Nemzeti identitás és iskola
Trencsényi László írása
Korreferátumként elhangzott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2023. november 23-án a nemzeti identitásról szervezett konferencián.
Az ifjúságkutatások legutóbbi eredményei arról tanúskodnak, hogy a magyarországi fiatalok (15-29) harmadától nem idegen a külföldre távozás, tanulás, munkavállalás, emigráció. (Szabó Andrea minapi habilitációs előadásából ismerhetjük ezt az adatot.) Hát így immár III. Károly király írhatja „intelmeit” utódainak az „egynyelvű ország gyengeségéről”. Igaz, az angliai állam ehhez hagyományosan tartja magát. Az iskolák multikulturális toleranciája közismerten magas szintű, legyen szó akár étkezésről, menzáról, akár az ünnepi szokások tiszteletben tartásáról. Jómagam pár éve Franciaországban voltam hallgatója egy izgalmas vitának, amikor jóindulatú pedagógusok emeltek szót a bevándorlók gyerekeinek kultúraazonos tanítási tartalmai érdekében („ne tanítsuk nekik a gloire-t, hiszen a napóleoni győzelmek őshazájuk gyarmatosítását jelentették, a nehéz nyelvezetű klasszikusok, így Racine és Corneille helyett őserdei mondákat, regéket tanítsunk” – fogalmaztak). S akkor megszólalt a licitnek véget vetve egy tapasztalt tanár úr: ugyan már, az én hatodikos osztályom tanulóinak – legyenek akár feketék, akár arabok – már a nagyapjuk is Párizsban született…
De térjünk meg kis hazánkba. Egy harminckét lakásos társasházban élek 50 éve. Itt alkotott Bartl József, a soroksári születésű Kossuth-díjas festő, a magyarországi németség jeles képviselője (munkáin rendre meg is jelentek sváb kézművesek motívumai, vizuális jelei), van egy csángó családunk (a gyerekek kiválóan beszélnek románul, így könnyen tanulnak franciául), van egy idén, a háború elől érkezett kárpátaljai család – alighanem némi ukrán (hucul?) beütéssel, pékünk családja pedig albán (Koszovóból érkeztek, a pékné asszony Pristinában járt egyetemre). Felettünk egy Szerbiából érkezett magyar fiatalember él, régésznek már itt tanult Magyarországon – apja (tanárember, nem lelte helyét az itteni iskolarendszerben) visszaköltözött Újvidékre. A ház többi lakóit nem interjúvoltam meg hovatartozásukról De hogy magamról is szóljak. Kevesen tudják, hogy engem Waldapfel Lászlónak anyakönyveztek 1947-ben. A szép nevet valamely felvidéki, Vág melletti ősöm nyerte a zsidók modern állampolgári anyakönyvezése idején: jutalomból ő választhatott figyelemreméltóan szép nevet, mert nem csupán saját gyermekeit taníttatta magyar házitanítóval, de a földesúr fiát is befogadta e korai „home schooling”-ba. Nos, nagyapám, Waldapfel János még itt született, ebben a kisvárosban, tanári, művelődésszervezői, írói munkássága során – elkötelezett magyar hazafiként – hangsúlyosan igyekezett tenni „tót földijeinek” magyarosításáért.
S itt vagyunk a gondolataimban oly fontos történelmi pillanatban. Jakab György kollégám, a történész-pedagógus írt arról legújabb kötetében, hogy a kiegyezés után fontos szerződés köttetett a magyar állam és a tanártársadalom között. A szerződés tétje az egyik oldalon a tanártársadalom biztonsága, presztízse volt; a „csereérték” pedig a szolgáltatás: az iskola hatékonyan mozdítsa elő az új magyar állam polgárainak nemzeti identitásának megteremtését. A szerződés történelmi korszakokon át fennállt – bizonyítja Jakab – történelmi periódusokon át. Ugyan más volt a jelentése az iskola közvetítette nemzeti identitásnak 1868 és 1914 közt (közben a millenniummal), más volt 1920 és 1944/45 között, s megint csak más akcentussal, de változatlan tartalommal érvényesítette szerződésben „vállalt” feladatait az iskola 1945/49 és 1990 között. „Proletár internacionalizmus és szocialista hazafiság?” Kéretik megnézni az 50-es évek iskolai tankönyveinek dizájnját népi-nemzeti motívumaival, a Móra- és Krúdy-novellák hangsúlyát az olvasókönyvekben! De a hatvanas évek kiemelt úttörőindulója is így zengett utcaszerte: „Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról, itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk”. (Nem kisebb zeneszerző, mint Karai József, fontos kórusművek alkotója a csángó népdalcsokor összeállításával – Estéli nótázás – egy időben írta a szóban forgó dal zenéjét.) „Hazafias” rendszerváltóink gyerekkorukban e dalon nőttek fel.
Jakab folytatja a gondolatot a könyvben. Azt állítja: a fenti szerződést a NER állama felmondta – innen az iskola, a tanártársadalom válságának tekinthető lázas állapot. Miért mondta fel? Mert arra jött rá, ti. az állam, hogy a nemzeti egység, nemzeti identitás erősítéséhez nincs szüksége már az iskolára (más megközelítésben: az nem alkalmas erre a feladatra).
Mondhatni ebben az új állami megközelítésben új megközelítésben, új kontextusban jelenik meg a hajdani illichi jóslat az „iskolátlanított társadalomról”. A média, a propaganda átveszi a nehézkessé vált, egyre kevésbé elfogadott iskolától a funkciót.
Hogy tehát kell-e iskola?
Én azt mondom, hogy a nemzeti identitás gondozásának szempontjából is megkerülhetetlen. A „tudáskomponenst” a bizonytalan validitású médiazajban mégiscsak az iskola jelentheti.
De van még valami más is. A gyerek- és serdülőkori szocializáció (ilyen vagy olyan) megkerülhetetlen közegeként jelenti Paul Éluard szép szavaival szólva „az egyes ember horizontjától az egész emberiség horizontjáig” ívelő „úton” az egyik transzmissziós állomást. Mert rosszul gondolja vagy manipulál az, aki azt vélelmezi, hogy a családtól közvetlen út vezet a hazáig. Megannyi állomás van ezen az úton. Az iskoláról csak annyit, hogy Radnóti – az öntudatos magyar költő! – szép versében is erről van szó: „az iskolába– kiemelés tőlem, T. L.– menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”.
A minap a Fodor Mihály Színjátszó Tábor 30 éves fennállása alkalmából szólhattam erről. A több generációt felnevelő, apáról fiúra szálló hagyományokat őrző tábor egykori lakói, vezetők és vezetettek, játszók és rendezők, tanárok és diákok arról szóltak, hogy számukra a „színház csak ürügy” volt, a közösség létrehozása és fenntartása volt a cél. (Hasonló mikroközösségeket számon tart a hazai pedagógia és művészeti élet, nem csak az Orfeo kommunájára gondolhatunk, de Leveleki Eszter bánki Pipeclandjára, vagy akár más, őszülő fejű és fáradó lábú egykori cserkészek vagy éppen úttörők máig összetartó csoportjaira, az osztálytalálkozók élményeire.) E mikroközösségek – mondhattam azon a konferencián – akkor lelik értelmüket igazán, ha szigeteik nem elszigetelt korallzátonyok, hanem köztük hidak (is) épülnek a nagyobb közösség vagy éppen más szigetek felé – akár a hazáig, a nemzeti identitásig.