a gyerekeket, nem bánják, ha a „gyivis” tanulók nem jelennek meg az iskolában, sőt szorgalmazzák a magántanulói státuszt. Ha mégis felvételt nyer a diák, akkor az évfolyamon belül az alacsonyabb szintűnek ítélt osztályba helyezik őt. Többnyire gyengébb képességűnek tekintik, feltételezik, hogy akadályozza a többi diákot az előre haladásban, és csak ritkán avatkoznak bele a diákok közötti előítéletekre alapuló konfliktusokba. Ha összefoglaljuk az iménti gondolatokat és iskolai jelenségeket, akkor tisztán és megkérdőjelezhetetlenül iskolai szegregáció szemtanúivá válunk (Andorka, 1997). Ezen gyerekek számára általános iskolai szinten (s ebből eredően később sem), amikor az alapok elsajátítása és a tanulási motiváció kialakítása, fenntartása lenne a cél, nem ragadható meg az iskola mint támogató közeg. Pedig ezeknek a gyerekeknek elsősorban a támogatásra és a biztonságra van szükségük, amíg ezeket nem tapasztalják meg az iskola falain belül, a tanáraik és osztálytársaik részéről, addig nem vágynak majd a tanulásra, és újabb és újabb sérelmek gyűjtögetésének helyszínévé válik az iskola.
A megkérdezett 15 gyermek összesen 52, sérelemként felelevenített esetet mesélt el. Ezek a történetek gyakorta összetettek, nem csupán egyetlen típusú negatív esemény fogalmazódik meg bennük. A gyerekek mindegyike beszámolt legalább egy olyan iskolai sérelemről, mely mai napig az emlékeiben él, illetve mesélt minimum egy olyan iskolában előforduló negatív eseményről, melyben szemtanúja volt egy másik diákot vagy egy tanárt érő sérelemnek. A történetekben legnagyobb számban megjelenő bántalmazási típusok a következők:
- személyiség becsmérlése, csúfolás (20 eset),
- fizikai agresszió (11 eset),
- verbális agresszió (9 eset),
- sztereotip minősítés (8 eset),
- megszégyenítés (7 eset).
A sérelmek okozóit figyelembe véve nagyobb arányban számoltak be a gyerekek olyan ártalmakról, melyeket kortársak idéztek elő. A legjellemzőbbek a társak előtti megszégyenítés, a személyiség becsmérlése, a rendszeres csúfolás és a sztereotip minősítés. Ezek közül is leginkább a hosszútávú megalázás és a rendszeres csúfolás emelkedik ki.
Osztálytársak sokat csúfolnak, azért mert szeplős vagyok. Szeplősgecinek hívnak. Sokszor leanyáznak meg leapáznak, úgy hogy nekem nincs se anyám, se apám, és ők ezt tudják. (L02) → személyiség becsmérlése, csúfolás, családtagok becsmérlése.
Alsóban nagyon elvertek. Szerelmes voltam egy lányba, de egy másik srácé volt. De nem értettem, hogy miért ne lehetnék attól szerelmes. Na de ő nem így gondolta, egyszer megvert, aztán napi szinten vert a szünetekben. Nem akartam anyának elmondani, nem akartam a szülők közt vitát. Megpróbáltam elintézni, bocsánatot kértem, de hiába, akkor is megvert. Ekkor másodikos voltam, ő pedig negyedikes. Ha nem akart megverni, akkor megkergetett a haverjaival. Már nem akartam iskolába járni, bántott ok nélkül. De nem akartam a tanároknak sem beköpni, cikinek tartottam, meg az osztálytársaim is szekáltak, hogy árulkodnék. Nagyon féltem attól a fiútól. (F03) → megszégyenítés, fizikai agresszió, lelki terror
Külön figyelmet kell fordítani arra, hogy mily módon csapódik le az iskolában, az osztályközösségben, illetve a diákságban az állami gondozottság kérdése. Hogyan kezelik azt a diákok, hogy „intézetis” gyerekekkel járnak egy iskolába, valamint azt, hogy a hétköznapjaikat „zacisokkal” kell megosztaniuk. Az iskolában pontosan az történik, ami a társadalomban, csak kicsiben. A diákok nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, így egyszerűen egy plusz támadási felületet biztosít számukra a gyermekotthon, valamint az állami gondozottság, melyekkel könnyűszerrel megbélyegezhetik társaikat.
Mondták sokat, hogy „gyermekvárosi”. Az osztálytársaim magyarok, mindig kiabálták rám, hogy gyermekvárosban lakom. (L01) → sztereotip minősítés, csúfolás, megszégyenítés
Leggyakrabban a sztereotip megkülönböztetés csak verbális formában, csúfolódásként vagy élcelődésként van jelen, azonban nem ritka jelenség, hogy a gyermekvédelemben való elhelyezésük súlyosabb reakciót is kivált az őket körülvevő diákokból, így gyakran fizikai agresszió formájában csapódnak le az ellentétek.
Az történt, hogy féltékenyek voltak rám, hogy én hogy jártam oda. Mindig irigyeltek, hogy milyen ruhában járok gyivis létemre. Rám jöttek öten, én meg egyedül voltam, de senkinek nem szóltam, hogy segítsen. Hátul nagyon bevertem a fejem, agyrázkódásom lett, kórházba kerültem. Nagyon szédültem utána, meg hánytam is, egy napot voltam kórházban, aztán visszavittek a gyűjtőbe. (L10) → sztereotip minősítés, fizikai agresszió
A sérelmek felsorakoztatása során kisebb számban jelennek meg a pedagógusok, esetükben a tanári pozícióból adódó, kizárólag tanárok által okozható sérelmek a dominánsak. Ezek főként a megalázó büntetéshez és a tanulói teljesítmény igazságtalan megítéléséhez kapcsolódnak, de a megszégyenítés és a sztereotip minősítés is egy létező jelenség a tanárok körében. A tanári negatív hatás tehát megkérdőjelezhetetlenül jelen van az iskolában, amely képes befolyásolni a diák tantárgyhoz, tanuláshoz való viszonyát, rombolhatja önértékelését és énképét egyaránt.
Szemüveges öreg tanár, lecigányozott, azt mondta, börtönbe fogok kerülni, anyámat is szidta. Meg se szólalok órán, csak írok. Oda jön, megnézi, ha látja, hogy hibázok, akkor ezeket mondja. Szóltam már az osztályfőnökömnek, meg az igazgatónak is. (F02) → sztereotip minősítés, megszégyenítés, családtagok becsmérlése
A tanárok alacsony számú említése során elsősorban a fegyelmezéshez kapcsolódó gyakorlatuk áll a fókuszban. A legmélyebb nyomot az indokolatlan üvöltés, a semmiből előtörő kiabálás hagyja, illetve az, amikor a tanárok csúnya szavakkal illetik a diákokat. A legtöbbször „csak” a verbális agresszió szintjéig jutnak el a tanárok (ordítás, veszekedés, szidalmazás), amely olykor együtt jár a családtagok becsmérlésével, a szülők minősítésével (főként, ha azok cigány szülők). Viszont előfordul olyan is, akinél a fizikai agresszió sem jelent akadályt, ha az akarata érvényesítése a cél.
Ha szólunk valamit, ad egy nyakast. Petiéket egyszer tanította, Peti megszólalt órán és a tanár egy nyakast le is vágott neki. Így tart rendet, üt. Mindenki ül, csendben van, ő meg ordibál. (L04) → fizikai agresszió, verbális agresszió
Ha nem lenne elegendő ütési felület a gyerekeken, akkor a gyermekotthonban való elhelyezésük egy plusz lehetőséget biztosít a bántalmazásra. Mind verbális, mind fizikai szinten megjelennek a diáktársaktól származó ítéletek, amelyekkel a gyerekek nem tudnak szembeszállni. Az előítéletek és a sztereotip megkülönböztetés masszív falát szinte lehetetlen áttörni, főként gyermekként. Az „intézetis” létre vonatkozó sértések elsősorban diákoktól érkeznek, de a tanárok részéről sem ritka a cigányozás vagy a közvetett módon való megvetés (diszkrimináció, figyelmen kívül hagyás, indokolatlan gyanúsítás stb.). Mégis jelenthet előnyt számukra a folyamatos megpróbáltatás, melyben részük volt a családjukban, részük van az otthonban és az iskolában is. Több gyermek számolt be ugyanis arról, hogy szemtanúja volt már más diákok bántalmazásának vagy sértegetésének, és ezekben az esetekben a legtöbbször nem fordították el a fejüket, ahogy azt mások teszik, amikor őket bántják. Szinte mindannyian arról meséltek, hogy többször előfordult már velük, hogy diáktársuk vagy tanáruk segítségére siettek, mert azt diákok terrorizálták.
Láttam már olyat, hogy ellopták egy lánynak a nyakláncát, amit a halott anyukájától kapott. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogy vamzer legyek, vagy hagyjam, hogy a lány csak sírjon. Végül elmondtam, mondták, hogy vamzer vagyok, de próbáltam elmagyarázni nekik, hogy tudják, hogy milyen rossz volt ennek a lánynak. (F01)
Amíg a gyerekek magukat nem tudják megvédeni, vagy olykor nem is törekszenek önmaguk védelmére, addig mások mellett gyámolítóként vannak jelen. De bennük hogy csapódnak le az iskolai események, milyen következményekről számolnak be? A tanároktól érkező negatív hatások egyértelműen a tanárhoz és a tantárgyhoz való viszonyukat változtatják meg, esetenként a tanóráról való ellógáshoz vezetnek. A pedagógusok és a diákok együttes hatása hosszútávú bizalomvesztettséget, zárkózottságot, önmaguk kirekesztését, izolálódást idéz elő, súlyosabb esetben iskolakerülést von maga után. Ezek a leggyakoribb következmények, amelyek az elbeszélések során megjelentek. Bár már maguk a következmények is igazán elkeserítőek, de ami még ezeknél is nagyobb bajnak tekinthető, hogy a problémával való megküzdés, a problémafókuszú megközelítés csupán egy-két esetben fordult elő.
Az iskolában számos szemtanúja van a bántalmazásnak, a szekálásnak. A tanárok látják, a diákok látják, a technikai személyzet látja, de a legtöbb esetben nem történik semmi. Így nem meglepő, hogy a diákok nem fordulnak az iskolához segítségért, úgy értékelik, hogy nincs mit tenni. A tanár tekintélye ellen hiába küzdenének, a bántalmazó diákok csoportjával hiába szállnának szembe. Éppen ezért sérelmeiket általában nem osztják meg senkivel, senkitől nem várnak segítséget. Így válhat valós jelenséggé az, hogy egyesek már megmagyarázhatatlan belső frusztrációról számolnak be, amikor az iskola kerül terítékre: „Nem tudom megmagyarázni, de belül nagyon rossz [érzésem van az iskola miatt]” – zárja beszélgetésünket egy lány (L01), és menekül az iskoláról való diskurzusból.
Nem szabadna az iskolának szemet hunynia a diákok, és a tanárok-diákok közötti bárminemű negatív irányú megjegyzés, megalázás felett. Ki kellene szabadítania önmagából a szenvedő diákokat, mert ezzel a magatartással csak tanítja a zaklatást, az agressziót és a meghunyászkodást. A szakemberek már évek óta igyekszenek felhívni a figyelmet az iskolai erőszak, az iskolai zaklatás súlyos következményire. Prevenciós anyagok százai készülnek el és kerülnek az iskolák igazgatóinak asztalára. Egy átlagos gyermek és fiatal életében is megterhelő rendszeresen átélni az ilyen sérelmeket, de gondoljunk bele, mennyire nehéz egy állami gondozott fiatalnak elviselni ugyanezeket a helyzeteket. Többszörösen traumatizálódtak, többen kihajították már őket, mint ahányan befogadták, és verbálisan, fizikálisan bántalmazták azok, akiknek szeretetet kellett volna nekik adniuk. Ezekre a korábbi élményekre épülnek rá az iskolában elszenvedett további sérelmek, melyek megküzdési mechanizmusokkal és támogató háttérrel nem rendelkező gyerekek esetén biztos, hogy életre szóló sebeket ejtenek.
A hétköznapokban a média is rendszeresen felhívja a figyelmet ezekre a problémákra, napirendre tűui az iskolai élet megpróbáltatásait. Sorozatok (pl. 13 Reasons Why) épülnek a témára, zeneszámok dolgozzák fel az eseményeket, regények születnek mindenféle műfajban (pl. Stephen King: Carrie, Jodie Picoult: Tizenkilenc perc), amelyek az iskolai erőszakra fókuszálnak. Számtalan populárisnak tekinthető platformon hívják fel az alkotók a figyelmet a fennálló gondokra. Mégis egyre gyakrabban számol be az internetes és a televíziós média arról, hogy gyerekek dobják el az életüket azért, mert már nem bírják tovább. A kutatásomban résztvevő diákok esetén a legsúlyosabb, következményként létrejövő cselekedetnek az iskolakerülés tekinthető. De ez egy látszat, valójában senki nem tudja, hogy mi dúl a lelkükben, és mi lesz ezeknek a sérelmeknek hosszú távon a következménye.
„Soha-soha nem fogom elfelejteni / A hétfőt, amikor elvették a pénzem / A keddet, amikor kicsúfoltak / A szerdát, amikor eltépték a ruhámat / A csütörtököt, amikor véresre vertek / A pénteket, amikor vége lett / És a szombatot, felszabadulásom napját.” (Idézi: Coloroso, 2014: 15.) Ez a gondolat Vijay Singh naplójának utolsó bejegyzése, 13 éves volt és egy vasárnapi napon a lépcsőkorlátra felakasztva találták. Az iskola és a család (a gyermekotthon) közös ügye kellene, hogy legyen ezeknek a súlyos eseteknek a megakadályozása és a bullying megállítása, vagy inkább megelőzése. Az első lépés talán az kellene legyen, hogy az oktatás felszámolja azokat a tényezőket, melyek miatt a diákok börtönbüntetésként élhetik meg az iskolás éveket. Hiszen egy frusztráló, állandó bezártságélményt okozó intézményben, ami szinte teljes passzivitásba kényszeríti a gyerekeket, nem meglepő, hogy egy idő után egymás ellen fordulnak azok, akik napi szinten össze vannak zárva. Ez történik a börtönökben is. És az iskola ugyanúgy reagál erre, mint a börtön, félrenéz vagy fenyít és büntet, nem csak az elkövetőt, hanem az áldozatot is.
A helyzet javulásának az alapja egy rendszerszintű változás lehetne. Egy olyan rendszer megteremtése, ahol a gyerek lehet gyerek, ahol élvezhető a tanulás, ahol odafigyelnek arra, hogy ne égjenek ki a pedagógusok, ahol toleranciára nevelnek, ahol divat az elfogadás, és ahol bekapcsolódnak szociálpedagógusok és egyéb szakemberek is a munkába. Persze minden rendszerben vannak renitensek, akikre a legjobb állapotok sem hatnak. De ha nem is lehetne teljesen megszüntetni az iskolán belüli feszültségeket, legalább kordában lehetne tartani azokat, és nagyobb odafigyeléssel már csírájában el lehetne folytani a felmerülő problémákat. Vagy ha ez túl idillikusan hangzik, akkor ebben a mostani rendszerben egyszerűen problémafókuszú megközelítésre kellene törekedni, és csak kicsivel jobban kellene az embertársainkra, főként a gyerekekre odafigyelni. Kimondottan akkor, ha az ember a pedagóguspályán látja a maga hivatását.
Felhasznált irodalom
Andorka Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest.
Boytha Zsófia (2015): Állami gondozottak traumatizációja. in: Kuritárné Szabó Ildikó (szerk.): Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna: A családon belüli gyermekkori traumatizáció: elmélet és terápia. Oriold és Társa Kiadó, Budapest, 217–234.
Coloroso, B. (2014): Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak. Harmat Kiadó, Budapest.
Dambach, K. E. (2001): Pszichoterror (mobbing) az iskolában. Akkord Kiadó, Budapest.
Fülöpné Böszörményi Aliz (2003): Agresszió a gyermekintézményekben. Új pedagógiai szemle, 53. évf. 1. sz., 25–35.
Hunyady Györgyné – M. Nádasi Mária – Serfőző Mónika (2006): „Fekete pedagógia” Értékelés az iskolában. Argumentum Kiadó, Budapest.
Knausz Imre: A magyar iskola csak gyermekmegőrző.
Mihályi Ildikó (2002): Diagnózis az iskoláról. Új pedagógiai szemle, 52. évf. 2. sz., 82–89.
Mihályi Ildikó (2003): Az iskolai terror természetrajza. Új pedagógiai szemle, 53. évf. 9. sz., 75–80.
Olweus, D. (1999): Az iskolai zaklatás. Educatio, 4., 717–739.
AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA ÚNKP-17-2. KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG PROGRAMJÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT