Nézzük csak innen!

Müller Péter Sziámi írása a 30 éves Burattino Iskoláról

Ha a világ a Titanic, a Buri a mentőcsónak.

Igaz emberek igaz szándékából született, akik tudták és a magukévá tették, hogy az igazak dolga, hogy tanulmányozzák a jó hagyományt, és koruknak nyelvén továbbadják azt. Egyrészt azt a családi hagyományt, amit jól ismerek én is, mert Mezei Katáék szülei szinte az enyémek is voltak, a legjobb éveimben több időt töltöttem náluk, mint odahaza. Emberi tartást, művészi igényességet, nevelői bölcsességet, játékosságot kaptam tőlük. Kirándulásokat, színházat, barátságokat, szerelmeket, értelmes munkát, szellemi partnerséget. A Burit éltető emberek harminc éve követik a szeretetből és a szabad gondolatból fakadó erkölcs diktálta nevelés hagyományát – mert másféle erkölcs nem is létezik. A gyerekek ezt mindig pontosan érezték, az iskola nekik soha nem egy szorongató épületet jelentett, hanem az együttlét örömét a társakkal meg a nagylelkű és nagyvonalú, a szigorúság álcája mögött derűsen igazságos tanárokkal.

Most, amikor a végórától való rettegésben az emberiség végre elkezdett azon töprengeni, hogy a munkának és a tanulásnak miért is kell kínszenvedést okoznia, és a munkapszichológusok és a nevelés szaktudósai előszeretettel kezdték használni a gamifikáció, a játékossá alakítás fogalmát mint kívánatos irányt a munkahelyen és az iskolában, nem tudom kiverni a fejemből, hogy a Buri – nevével együtt – egy varázslatosan humánus ferencvárosi játékboltocskából nőtte ki magát.

A Loyola Ignácok és Herbartok inkvizitorikus iskolamodellje tarthatatlan és embert nyomorító. Mint ahogy embert nyomorító maga a nyomor, a többszörösen hátrányos élethelyzet is. Ha át kell élned, vagy akár csak látnod kell magad körül, akkor ezt a betegítő tényt többé nem lehet kikerülni gondolatban. Csak egy orvosság van rá, és ezt tudja a Buri. Ez az orvosság, ami ma ritkaság és hiánycikk: a részvét.

Ha néha ott lehetek az iskolában, ugyanazt a szeretetet és – soha nem lesajnáló, hanem segítőkész – részvétet érzem meg az ebédlőben, a tanáriban vagy épp a zenés színházi előadásokat nézve, közös dalokat készítve, mint amit a Dohány utcában, az iskolaalapítók otthonában kamasz koromban úgy kaptam meg, hogy szinte észre sem vettem.

A világ már akkor is Titanic volt. Hálás vagyok a Mezei családnak, hogy tudatos túlélő lehetek. Ennél többet nem kell kívánnom a Burattino csodálatosan kedves és mindig tehetséges hajótörött gyerekeinek, az itt tanulóknak és nevelkedőknek sem, akik számára nem mindig a legegyszerűbb, legkegyesebb sors adatott. De azt gondolom, hogy akik ide, a Buriba kapaszkodhatnak, azoknak valamivel mégiscsak könnyebb lesz partot érniük. Bocs, ha túl emelkedettre sikerült, amit írtam, de úgy látszik, az odagondolás felemelt. Még legalább harminc, legalább ilyen sikeres és szép évet kívánok Nektek.