„Minek ez a cirkusz?”

By knauszi on 2021. aug. 22. - 22:10

A középiskolai végzős évfolyam szertartásrendje egy antropológus szemével. Károlyi Júlia írása

Induljon el iskolai szintű közös gondolkodás arról, a kiüresedett rítusokat milyen, a mai résztvevőket valóban megszólító jelképekkel lehet helyettesíteni.

Károlyi Júlia Szalagavató bál, ballagás, tabló, bankett, esetleg szerenád és persze maga az érettségi – mikor melyiknek van épp szezonja, mindig újra felszólalnak a kritikusok, hogy szóvá tegyék, milyen rengeteg pénzt és energiát emésztenek fel, milyen rosszul vannak megszervezve, színtiszta gyerekkínzás, felejtsük el, vagy legalábbis radikálisan gondoljuk újra az egészet. A pandémia miatt elmaradt vagy visszafogottabb, jelentősen átalakított formában megrendezett végzős ceremóniák nyomán is természetes, hogy felmerül a kérdés, ha az eddig szentnek és sérthetetlennek tekintett szertartásrend megbontható volt egy vészhelyzet miatt, nem lenne-e itt az ideje megbontani és átgondoltabban újraszervezni most, mielőtt visszatérünk a bevett automatizmusokhoz. Természetesen bőven van igazság mindebben, de még mielőtt a fürdővízzel együtt kiöntenénk a gyerekeket is, érdemes végiggondolni, mi ezeknek a rítusoknak az eredete és szimbolikája, hogy az maradjon meg belőlük, ami fontos, és csak a valóban idejétmúlt, kiüresedett mozzanatokat gyomláljuk ki vagy helyettesítsük a mai közösségi igényekkel összhangban – aminek viszont legfőbb ideje.

A különféle ünnepek elemzésénél azért érdemes történetiségükben is megnézni őket, mert ez kulcsot adhat annak megértéséhez, milyen értékeket közvetítenek, milyen egyéni és közösségi lelki-szellemi igényeket szolgálnak ki, vagyis miben áll az a tartós vonzerő, ami lehetővé tette intézményesülésüket, fennmaradásukat. A húsvéthoz kapcsolódó tavaszi termékenységi varázslatok vagy a karácsony időbeli egybeesése a téli napfordulóval például rávilágít azokra az ősibb és univerzálisabb jelentéstartalmakra, amelyek most éppen ezeknek az ünnepeknek a formájában jelennek meg – innen nézve talán érthetőbbé válik, miért kapcsolódnak nagyon is komolyan vett szokások a húsvéthoz vagy a karácsonyhoz a legtöbb olyan nyugati családban is, amelyek egyébként teljesen vallástalanok. Jól látták ezt az összefüggést a kommunista rezsimek is, amelyek minden harcos antiklerikális hevületükkel együtt se vették a bátorságot, hogy mindenestől betiltsák a főbb keresztény ünnepeket. Magyarországon jó példa erre az, ahogyan a keresztelő, pontosabban a keresztszülőség teljesen valós és kultúránkban meghatározó fontosságát érzékelve megalkották a névadóünnepség és névadószülőség névre hallgató, ma már megmosolyogtató, soha tömegesen el nem terjedt helyettesítő termékeket. Nem volt ez persze másként akkor sem, amikor még a keresztény ünnepkör volt kialakulóban: az, hogy a főbb ünnepeknek megvannak a pogány előzményei, épp arra mutat rá, hogy az egyházi kultúrpolitika is belátta, egyszerűbb meghekkelni egy intézményt, mint megpróbálni gyökerestől kiirtani. Ünnepekre szükség van, nem csak úgy általánosságban, hanem amikor emberek egy csoportja valamit ünnepel, annak mindig oka és célja van, csak ez az ok és cél első látásra nem feltétlenül egyértelmű – sőt, maguk a résztvevők sem mindig tudnak annál kifinomultabb indoklással szolgálni, mint hogy „azért csináljuk ezt és így, mert az őseink is ezt és így csinálták”.

Mi tehát a kultúrát mint rendszert vizsgáló antropológus szerint az eredeti, illetve mai funkciója és jelképrendszere mindazoknak a szertartásoknak, amelyeknek a középiskolai végzősöket hosszú évtizedek óta makacsul alávetjük, hiába jönnek-mennek körülöttük a politikai rendszerek és kulturális átalakulások? A kérdés összefüggésbe helyezéséhez ki kell térnünk pár hasznos fogalom tisztázására.

Először is érdemes észrevenni, hogy ünnepeink jobbára besorolhatók két nagy típus valamelyikébe: a visszatérő, általában éves ciklussal működő úgynevezett naptári ünnepek, illetve az egyén életútjának fordulópontjaihoz kötődő ünnepek csoportjába. Az első kategóriába tartoznak például a halottakról való megemlékezés különféle nevekkel ellátott formái október-november fordulóján, vagy a dátumokhoz kötődő történelmi emléknapok, mint március 15. Ezek egyik fontos funkciója, hogy szervezik és tagolják az évet, bár ennek a mai világban, amikor úgyis mindenki mindig tudja, milyen hónap hanyadika van, talán kisebb a jelentősége, mint a modern kor előtt. Ami fontosabb: mint minden összehangoltan, együtt végzett cselekvés, az ünnepek közösségépítő és -erősítő hatásúak, hiszen részben nyilvánosan, ténylegesen térben-időben összehangoltan zajlanak, de még a privát terekben zajló mozzanataiknál (karácsonyi ajándékozás, nőnapi virág átadása otthon) is ott van közben a fejünkben az a megnyugtató gondolat, hogy „amit most mi csinálunk, az ezzel egyidejűleg háztartások millióiban hasonlóképpen zajlik”.

Minden egyes ünnep esetében meg lehet nézni azt is, az adott közösség mely konkrét értékeit hangosítja ki, fogalmazza meg normaként, ezzel is hozzájárulva a csoportkohézióhoz és a csoport tagjainak szabálykövető viselkedéséhez. Október 23-a például többek között azt üzeni, fontos szembeszállni az elnyomással, és általában fontos akár életünk árán is kiállni értékeinkért. Ezek az üzenetek persze térben és időben is módosulnak. Május elseje egy időben az ipari munkásság önszerveződésének és szolidaritásának az üzenetét hordozta, máskor a szocialista állam erőfitogtatása és a jelképes kontroll egy eszköze volt. Mást jelent(ett) augusztus huszadika egy zömmel mezőgazdasági munkából élő falusi közösség számára nyolcvan éve, mint a tűzijátékon és más népünnepélyelemeken túl másra nemigen asszociáló mai városiaknak – mely utóbbi azonban semmivel sem inkább lebecsülendő: a mára sok évtizedes hagyománnyal bíró tűzijáték érzelmi fontosságát jól mutatja, hogy 2006-ban a magyar döntéshozók a közeledő ítéletidő ellenére sem merték meglépni, hogy lefújják vagy elhalasszák. Az ünnepek egy további lényegi szerepe ugyanis éppen a stabilitás, a kiszámíthatóság, amivel keretet adnak az életnek, a mindennapoknak.

A főszereplők szemszögéből nézve a középiskolai végzős diákokat érintő rítusok természetesen a második, az egyén életútját tagoló ünnepek sorába tartoznak, hasonlóan mondjuk a születésnapokhoz, esküvőhöz, temetéshez. (Rácsodálkozhatunk azonban, hogy az iskola mint intézmény és az ott dolgozó tanárok nézőpontjából mindezek sok tekintetben inkább a naptári ünnepek jellemzőivel rendelkeznek, és ebben a minőségükben is fontos szerepük van.)

Itt kell szót ejtenünk az úgynevezett átmeneti rítusok fogalmáról. A kifejezést Arnold van Gennep antropológus vezette be, aki azokat a szertartásokat nevezte így, amelyek az egyén egyik életszakaszból vagy kulturális kategóriából egy másikba való átkerülésének adnak keretet, formát és hangsúlyt. Ilyen például egy keresztelő, amelynek során a közösség nyilvánosan is a tagjai közé fogadja újonnan megszületett tagját, jelentse ez a hívek közösségét és az adott gyülekezetet vagy mindazoknak a családtagoknak és barátoknak az informális csoportját, akik örülnek az új jövevény érkezésének. Az ünnepeknek ehhez a köréhez tartozik például a nyugdíjba vonuláskor az adott munkatárs tiszteletére rendezett köszöntés, a házavató, a tejfakasztó buli. Kultúránkban az egyik leglátványosabb és leghangsúlyosabb átmeneti rítus az esküvő, amelynek kulturális szimbolikájáról, változásairól és változatairól önmagában köteteket lehetne írni (szoktak is).

Nem ritka, hogy egy átmeneti rítushoz társulnak különféle próbatételek is, amelyeket kiállva a befogadandó bizonyítja, hogy méltó az adott csoport tagjává válni. Ezeket foglalják keretbe az úgynevezett beavatási szertartások, amelyek manapság leggyakrabban mint vélt vagy valós titkos társaságok gyanús ténykedései, vagy mint formális közösségek informális és általában elítélendő, az új tagok minél alaposabb megalázására kigondolt akciói kerülnek szóba (ld. például a gólyatáborokat). Pedig nem minden beavatási szertartás torkollik a beavatandók nyílt és szélsőséges megalázásába, bár kétségkívül olyan erők és körülmények hatnak ebben a helyzetben, amelyek ezt erősen valószínűsítik – minél merevebb hatalmi viszonyok jellemzik az adott közeget, annál inkább. Fontos látni ugyanis, hogy az újoncokkal szembeni ilyen, hivatalosan sem mindig tiltott, nem hivatalosan pedig szinte mindig tűrt vagy támogatott kegyetlenkedések azt a nagyon is valós célt szolgálják, hogy világossá tegyék az adott közösségen belüli hatalmi viszonyokat és azt, hogy ebben a hierarchiában az újonnan belépők mennyire véghetetlenül alacsonyabban helyezkednek el, mint az őket csuklóztatók, de egyben felcsillantva annak ígéretét, hogy ha jól tűrik a gyűrődést, idővel a csuklóztatottakból csuklóztatók lesznek, és továbbadhatják az elszenvedett sérelmeket. Ez a büntető-jutalmazó mechanizmus nagyban hozzájárul ezeknek a hagyományoknak a kiirthatatlanságához annak ellenére, hogy egy-egy időnként kipattant gólyatábori, bentlakásos iskolai botrány nyomán a közvélemény mennyire felháborodik, és az érintett szervezetek és intézmények vezetői adott esetben megkísérlik a teljes ceremóniát betiltani. A probléma itt is az, hogy ha nem értjük, mennyire valós igényt szolgálnak ki ezek a rítusok, a teljes tiltással csak a jelenség illegalitásban, vagyis ellenőrizhetetlenül való továbbélését tudjuk elérni, míg a megfelelő keretek és szabályozás abban segíti a résztvevőket, hogy az emberi méltóságot tiszteletben tartó formákat találjanak az eseménynek.

Ritkán gondolunk ebben az összefüggésben a beavatási szertartások legszélesebb körben elterjedt, nyilvános és legitim fajtájára: a vizsgákra. Pedig minden összetevő adott: az egyén, aki csatlakozni szeretne egy adott csoporthoz, a próbatételek, amelyeket ki kell állnia, a státuszváltás, illetve a megcélzott csoport exkluzivitásától, vagyis a vizsga presztízsétől függően a sikeres vizsgázókat jellemző megdicsőült kiválasztottságtudat. A végzősöket érintő szertartássorozatnak az érettségi vizsga a leghivatalosabb eleme, aminek meglehetős jelentősége van (és még annál is sokkal nagyobbat tulajdonítanak neki) a maturandusok jövője szempontjából. Az érettségi elnökök beszédeiben kellőképpen ki is domborodik az alkalom életszakaszhatár jellege, és gyakran nyíltan megjelenik a próbatétel-szimbolika is. Lehet azonban úgy is értelmezni, hogy a teljes egyéves ceremóniadömping a maga egészében nem egyéb, mint próbatétel-sorozat, ahol azonban az egyéni rátermettségen túl az osztály mint egység is fontos szerepet játszik.

A beavatási szertartásoknál általában véve sem ritka, hogy erősen apellálnak a rajtuk egyidejűleg áteső újoncok szolidaritására, akik között az együtt átélt nehézségek igen komoly köteléket jelenthetnek csoporttagságuk vagy akár életük végéig. Az az akadálypálya tehát, amit a szerencsétlen 12/C-nek végig kell járnia ahelyett, hogy nyugton készülhetnének az érettségire, valójában rettenetesen fontos csoportkohézió-teremtő, illetve -növelő szereppel bír. Felmerülhet a kérdés, miért van értelme épp akkor ennyit invesztálni az összetartás erősítésébe, amikor az adott csoport már szétszéledni készül, de erre az a válasz, hogy éppen azért. A középiskolai osztály- és iskolatársak között kialakult kapcsolati háló az a kapcsolati alaptőke, amit a tanintézmény a ballagási tarisznyába dugott egyforintossal együtt útravalóul ad nekik, és aminek későbbi jelentőségét nehéz lenne eltúlozni. A négy év alatt közösen végigizgult matekdolgozatok, végigizzadt tornaórák és végigökörködött szünetek persze önmagukban is összekovácsolják az osztálytársakat, de nagyobb a tét annál, hogy ne lenne érdemes ennél biztosabbra menni, és további együtt leküzdendő nehézségeket gördíteni eléjük. Jól illusztrálja ezt a tételt az érettségi találkozók széles körben elterjedt intézménye is, amely azzal tiszteleg ennek a családi közösségen túli világba nyúló első igazi társadalmi kapcsolati hálónak a fontossága előtt, hogy újra és újra megújítandó szerződésként mutatja be.

Mindemellett persze az akadálypálya egyes állomásai önmagukban sem véletlenszerűek vagy öncélúak, hanem nagyon is konkrét jelképrendszerük van, amellyel társadalmilag elfogadott formába öntik a végzősök érési folyamatának egyes összetevőit.

A tanév során időben elsőként bekövetkező szalagavató bál ezen belül is az egyik legösszetettebb és legizgalmasabb. Mindez abból is leszűrhető, számtalan iskolában milyen hisztérikus izgalmak és őrült erőfeszítések kísérik a bál szervezését és megvalósulását: a közösségen belül óriási jelentőséget tulajdonítanak annak, ki kivel táncol, csillagászati összegek ütik a markát az eseményhez asszisztáló ruhakölcsönzőknek, fodrászoknak, sminkeseknek, és a diákok különösebb zokszó nélkül illesztik be órarendjükbe a nulladik, mínusz egyedik vagy tizedik órában zajló végeérhetetlen táncpróbákat. Jó eséllyel mindenki összevész mindenkivel: a diákok az osztályfőnökkel, az ofő a szaktanárokkal, az osztály egyes klikkjei egymással, az osztálytáncot betanító tánctanár a keringőssel. Otthon se jobb a helyzet, ahol olyan kérdések borzolják a kedélyeket, hány rokonnak nem jut meghívó, ki nem hajlandó vidékről a helyszínre utazni megnézni a nagy eseményt, és komolyan ennyibe kell-e kerülnie ennek az egésznek. Miért olyan fontos hát mindez?

A szalagavató/szalagtűző bál hagyománya azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor a középiskola a mainál lényegesen exkluzívabb volt, és sikeres elvégzése inkább a mai felsőoktatási diplomával egyenértékű társadalmi státuszt jelentett. Azoknál a társadalmi csoportoknál pedig, amelyek a tömegoktatás megjelenése után elsőként engedhették meg maguknak, hogy gyerekeiket eljuttassák a középiskola elvégzéséig, eleve a társadalmi élet fontos színterei voltak a táncos összejövetelek – zsúrok, mulatságok, táncestélyek –, mivel itt kontrollált körülmények között érintkezhettek egymással a két nem képviselői. Az „első bál” azért vált még ezen belül is fogalommá és fontos eseménnyé az egyén életében, mert ez volt az az alkalom, amikor az adott közösség felnőttkorba ért lányai először jelentek meg ebben az új társadalmi szerepben: választó és választható, ivarérett, potenciális családalapítási partnerként. Közismert, hogy a különféle emberi közösségek milyen gondos szabályozással és élénk érdeklődéssel veszik körül és mennyire kollektíve birtokolt erőforrásnak hajlamosak tekinteni a női testet mint a reprodukció letéteményesét. A felnőtté érett lányok (és fiúk) a társaságba való ilyen formális bevezetése, a közösség előtti prezentálása éppen ezért korántsem ritkaság.

Ezekbe a társasági hagyományokba ágyazódott be kialakulásakor a középiskolai szalagavató. De vajon minek köszönhető, hogy a mai lényegesen nagyobb társadalmi mobilitás és informálisabb társadalmi érintkezési normák, illetve a régóta elterjedt koedukált oktatás ellenére jelentősége megmaradt, sőt, talán még nőtt is? Alapvetően annak, hogy az a szimbolika, ami eredetileg életre hívta, a mai helyzetben is érvényes üzenettel bír, bármennyit változott is a világ. Ezt jól mutatja, hogy van egy összetevője, amely figyelemreméltó állandóságot mutatott az eltelt turbulens évtizedek során, sőt, az eseményen belüli súlya mintha még növekedett is volna a kezdetekhez képest: a keringő. A korábbi szalagavatók gyakori, ha nem állandó műsorszáma, a palotás például mostanra a legtöbb iskolában lekerült a táncrendről, gyaníthatólag azért, mert egyszerre népies és nemzeti-konzervatív asszociációival a kádári rendszerrel szembeni egyfajta visszafogott, polgári ellenállást testesített meg, ami mostanra okafogyottá vált. A keringő ezzel szemben a mai napig a legtöbb szalagavató elengedhetetlen eleme.

A szalagavatón keringőző párok valószínűleg csak tömeges voltuk miatt nem váltják ki nyilvánvalóbban azt az asszociációt, amely pedig megmagyarázza a keringő népszerűségét. Van azonban egy árulkodó szervezési mozzanat: a keringőhöz viselt ruhák nem jelmezkölcsönzőből vagy a résztvevők otthoni ruhatárából származnak, mint az osztálytánchoz használt kosztümök – hanem esküvőiruha-kölcsönzőből. Hírek szerint mostanában Budapesten például már az adott naptári év április-májusában lefoglalják a szalonokban található csaknem összes ruhát a december elején esedékes szalagavatókra. Az izgalom és lelkesedés fő oka pedig éppen ez: a fiatalok a bál keretében lényegében arra kapnak lehetőséget és felhatalmazást, hogy kevesebb kockázattal, kis elköteleződéssel járó formában kipróbáljanak valamit, aminek a társadalmi közmegegyezés értelmében hatalmas jelentősége lesz majd a későbbi életükben: esküvőset játszhatnak.1 (Nincs tévedés, nem keverem össze az esküvő jelentését a házasságéval. Pillanatnyilag a nyugati társadalmak fősodrában az esküvőnek mint alkalomnak, társas eseménynek, nyilvános látványosságnak tulajdonított jelentőség egyre fokozódik, míg a házasság meglétére, tartósságára vonatkozó külső és belső elvárások egyre alacsonyabbak – „ha nem jött össze elsőre, legfeljebb elválunk”.)

Nem elhanyagolható persze az sem, hogy erre az esküvőszimulációra milyen körülmények között, milyen közönség előtt kerül sor. Ebben a tekintetben a szalagavató az elsőbálozó hagyomány szerves folytatása: cseppet sem mellékes ugyanis, hogy az eddig tanáraikhoz és szüleikhez képest alávetett helyzetben, kiskorú státuszban lévő fiatalok most demonstratíve e két csoport szeme láttára tesznek (ha csak eljátszva, szimbolikusan is) valamit, ami nagyon egyértelműen a felnőtt léthez kötődik. Ennek egy része a keringő esküvői szimbolikája, de tágabb értelemben is erről szól az az egész alkalom: a táncparketten párokba rendeződve az egykori elsőbálozókhoz hasonlóan a szalagavatósok is ivarérett, választó és választható potenciális családalapítási partnerként jelennek meg. Kiemelkedő pontja ennek az, amikor a bál végén szüleikkel, nagyszüleikkel, sőt, olykor egyes tanáraikkal is keringőznek (persze jobbára zavart nevetgéléssel kísérve ezt a szokatlan helyzetet és gyakran menekülésszerűen hagyva el a szám végén a parkettet), az iskolai közösség nagy nyilvánossága előtt prezentálva felnőtt mivoltukat.

Mindez természetesen korántsem tudatos, és nem is kell, hogy az legyen – a keringőző kisunokájától elérzékenyült nagymama nyilván éppúgy megbotránkozna ezeknek a rejtett motívumoknak a kihangosításától, mint ahogy a szomszéd bácsi is felháborodna, ha felhívnánk rá a figyelmét, „mit is csinál valójában” húsvéti locsolkodás címén. Attól azonban, hogy a májusfát állító legényekben nem tudatosul a mögöttes tartalom, még nem kell azt hinni, hogy az egyáltalán nincs is ott, különben nem találnánk valami miatt végtelenül bizarrnak, ha egy fiatal lány plántálna hajnalban szalagokkal díszített póznát a neki tetsző fiatalember kapuja elé. Emancipáció ide vagy oda, ilyet senki nem csinál (vagy legfeljebb csak kirívóan ironikus, polgárpukkasztó gesztus gyanánt).

Itt érdemes megjegyezni, hogy a keringőjelmeznek, elsősorban a lányok esetében, van egy további értelmezése is, ami azonban voltaképpen az esküvői ruha szimbolikájának is része. A hatalmas abroncsos szoknyában, uszállyal vonuló, nyoszolyólányokkal körülvett, csillogó fejdísszel ékített igazi tipikus menyasszony természetesen egyszersmind hercegnő/királylány is, életének legalább ezen az egy napján beteljesítve az oly sokakra jellemző és a környezet által teljes mértékben bátorított óvodáskori fantáziát.

Az iskolai hierarchia lazulásának, a rendszer helyi szintű demokratizálódásának a jele, hogy egyrészt az osztálytáncokban sok esetben az osztályfőnök is részt vesz, másrészt pedig számos iskolában hagyománnyá vált a tanártánc intézménye is, amelynek keretében a tantestület erre vállalkozó tagjai is előadnak egy táncos produkciót. Mindkét mozzanat gyakran társul önironikus gesztusokkal, a tanárok saját hétköznapi szerepük valamiféle paródiáját nyújtják (pl. menazsériáját ostorral irányító állatidomár szerepét játsszák), a parketten való szerepléssel pedig eleve egy szokatlanul sebezhető szerepben mutatkoznak be.

Ne feledkezzünk meg arról a mozzanatról sem, ami a szalagavató/szalagtűző bál ürügyéül szolgál és nevét adja. A szalag, vagyis az iskola nevét és a diák által ott töltött időszakot feltüntető kitűző feltűzése mint aktus mutat némi rokonságot a billogozással, vagyis azokkal a módszerekkel, amelyekkel egy egyed testét ellátják valamilyen ismertetőjeggyel, ami alapján felismerhetővé válik, kinek a tulajdonában van, vagy milyen csoporthoz tartozik. Természetesen ez egy sokkal enyhébb eset, különösen mivel a szalag bál utáni viselése mostanában korántsem általános. A kabáton, felsőruhán viselés mellett ennek vannak olyan, kissé távolságtartóbb változatai is, mint a szalag szatyorra, hátizsákra való feltűzése, az pedig viszonylag gyakori, hogy a diák az otthoni szobájában teszi a kitűzőt a dekoráció többé vagy kevésbé kiemelt elemévé (esetleg a ballagási tarisznyával együtt). Az, hogy ezek közül melyik valósul meg, és mennyi időre, az leginkább a középiskolához való érzelmi kötődés mértékétől, illetve az intézmény presztízsétől függ.

Az akadálypálya további állomása a tablókészítés. Az adott osztály dinamikájától, összetartó voltától, az iskolához való kötődésük mértékétől függ, mennyire tekintik ezt fontos, érzelmileg mozgósító feladatnak avagy csak kipipálandó kötelességnek. Ahol komolyan veszik, ott a tabló megtervezése és a megvalósítás részletei (pl. ki hol helyezkedik el rajta a többiekhez képest) szintén jelentős konfliktusokat képesek előidézni a közösségben. Ha belegondolunk, ez érthető is, hiszen mi emberek a barlangrajzok óta ismerjük és kihasználjuk a dolog és a dolog képi reprezentációja között fennálló különleges kapcsolatot, nem is szólva a névmágiáról. A tabló tehát, ami hosszú évtizedeken át fogja közszemlére téve hordozni a rajta lévők nevét és arcképét, tulajdonképpen nagyon is lényegi dolgokat szólít meg bennük, és ez még inkább így van/volt azokon a helyeken, ahol a hagyomány része az is, hogy az érettségi után a tabló a város valamely forgalmas pontján néhány hétre bekerül egy kirakatba, ahol ismerősök és ismeretlenek egyaránt tömegesen láthatják.

A tablók utóélete már előrevetíti a végzős osztályok szertartásrendjének egy további fontos összetevőjét, ami nem más, mint az épülettől való elköszönés. Ez újra olyasmi, aminek a jelentőségét a résztvevők közül talán senkinek nem jutna eszébe kiemelni, de ha megnézzük, milyen kidolgozott rituálé szolgálja ezt az igényt, az bizony mutatja, hogy 4-6-8 év alatt elég természetes módon a fizikai környezethez is kialakul egy kötődés, így attól is külön el kell búcsúzni. Ennek elsődleges terepe természetesen a ballagás, aminek ez a leglényegesebb funkciója.

A nap fókuszában tehát az iskolaépület áll, ami teljességgel rendhagyó módon szélesre tárja máskor oly nagy gonddal őrzött kapuit holmi kívülállók – szülők, nagyszülők, testvérek és mindenféle rokonok – előtt. Mint minden határsértésben, ebben is van némi bizsergető izgalom. A diákok számára egyszerre vicces és zavarba ejtő ebben a szokatlan térben látni a számukra kisgyerekkoruk óta meghitten ismerős arcokat, a szülők pedig turistaként bámészkodnak és fotóznak, miközben próbálják elképzelni ugyanezt a helyet egy normál hétköznapon, benne a hirtelen a szokásosnál idegenebbnek tűnő gyerekükkel. A ballagás ezenkívül, mint neve is mutatja, alapvetően a haladásról, az épület fizikai bejárásáról és ezáltal birtokba vételéről szól. Ezt a térbeliséget, a tér testi megélését erősíti az is, ahogyan az osztálytársak egységes öltözékben, egymás vállát fogva emberkígyót alkotnak és így mintegy egyetlen testté összeforrva haladnak végig az ismerős, de a dekoráció és a kívülállók tömege miatt megszokott valójából teljesen kivetkőzött, karneváli képet mutató iskolán. A tarisznya mint jelkép az egykori vándordiákok alakját idézi meg, a benne elhelyezett csipet só, pogácsa és egyforintos pedig érzékelhetően egészen ősi, mágikus szimbólumok máig megőrzött maradványai. A tarisznya a benne található apróságokkal azt az igényt testesíti meg, hogy az Alma Mater, vagyis a tápláló anya képében metaforizált iskola valami melegszívűbb és személyesebb útravalót is adjon gyermekeinek, mint a rideg és hivatalos érettségi bizonyítványt.

Az elválás véglegességét tompítja némileg, hogy a tabló a diákok távozása után is az épületben marad, képviseli őket abban a térben, ami sokáig fontos szerepet játszott az életükben. Az évtizedek során a folyosókon felhalmozódó tablókról letekintő egykori maturandusok ugyanakkor az épületben maradó, az épülethez tartozó tanárok számára testesítik meg az intézmény időbeli állandóságát és folytatólagosságát – nekik éppen abban van szükségük pszichológiai segítségre, hogy kezelni tudják az elválás, a búcsú évente ismétlődő gyászát, ami az egyes esetben lehet felszínes (de ez nem törvényszerű), újra meg újra átélve azonban lelkileg megterhelő, még ha erről sem beszél szinte soha senki.

Nem tudom, valójában mennyire széles körben elterjedt gyakorlat a ballagást megelőző úgynevezett bolondballagás, amikor a végzősök tanítási időben, jelmezes menetben, zajongva végigjárják az iskolát, de már csak azért is érdemes szót ejteni róla, mert az ünnepeknek egy fontos típusát képviseli: úgynevezett karneváli rítust. A karneváli rítusok során az történik, hogy fontos társadalmi szabályok ideiglenesen érvényüket vesztik, tabuk szűnnek meg, és (természetesen valójában továbbra is szigorúan szabályozott, csak éppen a hétköznapokhoz képest máshogyan szabályozott módon) olyan dolgok esnek meg, amelyek egyébként elképzelhetetlenek lennének. Az alávetett helyzetben lévők kigúnyolják feljebbvalóikat, látványosan megszegnek egy sor alapvető kulturális normát mondjuk az öltözködésre vagy a nyilvános téren való mozgásra vonatkozóan (gyakori motívum például a cross-dressing), illetve a résztvevők esetleg vezetőt (pünkösdi királyt, karneválherceget) is választanak maguk közül, szigorúan csak az ünnep időtartamára, mindenféle vicces jelképes jogkörökkel, nulla vagy elenyésző valódi hatalommal. Könnyen belátható, hogy a karneváli rítusok eredeti funkciója elsősorban a társadalmi feszültségek kontrollált levezetése volt, ezt a célt szolgálták a karneválok részét képező különféle nyilvános rituális gyilkosságok is, mint például a telet szimbolizáló szalmabábu elégetése a busójárás során. Az iskola mint erősen hierarchizált szervezet könnyen válhat ilyen feszültségek színterévé, sőt, ez mondhatni törvényszerű. A bolondballagás során az intézményről mindinkább leváló, de (és ez fontos) az érettségi miatt tanáraikkal még maximálisan függelmi viszonyban lévő végzős diákok felhatalmazást kapnak rá, hogy olyan, a normál hétköznapokon szigorúan szankcionált dolgokat tegyenek, mint a folyosói hangoskodás, a tanórák megzavarása, a szemetelés, az illetlen vagy hiányos öltözék viselése, beleértve a cross-dressinget is. A szabályszegés szabályozottságát jól jellemzi, hogy a bolondballagás menetrendjéről, saját óráik megzavarásának várható időpontjáról a tanárok általában előzetesen értesítést kapnak.

A végzősöket érintő további szertartások fontos közös vonása az étkezés, pontosabban a kommenzalizmus, vagyis a közösen történő étkezés, az ételek megosztása egymással. Ilyen szertartásból kettő is van az érettségi környékén, amelyek mintegy tükörképei egymásnak: a szerenád és a bankett. A közös étkezés jelentősége pedig abban áll, hogy az együtt evés mindig óhatatlanul intimitást teremt, vagyis egyáltalán nem csoda, hogy a tanárok és az általuk tanított diákok a köztük lévő hierarchikus viszony és életkori távolság miatt a hétköznapok során nemigen étkeznek együtt. (A menzán ugyan közös térben kénytelenek ebédjüket elfogyasztani, de természetesen csakis külön asztalnál. Ha egy középiskolai tanár mégis a diákokkal ül egy asztalhoz, annak a legtöbb iskolában markáns üzenete van.) Az olyan rendkívüli helyzetek, mint az osztálykirándulások és közös táborozások sok ponton a mindennapok normarendjének megsértését hozhatják magukkal, és éppen ebben áll egyik fő vonzerejük és jelentőségük – a résztvevő tanárok és diákok az iskolai közegben elképzelhetetlen hiányos vagy elnyűtt öltözékben mutatkozhatnak egymás előtt, sokkal informálisabban kommunikálnak egymással, és akár napokig is egy tálból cseresznyéznek. A közösen elfogyasztott étel pedig olyan ősi jelképrendszerrel rendelkezik, olyan mély és ösztönös módon teremt köteléket a rítusban részt vevő emberek között, ami anélkül is nagy erővel bír, hogy az bárkiben is tudatosulna. A táborok és kirándulások azonban jellemzően a tanárok közül csak néhányat érintenek, ezért a végzős évfolyam általunk most vizsgált, étkezéssel járó szertartásai hivatottak azt elősegíteni, hogy optimális esetben immár minden diák minden tanárával egy asztalhoz ülhessen.

A szerenád egy társadalmilag kiváltképp kényes helyzetet hoz létre, és talán éppen ez az a komplexitás, ami a rítus eredetének és értelmének nem ismeretében sokak számára kezelhetetlenül kényelmetlenné teszi – ez lehet az egyik oka annak, hogy mostanra jóval ritkább jelenséggé vált. Mi is történik ilyenkor? A diákok keresik fel a tanárokat természetes élőhelyükön, belépnek a személyes életterükbe, ráadásul tömegesen, de tompítandó ennek a tettnek a fenyegetően invazív jellegét, ezt egy olyan gesztussal vezetik be, amely nagyon is látványosan demonstrálja alávetett helyzetüket: a tanár ablaka alatt/kapuja előtt történő énekléssel. Aki „szerenádot ad” valakinek, ahogy a kifejezés is jól mutatja, ezen a módon tiszteletét, sőt, hódolatát fejezi ki az illető felé, méghozzá igencsak látványosan, nagy nyilvánosság előtt. Ezt követi a határátlépések legsúlyosabbika, a tanár intim terének birtokba vétele, ráadásul olyan módon, hogy a vendég-házigazda kapcsolatba hagyományosan belekódolt alá-fölérendeltségi viszony miatt egyfajta módon a diákok válnak a helyzetben dominánssá, és a tanár az, aki kiszolgálja őket. Vannak, akik ilyenkor egyszersmind a pertut is megisszák, mert bár a köztük lévő függelmi viszony az érettségi végéig fennmarad, a szerenád során előálló helyzet olyan szélsőséges módon borítja föl a korábbi viszonyokat, ahonnan már úgysem nagyon van visszaút.

Mielőtt eljutnánk a szerenád ellentétpárjának is tekinthető bankettig, még érdemes kitérni az érettségi büfé jelenségére. Ilyenkor a szülők azok, akik megvendégelik a szóbeli vizsgán résztvevő tanárokat és, nem mellékesen, az érettségi elnököt. Ha belegondolunk, ezt korántsem lenne szükségszerű – a vizsganap során a dolgozók étkezéséről gondoskodhatna éppen az iskola(fenntartó) is, vagy persze maguk a tanárok is hozhatnának magukkal elemózsiát, ahogyan ez más egész napos iskolai programok esetében elvárt és elfogadott. A tanárok szülők általi megvendégelése persze se több, se kevesebb, mint szó szerinti lekenyerezés, captatio benevolentiae, azaz a jóindulat megnyerését szolgáló gesztus. Bármennyire ártatlanul is történik, bármennyire nincs érdemi befolyása (?) a vizsga kimenetelére, az, hogy az érettségi büfé ilyetén hagyományát mennyire természetesnek tartja mindenki, az érintettek és az egész társadalom szemléletmódjának premodern, feudalisztikus vonásának tekinthető.

Az érettségi vizsga záróaktusaként kerül sor a bizonyítványok kiosztására, a dicséretek felolvasására. Ez a fajta nyilvános elismerés a vizsga hivatalos tartalmának validálására szolgál, a számon kért tudás társadalmi elismerését igyekszik közvetíteni, tágabb értelemben pedig a beavatási szertartásnak azt a részét testesíti meg, amikor a próbatételt sikeresen kiállt aspiránsok ünnepélyesen felvételt nyernek a vágyott csoportba. Az érettségi elnök mint az iskola közösségéhez képest kívülálló, idegen test ebben a minőségében meg is felel a beavatási rítusok állandó résztvevőjének számító vezető alakjának, aki végigkalauzolja az újoncokat az akadályok során. Fontos, hogy maga is annak a világnak a része, annak a csoportnak a tagja, ahová az újoncok siker esetén felvételt nyernek: esetünkben a középiskola világán túli felnőtt társadalomé.

Az érettségi bankett abból a szempontból tökéletes záróakkordja a végzős évfolyamot érintő rítussorozatnak, hogy erős jelképeken (pénz és alkohol) keresztül jeleníti meg és önti formába a közösen átélt próbatételek után beállt állapot fő üzenetét: a diákok a gyerek státuszt hátrahagyva egyenrangú felnőtt emberként ülnek egy asztalhoz és esznek, sőt – nem mellékesen –, isznak közösen tanáraikkal. A helyszín általában nem az iskola, ahol lényegesen nehezebb lenne függetlenedni az éveken át berögződött és gondosan újra meg újra megerősített alá-fölérendeltségi viszonyoktól, hanem egy nyilvános vendéglátóhely, és ami a leglényegesebb: a cechet a diákok (szülei) állják. Igen erőteljes kinyilvánítása ez annak, hogy – potenciálisan legalábbis – ekkortól már önálló egzisztenciával bíró, keresőképes felnőtt emberek, akik megtehetik és megengedhetik maguknak, hogy saját zsebből etessék-itassák tanáraikat. A bankett hagyománya bőven azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor egy sikeres érettségi megnyitotta az utat egy sor jól jövedelmező állás felé, a középiskolai tanári pozíció pedig még komoly társadalmi státuszt és tiszteletreméltó anyagi egzisztenciát jelentett – a tanáraikat megvendégelő diákok tehát valóban az újonnan előállt anyagi egyenlőségüket élhették meg. Az e téren azóta bekövetkezett változások fényében azonban a bankett manapság képes kellemetlen felhangokat kapni: ismerek olyan tanárokat, aki azért nem fogadják el soha az invitálást, mert kínosnak és megalázónak érzik, hogy a diákok kontójára olyan helyen vacsorázzanak, ahová a saját pénzükön soha el nem mennének.

Nem lenne teljes a kommenzalizmusra vonatkozó gondolatmenet, ha nem térnénk ki az alkoholfogyasztás kényes kérdésére. Az alkohol (érthető módon) minden kultúrában különleges helyet foglal el, láthatóan rettenetesen izgatja az emberek fantáziáját. Fogyasztását számtalan írott és íratlan szabály, konvenció és szertartás igyekszik körülbástyázni, mederben tartani. Nálunk a társadalmi közmegegyezés jelenleg egyértelműen a felnőtt attribútumok közé sorolja az alkoholfogyasztást. Mind formálisan, mind informálisan sokféle eszközzel próbáljuk elérni, hogy a 18 éves kor alatti fiatalok ne igyanak, az iskolai térben és iskola által rendezett alkalmakkor például szigorúan tilos az alkoholfogyasztás. Ez természetesen csak a hivatalos narratívában van így, a táborokról, kirándulásokról és diákcsereutakról szóló beszámolók visszatérő motívuma, kik, mikor, hogyan, hányan és milyen mértékben szegték meg ezt az előírást, beleértve a tanárokat is. A diákok pedig természetesen a szabadidejükben sem absztinensek, a túlnyomó többségük fogyaszt alkoholt a bűvös 18. születésnapja előtt is (akár családi körben is), és a 15-18 éves korosztályban igen sokan vannak, akik rendszeresen isznak viszonylag sokat, ami jelentse most mondjuk a heti egy vagy két alkalomra elosztva elfogyasztott legalább 6-8 egységnyi alkoholt. (1 egység egy korsó sörnek vagy egy felesnek felel meg.) Egy-egy különösen botrányosra sikerült ivászat nyomán olykor óhatatlanul lelepleződik a jelenséget övező általános képmutatás, példát kell statuálni, intők és rovók kerülnek a naplóba és esetleg fegyelmik egyes tanárok munkavállalói aktájába, aztán pedig megy tovább minden a régiben.

Ebbe a kontextusba illeszkedik tehát az érettségi bankett, ahol a diákok immár teljesen legitim módon ihatnak tanáraik szeme láttára, sőt, akár velük együtt. Nem kell sokat inni ahhoz, hogy a dolog súlyát érzékeltetni lehessen – egy-egy pohár bor elfogyasztása már éppen eléggé jelzésértékű. A legtöbb osztályban persze akad legalább egy-két diák, akik valami ennél demonstratívabbra vágynak, és nagy feltűnően rendelik a töményeket, de mivel a tanárok általában többé-kevésbé tisztában vannak a bankettnek eme nem is olyan rejtett tartalmával, ritkán sikerül bárkiből komolyabb felháborodást kiváltani. (Akit a tanárok közül a bankettnek ez a vonatkozása komolyan zavar, az jellemzően inkább el sem jön.) Akinek van igénye pertut inni a tanítványaival, választhatja erre ezt a alkalmat is, ahol gondtalanabbul ihat, mint házigazdaként a szerenádon. Önmagában sokatmondó persze az is, ahogyan a korábbi egyirányú tegeződés, ritkábban kölcsönös magázódás lecserélése az egalitáriánus kölcsönös tegeződésre maga is olyasmi, amit a társadalmi elvárásrendszer szigorúan ritualizált alkoholfogyasztással köt össze.

A bankettel immár tényleg végérvényesen lezárult a végzősök utolsó középiskolai tanéve, túlestek számos hivatalos és informális próbatételen és búcsúszertartáson, és a mindezekből leszűrt tapasztalatokkal felvértezve, kapcsolati hálójukban és felnőtt identitásukban megerősödve kilépnek a nagybetűs életbe.

Az elmúlt tanév megmutatta, hogy a világ, általános megdöbbenésre, nem dőlt össze attól, hogy elmaradnak olyan rendezvények, amelyek évtizedek óta megkérdőjelezetlenül ott díszelegtek az eseménynaptárban. Természetesen mindez korántsem csak a végzős évfolyamra vonatkozik, hanem beleértendő az évnyitó és évzáró, az állami ünnepek iskolai megjelenése, és a helyi hagyományokból táplálkozó iskolai rendezvények is. Kérdezzük meg az érintetteket, úgy a diákokat, mint a tanárokat és a szülőket, mi az, ami valóban hiányzott nekik és mi az, amiről minden szívfájdalom nélkül mondtak le. Mi az, amit fontosnak éreznek mint alkalmat, de megvalósításának konkrét formájával már nem, vagy nem mindenben tudnak azonosulni? Induljon el iskolai szintű közös gondolkodás arról, a kiüresedett rítusokat milyen, a mai résztvevőket valóban megszólító jelképekkel lehet helyettesíteni. Természetesen már léteznek ilyen típusú kezdeményezések. Vannak iskolák, ahol a végzősök arra kérik rokonaikat, hogy a kazalnyi ballagási csokrokra szánt összeget utalják el egy adott karitatív szervezet számlájára. Van, ahol pár éve beemelték a ballagási szertartásrendbe, hogy a végzősök az ünnepély végén egy-egy lufit engednek a levegőbe – de néhány alkalom után ezt felülírta a környezettudatos szemlélet, és idén a közeli parkban terveztek fát ültetni helyette. Nem szégyen kísérletezni, nem szégyen körülnézni, mi az, amit máshol már kipróbáltak és bevált. Ami nincs elromolva, azt nem kell megjavítani: nem mindenáron és mindent kell megváltoztatni, csak azt, ami mára értelmét vesztette. Az a cél, hogy az iskolai ünnepélyek és szertartások résztvevői ne azt a kérdést tegyék fel: minek ez a cirkusz?

Azt remélem, ez az esszé illusztrációul szolgál ahhoz is, mivel foglalkozik a kulturális antropológia, hogyan lehet akár általunk közelről ismert, életünk szerves részét képező kulturális jelenségeket kinyújtott karral egy kicsit távolabbra eltartani magunktól és ebből az új nézőpontból szemügyre venni. Akinek kedvet csináltam, hogy tovább ismerkedjen ezzel a tudományággal, annak bőséges irodalom áll rendelkezésére a könyvtárak és könyvesboltok társadalomtudományi szekciójában: a terület nagy klasszikusain kívül a kortárs kulturális jelenségekkel és intézményekkel foglalkozó írások jelentős része is a kulturális antropológia szemléletmódját és eszköztárát alkalmazza. Antropológusként nem is törekszem arra, hogy kiterjedt mintavételen alapuló, reprezentatív képet adjak a társadalom egészéről. A fent leírtak a különböző középiskolákban diákként, tanárként, szülőként és vendégként résztvevő megfigyelői státuszban eltöltött 25 év, illetve a legkülönbözőbb hátterű diákokkal, tanárokkal, szülőkkel történő számtalan órányi beszélgetés tapasztalatain alapulnak. Ha valakinek a saját tapasztalatai több vagy kevesebb ponton eltérnek az itt bemutatottaktól, azt mindenképpen arra biztatnám, vizsgálja meg, mi lehet ennek az oka. Kinek milyen döntése nyomán alakult vajon úgy, illetve mi az üzenete annak, hogy az ő osztályuk soha nem tart érettségi találkozót, a gyereke szalagavatóján egyáltalán nem volt keringő, a szomszéd srác meg azt mesélte, hogy náluk szerenád címén az iskolaudvaron gyűlnek össze a diákok énekelni, a tanári kar pedig az első emeleti ablakokból hallgatja őket? Hagyományaink, szokásaink ilyen szempontú vizsgálata reflektáltabbá tesz bennünket, ami mindenkinek csak javára válhat.