Kocsis Leila gyerekekről, kutyákról

„Mit csinálsz te a simogatós kutyáddal?”

Sokan kérdezik mosolyogva… sokan gúnyosan… gyakran pedagógusok… sajnos.

Bízom benne, hogy ha nem is egyértelműen körülhatárolható választ, de legalább egy kis iránymutatást adhatok az alábbiakban azoknak, akik érdeklődnek az állatasszisztált foglalkozások iránt, illetve azoknak, akik a fenti illetve hasonló kérdésekkel bombáznak engem, illetve két- és négylábú kollégáimat.

Magyarországon az alternatív módszerek, az innovációk sajnos sok esetben csak nagyon lassan vagy egyáltalán nem terjednek el a nevelés-oktatás intézményi keretei között. Ennek egyik oka természetesen lehet az oly sokat emlegetett anyagi feltételek biztosításának hiánya. Azonban sajnos sokszor a tájékozatlanság, a tudatlanság, a fásultság az, ami határt szab egy- egy eredményesebb módszer kialakulásának vagy elterjedésének.

De kezdem az elejéről…

Szabadidőmben önkéntesként a Csodakutya Állatasszisztált Terápiás Közhasznú Alapítványnál segítek mint művésztanár és fejlesztőpedagógus, ahol és amiben csak tudok. Gazdája és felvezetője vagyok egy három és fél évesen mentett Labrador kutyusnak, akit nemes egyszerűséggel Zsöminek, ZsömZsömnek hívnak és becéznek. Amikor hozzám került, egy igazi „bébi mamuthoz” méltóan közlekedett, és a táplálkozáson kívül máshoz nem is értett. Büszkén mondhatom, hogy még ebben az évben sok-sok munka és tanulás után egy nagyon komoly vizsga vár rá, amit teljesítve hivatalosan is Segítő Kutya lesz. Méghozzá Terápiás Kutya!

Volt már szerencsém megtapasztalni pedagógusként, hogy a képzőművészet és az állatasszisztált foglalkozások milyen határtalan – és sok esetben kiaknázatlan – lehetőségeket biztosíthatnak a gyerekeknek. Főleg azoknak adnak esélyt, akik a hagyományos iskolarendszerben különböző okoknál fogva már réges-régen elveszítették a motivációjukat. Olyan egyébként ép gyerekeknél, akik csak nehezen, bukdácsolva, valahol az osztályterem hátsó padja és az egyre gyakrabban használt és felmerülő rövidítések (BTM, SNI) között „integrálva”, funkcionális analfabétaként élik iskolai mindennapjaikat, később életüket. Az olyan szellemileg vagy fizikailag sérült, gyakran halmozottan sérült gyermekeknél és fiatal felnőtteknél, akikhez megtalálni azt a bizonyos „kulcsot” néha a világ legnehezebb dolgának tűnik. Autistáknál, akik egyáltalán nem, vagy csak nehezen beszélnek, illetve veszik fel a szemkontaktust másokkal. Félbénult, izomsorvadásos vagy kerekes székes gyerekekhez, akiknek minden a fejlesztésüket szolgáló mozdulat óriási fájdalommal jár... Többek között nekik adhatnak új reményt és esélyt az állatasszisztált képzőművészeti foglalkozások.

Egy beszélgetés során felmerült, hogy a fentebb említett két fejlesztési és motivációs lehetőséget együtt alkalmazva ezek semlegesítenék, vagy éppen támogatnák és kiegészítenék egymást. Mivel munkám során mindkettő eredményességét láthattam-tapasztalhattam, így az újítás sikeréről is teljesen meg voltam győződve. Hittem, és immár biztosan állíthatom, hogy a képzőművészet adta varázslatos lehetőségek az állatasszisztált foglalkozások különlegességével párosítva egy nagyon erős és újféle lendületet adhatnak a nevelő-oktató munkának. A kísérleti modell, melynek a „Művészmancsok” elnevezést adtuk, már az első alkalmakkor is bebizonyította, hogy érdemes volt a bizalmunkra. A terápiás kutya és az alkotás öröme együtt sok gyermeknél a már régen nem látott feszült figyelmet, koncentrációt, gyermeki kíváncsiságot, nyitottságot, sikerélményt váltja ki.

Hogyan is valósul meg a módszerek keresztezése? A foglakozásokon a kutya nem mint kívülálló vagy mint „eszköz”, hanem mint alkotó társ, segítő barát jelenik meg. A feladatokat, témákat a Terápiás Eb indikálja, az eszközöket és a témát is „ő választja ki” természetesen a pedagógus, illetve a felvezető segítségével. Alapvetően – mint sok más területen az oktató-nevelő munka során – az illúzióra, a gyermeki naivitásra, a mesében, a csodákban való töretlen hitre építünk. A kutya „kedvéért” tanulnak meg olyan versikét, melynek segítségével megismerik a kutya testrészeit és a sajátjaikat, a kutya kedvéért tanulnak meg újabb és újabb formákat rajzolni, ezzel gazdagítva – vagy inkább a szint súlyosságát figyelembe véve inkább kialakítva – formavilágukat. Egy-két példa: „Döme kutya nagyon szeretne halacskákkal pancsolni... Rajzoljunk neki egy gyönyörű tavacskát tele színes mesés halakkal!” „Lássuk, Army milyen eszközzel szeretné, hogy rajzoljunk… – a kutya hoz a szájában egy kosarat benne az eszköz fotójával.” „Ez a huncut Döme kiborította a festékeket és minden-minden csupa mancsnyom lett… Rajzoljuk át a tappancsnyomokat, és alakítsuk virággá/pillangókká! Lássuk, Dömének hogy tetszik majd…”

A foglalkozás szemmel láthatóan oldja a gyerekek szorongását, miközben értelmi és érzelmi képességeik is fejlődnek. Természetesen e fejlődés nyomon követése legalább annyira fontos, mint maga a program. Másoknak – és magunknak is – megerősítést, irányt mutat. A külvilágnak a csodálatos munkák mellett – melyek magukért beszélnek – természetesen számszerű adatokkal is alá kell támasztani mindazon területek fejlődését, melyeket művésztanárként és fejlesztőpedagógusként észlelek. A gyerekösszetétel sérüléstípusa és korosztálybeli eloszlása igen vegyes. Ám már pár alkalom után is szemmel láthatóan javult a gyerekek ceruzafogása, nyomatéka, szókincse… sokkal nyitottabbak, oldottabbak. Ha nem is összefüggően, de beszélnek magukról és családjaikról, a család kutyájáról, illetve a foglalkozáson részt vevő kutyáról.

Természetesen a munkánk igazából most kezdődik. Csak most kezdem érezni, hogy milyen nagy és gyönyörű fába vágtuk a fejszénket. Sok kérdés lebeg előttem, és majd csak a gyakorlat fogja tudni igazán a válaszokat megadni. De tudom, hogy sikerülni fog… sok harcot meg kell vívnunk a modell végső kialakítása, fejlesztése során. De főleg az elfogadása érdekében, hogy a nevelők, a pedagógusok és a szülők is 100%-ban mellénk álljanak, és ne „csak simogatásnak és firkálgatásnak” minősítsék a munkánkat, és törekvéseinket. 

A főállásunk mellett Csodakutya-önkéntesként elsősorban a gyermekek fejlesztése, de közvetve a pedagógusok munkájának támogatása is célunk. Ami sajnos gyakran pont miattuk nehéz… persze mindig vannak kivételek. Nehéz és gyakran fájó látni, hogy a sikerélménnyel a pedagógushoz rohanó gyermekhez a nevelőnek csak annyi a mondandója, hogy „tiszta retkes lett a kezed, azonnal menj kezet mosni”, vagy: „Ilyen színes hal/ kutya/ madár nem is létezik. Ez hülyeség!”. Ez természetesen összetöri a gyereket és mindazt, amit 45 perc alatt elérünk vele. Ez kicsit minket is lelomboz… De tudom, hogy mindezek ellenére, ha csak egy kicsit is, de mindenképp hozzá tudjuk segíteni a gyermekeket jelenlegi fejlődési ütemük javításához, így későbbi önálló életvezetésükhöz.

Sokan gondolhatják, hogy „ezek nagyon szép és jó dolgok, de nálunk sajnos nincsen rájuk pénz…” És ezzel el is felejtik. Feladják. Mint sok más lehetőséget a fejlődésre, a változtatásra. Pedig sok pályázat és program erről is szól, nem „csak” az interaktív táblákról, vagy a sokadik laptopról. És szerencsére sok alapítvány lelkes és önzetlen önkéntesekkel siethet a segítségünkre. Sokszor csak kicsit pontosabban kellene tájékozódni a körülöttünk lévő lehetőségekről. Természetesen előnyben vannak a városokban élők, de már sok és egyre több kistelepülésen élő gyermek előtt nyílnak ki újabb és újabb kapuk. Csak meg kellene keresni, és kicsit komolyabban kellene venni őket.

Például a „simogatós kutyákat…”

Hiszek benne, hogy sok gyermek csakúgy, mint mentett kutyusom, sokkal többre képes és hivatott, mint azt sokan elsőre gondolnák…