Imre Katalin: Monorig és tovább
Trencsényi Borbála Mutatványok című projektgyűjteményének margójára
Bajban vagyok. Írnom kellene. Megígértem Trencsényi Borinak, hogy írok a tanári kézikönyvébe. Iskolai projektet. Reprodukálhatót, de legalább is inspirálót. Papírra vetettem két természettudományost, de ez, ez a harmadik, csak nem sikerül.
Vonaton ültem már megint. Négy fiú jött velem, a tanítványaim. Nehezen vettek vonatjegyet Pesten, Monorig és vissza, ráadásul diákkedvezményest. Megvárták, hogy én is a pénztárhoz érjek, a hátuk mögött kellett állnom, míg beszerezték az utazásra jogosító kis cetlit. Én már fel voltam jogosítva erre az utazásra, otthonról hoztam az ingyenjegyet.
Jött a vonat. Fölszálltunk, de nem ültünk egy kupacba. Nem jártunk még erre, nem tudtuk, hol kell leszállni, az utastársaktól kérdezősködtünk. Kiderült, hogy ahova tartunk, valójában a vonat végállomása. Így nem is kellett izgulnunk, hogy célt tévesztünk.
Száraz, dermesztő hideg fogadott minket Monoron. Nagyon vártuk, hogy megtaláljon minket vendéglátónk, aki azt ígérte, autóval kivisz minket a telepre. Senki nem várt minket.
Idegesen, fel-alá járkálva telefonálgattam, orvosolandó a didergős ácsorgást a vonatállomáson. A telefonba is azt ígérték, hogy jönnek. Hát vártunk. Az egyik fiú csak csendesen álldogált, ahogy mindig is szokott. Kettő méltatlankodva méregetett végig. A negyedik pedig kibökte: fél. Mert volt már ő ilyenek között.
Én szégyelltem magam, de rettenetesen, mert újra bebizonyosodott, hogy reflexeim megbetegítettek. Saját gondolatom sújtott le teljesen: „Most bebizonyosodik, hogy ezekre valóban nem lehet számítani?” Egy felém közeledő fiatalember akadályozta meg, hogy a föld alá süllyedjek csak azért, mert lefüleltem magam.
A fiatalember nem volt szokványos. Nagyon hamar egész fizikai valójából két dolog látszott csupán: a szemei. Nagyon ritkán találkozom csak ilyen szemekkel. Nyitott, melegséget sugárzó, okos… És valami egyéb is, amit nem tudok megfogalmazni.
Beültünk öten a személyautóba, én hátra három fiú mellé, mert kicsi helyet foglalok. Vendéglátónk rögvest beszédbe elegyedet velünk. Meg nem mondom, miről folyt a társalgás, csak arra emlékszem, hogy mire megállt az autó, már jól éreztük magunkat. Se hideg, se kétkedés, se félelem, se szégyen…
Egy csinos kis ház volt az első állomásunk, a Gyerekház. A neve nélkül is tudtuk, hogy ide gyerekek járnak, csinos, kedves játékokkal, szőnyeggel volt tele a szoba, ahol helyet kaptunk.
Vendéglátónk mesélt. A „máltásokat” emlegette, meg a kezdeti műanyagirodát, meg a cirkuszos kocsikba való kitelepítést. Meg azt is, hogy jelen kell lenni. Hogy segíteni csak jelenléttel lehet, azaz a segítségre szoruló életében való jelenléttel.
Meg-megszakítottuk a mesét, számtalan kérdésünk akadt. A tanár is kérdezett, belevágva a másik szavába, türelmetlenül, a „most végre mindent megtudok” reményével. Már valóban majdnem okosabb lettem, amikor újra egy váratlan érzés kerített hatalmába, torkomat szorongatva, tekintetemet elhomályosítva.
Azt mesélte éppen a vendéglátónk, hogyan tanítják a Gyerekházba kerülő anyákat arra, hogy letegyék a szőnyegre a járni még nem tudó gyermekeiket. Fontos lecke ez az ide kerülőknek, mert az anyukák olyan sokáig tartják karjukban a kicsiket, hogy azok mozgásfejlődése során a mászás tevékenysége kimarad, a felülés megtanulását közvetlenül követi a járás elsajátítása. Tudós tanulmányok szerint ez akadályozza a növekvő gyermeket az írás elsajátításában. „Ha le is teszik az anyák a gyereküket, akkor is csak rövid időre, a – sokszor egyetlen – ágy közepére” – mondja a különleges szemű.
Régóta tudom, hogy milyen csöndben, mások számára észrevétlenül tudok megrendülni. Ez történt most is, tanítványaim mellett ülve.
Egyik gyerekem sem mászott. Sőt, előbb beszéltek, mint ültek. Nagyfiamat az – akkor még egyetlen – ágyra tettem le olykor 1-2 percre, tovább nem, mert akkor már lelkiismeret-furdalásom volt. Lányomat ideggyógyász vizsgálta, hogy vajon miért nem tesz még egyetlen lépést sem, pedig már 15 hónapos. Nálunk a nagymama oldotta meg a kérdést: rám szólt, hogy tegyem már le azt a gyereket. Két hét múlva elindult az a gyerek. (Ötéves korukra pedig írtak-olvastak mindketten. Szóval, biztosan hibásak azok a tudós tanulmányok.)
A beszélgetés során később elhűlten voltam dühös és végtelenül magányos is. Vendéglátónk csodaszámba menő telepen felnőttekről beszélt, akik szakmát szereztek. Aztán soha többé nem tudták, hogy honnan jöttek. Mert az integráció: asszimiláció. Felejteni kell.
Én meg emlékszem is, meg szakmám is több van… Tanítványaim húztak ki a csöndemből. Sokat és őszintén kérdeztek. Felmerült közöttük az is, hogy később is megy vissza vonat Pestre, nem csak az, amelyikben eredetileg egyeztünk meg.
Otthagytuk a játékokat, újra kabátot húztunk, és megnéztük a telepet.
Felnőttek, gyerekek kinn szaladgáltak a kövezetlen utcán, valahányan nevén szólítva, örömmel üdvözölték vendéglátónkat. Úgy tűnt, ő tényleg jelen van.
A telep közepén négyfelé ágazott az út. Az egyik sarkon nagy kereszt állt, alatta bibliai idézet – magyarul és lovári nyelven. Elbűvölt.
A másik sarkon takaros kis ház: egy közfürdő. Benne naponta 50–100 ember szokott tisztálkodni. Nevetve meséli vendéglátónk, hogy valójában sportpályára pályáztak, így lett közfürdőjük. A pályázati kiírásban sportpálya szerepelt, öltözővel és mosdókkal – a pályázat kiírói erre szántak pénzt. Közfürdőre nem írnak ki pályázatot.
Valahol a közfürdő mellett, mögött egy hatalmas fémdoboz állt, alakja a földeken használatos, kifeszített fóliákra emlékeztetett. Nem is értettük, hogy miért megyünk mi be ebbe a fémdobozba. „Hollandiában volt tulipánkeltető. Most ebben működik a tanodánk” – kaptuk meg a választ, amit önállóan ki nem találtunk volna.
Kinyílt a tulipánkeltető ajtaja, mi pedig egy másik világban találtuk magunkat. (Azóta tudom, hogyan érezhette magát Alice, amikor bemerészkedett a nyúl üregébe.)
Benn kedves arcok és szép, iskolának berendezett terem fogadott minket. Leültünk a padok mellé, az ottani diákok székébe. A tanodavezető ültetett le minket, neki is volt meséje számunkra. Magáról mesélt – azt hittük. Valójában a tanodáról mesélt.
Az ő arca ismerős volt számomra. Rokonaim, ismerőseim arca ilyen. Leginkább nagymamám örökbe fogadott gyerekeinek az arca volt ilyen. Úgy is ültünk egymás mellett, mint akik már régóta ismerik egymást. Ő is diplomás, és ő is emlékszik.
Forró teával, kávéval kínáltak minket. Elfelejtettük az egykori tulipánkeltetőben, hogy vár minket egy Pest irányába közlekedő vonat.
Egyik tanítványom, a legokosabb, váratlanul kigyúlt szemmel, kicsit tán kezét tördelve fordult vendéglátónk és a tanodavezető felé: „Valahogy most szebbnek látom a világot. Köszönöm, hogy eljöhettem ide hozzátok”. Ő volt az, aki ideérkezve még félt.
Egyszer csak újra a vonaton ültünk, hazafelé indultunk. Két tanítványom mellém telepedett, kettő pedig velünk szemben talált helyet. Aki idefelé nagyszájú volt, most csöndben volt, csak a lába járt idegesen. „Nem fogok anyuval ordítani, ha nem vesz nekem másik cipőt!” – tört ki belőle.
A másik, aki már nem félt, mesélni kezdett. Hogy milyen jól mondta a tanodavezető, hogy a sportnak hatalmas ereje van. Mert ő is két éve sportol, ennek köszönhetően tette le az alkoholt és a drogot. Kerek szemekkel, érdeklődve hallgattam. El nem tudtam képzelni, hogy okos tanítványom miért választhatta ezeket a számomra ismeretlen szereket. „Meg akartam ismerni magam. De ma már tudom, hogy csak hiányzott valami” – világosított föl.
Pestre ért a vonat. De a metrón is együtt utaztunk. A (végig) csöndes tanítványom búcsúzóul megfogta a kezem és rám mosolygott, mielőtt kiléptem a metróajtón. Hirtelen úgy tűnt számomra, hogy a metróaluljáróban az összes villanyt fölkapcsolták.
Az iskolánkban, itt Pesten, most játékokat és ruhákat gyűjtünk. A nagytanáriban gyűlnek az adományok. Jövő héten jönnek érte a monoriak autóval, viszik a telepre.
Nekem pedig iskolai projektet kellene írnom Bori tanári kézikönyvébe. Itt a kézirat leadásának a határideje. Vagy már el is múlt? Hogy is volt ez a projekt? Mi volt a célja? És mit is csináltunk? És a fejleszthető kompetenciák? Meg a fejleszthető műveltségterületek?
Hogyan és mit tanultunk meg?