„Kinek az érdeke?” – Molnár Cecília Sarolta a IX. Miskolci Taní-tani Konferencián, 2016. február 5-én elhangzott előadásának írott változata

Nyelvtanuláskor kinyílik számomra a világ, és ez örömet okoz.

Bevezetés: három kép

Az első képen látható férfit mindenki ismeri: ő a világ egyik leghíresebb ma élő elméleti fizikusa, kozmológusa, Stephen Hawking. Életéről film készült; ha valamilyen közüggyel kapcsolatosan megszólal, a bulvárlapok is közlik a véleményét. 1942 januárjában született, ma tehát túl van a 74. születésnapján. 21 éves korában diagnosztizálták nála a Lou-Gehrig-kórt, egy motorosneuron-betegséget, amelynek következtében a mozgatóidegsejtjei fokozatosan elsorvadnak. A betegség prognózisa 10 év, Hawkingnak is ennyit jósoltak a hatvanas évek közepén. 1969-től él kerekesszékben; és egyre több technikai eszközre van szüksége ahhoz, hogy kommunikálni tudjon. A nagy IT-cégek neki és vele fejlesztenek speciális eszközöket.

Ő Martin Pistorius, a Ghost Boy (A néma üvöltés) című könyv szerzője; a képen éppen egy amerikai TED-rendezvényen ad elő – pedig nincs saját hangja, gép nélkül nem tud beszélni. 12 éves korában betegítette meg egy titokzatos fertőzés, aminek következtében kómába esett. Orvosai lemondtak róla – maradandó agykárosodást állapítottak meg nála, képességei nem haladták meg egy 3 hónapos csecsemőét. Martin agya azonban életre kelt: 12 évig élt saját, béna testébe zárva, de tiszta tudattal, mire környezete észrevette a változást. Ekkor már felnőtt volt. Rehabilitációja alatt megtanult kommunikálni, később írni-olvasni is, befejezte a középiskolát, és egyetemet is végzett. Ír, és számítógépes webfejlesztő cégeknek dolgozik – többek között speciális kommunikációs rendszerek kidolgozásán.

Ő a tanítványom, Gyuszi, akivel körülbelül másfél évvel ezelőtt találkoztam a Tábitha Gyermekhospice Házban, ahova önkéntesként járok 2014 júliusa óta. Ez az intézmény krónikus beteg gyerekeknek, fiataloknak nyújt időszakos ellátást. Gyuszi ide kikapcsolódni jön (úgynevezett mentesítő ellátás keretében), mégis az volt a kérése az önkéntesek felé, hogy aki tud, beszélgessen vele angolul. Azóta heti egy alkalommal angolozunk. Gyuszi egy kéttannyelvű gimnáziumban érettségizett; spanyolból emelt szintű érettségit tett, ami B2-es típusú komplex nyelvvizsgának felel meg. Ma a munkájához mind az angol, mind a spanyol nyelvet használja; nyáron nemzetközi táborokon vesz részt; kedvtelésből egy spanyol ifjúsági regényt fordít.

***

Mi kell ahhoz, hogy egy fogyatékkal élő, mozgáskorlátozott személy sikereket tudjon elérni az iskolában? Miben képes az iskola és az oktatási rendszer ma támogatni a mozgáskorlátozottakat? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a tanítás ne csak fizikailag, hanem „mentálisan” is akadálymentes legyen? És ki profitálna mindebből? – Előadásomban ezekre a kérdésekre keresem a választ – személyes tapasztalataimon keresztül, Gyuszi példájával illusztrálva az állításokat.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem vagyok sem nyelvtanár, sem gyógypedagógus. Fogyatékkal élőkkel az önkéntes tevékenységem során találkozom. Előadásomban az elmúlt másfél év Gyuszival eltöltött közös angolóráinak tapasztalataira, illetve három, vele készített személyes interjúra támaszkodom. Azért gondolom fontosnak a tapasztalataim megosztását, hogy minél többekhez eljusson, hogy az épületek akadálymentesítésén kívül még nagyon sok mindent kell akadálymentesíteni ahhoz, hogy a Gyuszihoz hasonló gyerekek, fiatalok együttnevelése megvalósulhasson.

Gyuszi története dióhéjban

Gyuszi 23 éves; születése óta két betegsége van, ezek együttesen adják azt a komplex állapotot, amiben él. Nem tud járni; elektromos kerekesszékkel önállóan közlekedik. (Az ilyen típusú székek több mint 100 kg-ot nyomnak, nem lehet őket egykönnyen megemelni. A könnyű mechanikus kocsival azonban Gyuszi nem önálló: azt nem tudja hajtani.) Betegségéből adódóan a kezét is korlátozottan tudja használni: nem tud kézzel írni, megfogni és kinyitni egy könyvet vagy füzetet, és a lapozás sem egyszerű. A számítógéppel jól boldogul, de az átlagosnál lassabban tud írni vagy keresgélni. Beszéde tökéletesen érthető, de beszédtempója lassabb az átlagosnál. Érdekes módon – talán épp emiatt – rendszerint rendkívül pontosan, „nyomdakészen” fogalmaz.

Gyuszi speciális, mozgáskorlátozottaknak létrehozott általános iskolába járt. Nyolcadikban azonban úgy döntöttek édesanyjával, hogy „normál” középiskolában folytatja tanulmányait. Pótfelvételi eljárás keretében került be a kispesti spanyol-magyar kéttannyelvű gimnáziumba (Károlyi Mihály Gimnázium), ahol – saját elmondása szerint – sok segítséget és támogatást kapott. Az első tanévet amolyan próbának szánták; végül elvégezte az 5 évet. Spanyolból emelt szintű érettségit tett (jeles eredménnyel).

Az érettségi után nem tanult tovább; otthonról, számítógéppel végezhető munkákat végez. Újabb tervei szerint spanyolórákat adna – akár online formában is. Szabadidejében spanyolból fordít egy ifjúsági regényt. Spanyol és angol nyelvű filmeket néz idegen nyelvű felirattal, néha slágerszövegeket is fordít. Nyaranta nemzetközi táborokon vesz részt. Elsősorban a nyelvek érdeklik, és a pszichológia.

Amikor megkérdeztem, miért szeret nyelvet tanulni, mi a motivációja, ezt válaszolta:

Mert úgy érzem, hogy ez nekem jól, könnyen megy, hogy ehhez van tehetségem. A kezdeti nehézségeken átlendülve új világok nyílnak ki előttem: megismerek egy nyelvet és azon keresztül egy kultúrát, szokásokat, művészi alkotásokat, gondolkodásmódokat, embereket. Nyelvtanuláskor kinyílik számomra a világ, és ez örömet okoz. Nagyon jó érzés, hogy el tudok olvasni egy könyvet, hogy meg tudok nézni egy filmet feliratok nélkül, hogy le tudom fordítani az anyanyelvemre. Mindebben örömömet lelem.

És hogy mire tudja mindezt használni?

Munkára, szórakozásra és új kapcsolatok teremtésére. Tehát gyakorlatilag mindenre. Mostani munkáimhoz kell a nyelvtudásom, idegen nyelvű szövegekkel dolgozom. Szabadidőmben egy ifjúsági regényt fordítok spanyolból. Szórakozásképpen megnézek egy filmet, vagy lefordítok egy dalszöveget. És a nyelvtudásom révén új kapcsolatokat tudok építeni más anyanyelvűekkel is – az interneten keresztül is.

Akadályok

1. Beszéd; szótanulás

Amikor úgy döntöttünk, hogy közösen kezdünk el készülni az angol középfokú nyelvvizsgára, úgy gondoltam, mindenképpen az írásbeli jelent nagyobb kihívást. A nyelvvizsgánál, ahogy az emelt szintű nyelvi érettséginél, a sajátos nevelési igényű tanuló nem kaphat felmentést az írásbeli alól. Lehetősége van viszont időhosszabbítást (az érettségin 45 perc) kérni, illetve használhatja a tanulmányai során használt segédeszközt (Gyuszi esetében ez egy laptop). Mivel beszéde és hallás utáni értése kifogástalannak mondható, meglepett, amikor a saját nyelvtanulási nehézségei kapcsán éppen a beszédét említette:

Először azzal kellett megküzdenem, hogy egyáltalán merjek beszélni, és hogy meg is értsék a beszédemet. Mert amikor izgulok, még a magyar beszédem is nehezebben érthető, nemhogy még egy idegen nyelven.

Ahogyan fentebb már említettük, beszéde valóban lassabb – az iskolában ez is okozott nehézséget:

Néhány osztálytársam úgy érezte, hogy én a lassúságommal meg azzal, hogy lassabban beszélek, hátráltatom azt, hogy a csoport tudjon a saját tempójában haladni.

Saját angolórai tapasztalataim két fontos tanulsággal szolgáltak ezzel kapcsolatosan. Egyrészt – triviális módon – több időt kell szánnunk egy-egy téma megbeszélésére. Másrészt oda kell figyelnem arra, hogy ne szóljak közbe, ne javítsam vagy egészítsem ki a mondatot, amíg Gyuszi nem ért a végére. A beszéd közbeni szüneteket másképp kell interpretálnom, és erre tudatosan kell figyelnem az óráink során. Az is feltűnt, hogy ha belelendülök a beszédbe, Gyuszi nehezen tudja átvenni tőlem a szót: oda kell tehát figyelnem, hogy hosszabb szüneteket tartsak, hogy át tudjam adni a szót.

Pedagógiai feladat tehát a fogyatékkal élő tanuló minél mélyebb megismerése. Ehhez tudatosságra és állandó önreflexióra van szükség a tanár részéről. Ennek hiányában fennáll annak a veszélye, hogy teljesen hamis képet alakítunk ki magunkban tanítványunkról. Természetes és hétköznapi feladat ez, amit sokszor rutinszerűen oldunk meg. Ebből a rutinból segít kilendülni az a helyzet, ha egy fogyatékkal élő tanítványunk van, akire sokkal komolyabban és tudatosabban kell odafigyelnünk. Ez pedig – meggyőződésem – jó hatással van a többi diákhoz való viszonyulásunkra is: könnyebben fogunk kilátni a skatulyáinkból.

Gyuszival a nyelvvizsga szóbelijére való készülésünk abból áll, hogy az általunk választott vizsga hivatalos témaköreit vesszük át. Egy-egy témához rövid szöveget olvasunk vagy egy képet nézünk meg gondolatébresztőnek; ez arra is alkalmat ad, hogy a témához tartozó minél több szót összegyűjtsünk. Ezeket az órákon én jegyzetelem papírra, tollal. Ezután konkrétabb kérdések mentén beszéljük meg a témakört.

Kitérő: internetes segédlet a szótanulásban

A megtanulnivaló szavakat a Quizlet internetes felületre viszem fel az órák után – témakörönként csoportosítva. Ez a felület nagyon egyszerűen és gyorsan kezelhető; előnye, hogy Gyuszi is ki tudja egészíteni a „szótárfüzetet”. A netes szótár tud képeket csatolni a szavakhoz, és egy gombnyomásra ki is ejti őket. Van szótanuló modul és tesztek is, ahol a saját eredményeit azonnal látja a nyelvtanuló. Sőt, még játékok is vannak a szavakkal, kifejezésekkel kapcsolatosan!

Két hátrányát látom. Az egyik az, hogy ha valahol hibázom a begépelésben, akkor az bizony a tesztekben, mindenhol megmarad – egészen addig, amíg valamelyikünk észre nem veszi és ki nem javítja. A másik pedig az, hogy a legtöbb játéknál számít a gyorsaság (minél előbb begépelni egy adott kifejezést), illetve kézügyesség is kell hozzájuk (ki kell lőni a lefelé eső kifejezés megfelelőjét). Ez utóbbiak miatt ezeket a modulokat Gyuszi kevésbé tudja (élvezettel) használni. Nagyon jó lenne, ha lehetne másmilyen játékot játszani, vagy ha az időket lehetne állítani egy ilyen játékban.

2. Az írás, a feladatmegoldás

Mivel Gyuszi korlátozottan tudja használni a kezét, a tanulási folyamatban nemcsak az írás, de egy könyv vagy füzet kinyitása, lapozása is gondot okoz. Elmesélése szerint az iskolában ebben segítséget kapott, de adódtak belőle konfliktusok is:

Általában egy osztálytársam, akivel jobb viszonyban voltam, vagy a tanár segített elővenni és kinyitni a könyvemet, a jegyzeteket pedig vagy lefénymásoltuk, vagy indigóval jegyzeteltek nekem az osztálytársaim. Ezt egy idő után egyesek megint tehernek vették...

Amíg a technikai feltételek nem adottak, és a mozgáskorlátozott tanuló önállósága nem érhető el teljesen, a helyzetet ki lehetne használni nevelési célokra. Pedagógiai feladat olyan helyzetet teremteni egy közösségben, hogy a segítségnyújtás ne külső kényszer legyen, hanem belső igény és öröm. Cél egyrészt az, hogy a segítséget nyújtó fél felismerje azokat a helyzeteket, amelyekben valóban szükség van a segítségére; másrészt az is fontos, hogy az, akinek segítünk, valóban segítségként élje meg ezeket, és ne önállósága további elveszítéseként. Mindezekre időt és energiát szánni a mai iskolák teljesítménycentrikus, feladatokat kipipálós világában: igazi forradalom lenne.

Számomra meglepő volt hallani, hogy a 2010-es évek magyar iskolájában az írás elsősorban a kézzel való írást jelenti. Gyuszi a gimnázium öt éve alatt főleg diktált, amikor dolgozatírásra került a sor:

Egy másik probléma, amiből konfliktusom is volt a többiekkel, hogy én a kezemmel nem tudok írni, ezért a dolgozatot mindig egy későbbi időpontban írtam meg. Ez úgy ment, hogy megegyeztünk a tanárokkal egy időpontban, amikor vagy lefeleltem, vagy – írásbeli dolgozatnál – elém tették a feladatsort, és én lediktáltam a válaszokat, amit ők leírtak.

A spanyol érettségire is így készült: majd lediktálja a megoldásokat, amit aztán egy tanár beír a feladatlapra. Nem sokkal a vizsga előtt derült ki, hogy az emelt szintű vizsgán ez szabályellenes: a tanulónak magának kell megírnia az írásbelit, saját kezével.

Nekem – az érettségi szabályozás szigorúsága miatt – vicces módon az utolsó néhány hétben nem a spanyol nyelvvel gyűlt meg leginkább a bajom, hanem azzal, hogy meg kellett tanulnom gyorsabban gépelni. (...) Ehhez azonban az utolsó hetekben gépírás-tanárhoz kellett járnom a volt általános iskolámba...

Az emelt szintű érettségin tehát Gyuszi papíron kapott egy feladatlapot, majd a saját laptopján megírta a megoldásokat. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a körülmények – finoman szólva – nem voltak akadálymentesek a számára:

A megoldásokat egy Word-fájlba kellett írnom, a feladatlapot azonban nem kaptam meg digitálisan, csak papíron. Most azon túl, hogy nekem lapozni sem egyszerű, a legfárasztóbb az egészben az volt, hogy hol a lapot, hol a képernyőt kellett néznem, így a végére már teljesen megfájdult a fejem, és azért adtam be a feladatlapot, mert már elegem volt, és nem tudtam koncentrálni.

A fenti történetből számomra egyértelmű a tanulság (anélkül, hogy irreális és drága megoldásokról álmodoznék): ha valaki géppel tud írni, az egész iskolai életét számítógéppel kell segíteni olyan módon, hogy profi felhasználóvá kell fejleszteni őt annak érdekében, hogy később önállóan legyen képes tanulni. Pedagógiai feladat is, hogy egy átlagos számítógépen, laptopon, amin egy átlagos, sokak által használt operációs rendszer fut a szokásos programokkal, mindaz elérhető és kipróbálható legyen, ami a fogyatékkal élőket segítheti. Gondolok különböző billentyűparancsok megtanulására, felolvasó szoftverre, a szövegbevitelt könnyítő opciók bekapcsolására stb. Mindezek kipróbálása után valamelyest személyre szabható a tanuló számítógépe, ami igen sokat segíthet neki az önálló tanulásban.

A pedagógus első kérdése ezen a ponton nyilván ez: ki és mikor foglalkozik ezzel? Úgy gondolom, bárki foglalkozhat ezzel, aki ért hozzá. A rá fordított idő pedig – legyen akár tanórai keretek között (informatika órán), akár tanórán kívül – sokszorosan megtérül. Az intézményes keretek figyelmen kívül hagyása ebben az esetben az intézményes keretek későbbi betartását is segíti.

Mi kellene még? Számítógépes tananyag, ami azonos – vagy legalább kompatibilis – a mindenki más által használt papíralapúval. Pár évvel ezelőtt, bármilyen furcsa is, ez még nem volt megoldva:

Csak az egyik spanyol tantárgyból volt meg a könyv az interneten, ezt könnyebben tudtam használni, mint a hagyományos könyveket. A többi könyvet nekem is elő kellett vennem, és a papír alapú könyvből tanultam, mint a többiek (...).

Angolóráink előkészítésében sem volt könnyű döntést hozni: vegyünk meg egy kifejezetten drága könyvet csak azért, hogy hozzájussunk a nagyon jól használható DVD-melléklethez? A papír alapú könyvet ugyanis nehézkesen használnánk még közösen is, nemhogy Gyuszi egyedül. Végül egy scannelt kalózpéldányt töltöttem le PDF-ben, és Wordben dolgozunk, ha írni kell. Macerás, de nem annyira, mintha papíron lenne. A DVD anyagát is sikerült letölteni – szintén illegálisan.

Az írás gyakorlására – a feladatokon túl – a csetelést kezdtük el használni. Rendszeresen csetelünk angol nyelven: ezek alatt a beszélgetések alatt mód van sok hasznos nyelvi tudnivaló megbeszélésére is – egy-egy konkrét beszédhelyzet kapcsán.

3. Az olvasás, netes segédanyagok

A nyelvtanulásban teljesen természetes a szótározás. Természetesen ma már léteznek nagyon megbízható, jó minőségű internetes szótárak – de ezek rendszerint egynyelvűek. Ezeknek a használatához már komolyabb nyelvtudás kell. A kétnyelvű magyar szótár, a SZTAKI SZÓTÁR nagyon hasznos, de sokszor bizonytalan, megbízhatatlan. A Google Translate szolgáltatását is használja Gyuszi, de itt is nagyon fontos, hogy kritikával kezelje a megadott jelentéseket, amihez szintén szükség van sok előzetes tudásra. És az angollal még sokkal jobb a helyzet, mint a spanyollal. Gyuszi a spanyoltanulása alatt papír alapú szótárat használt, pedig a nehéz és vaskos kötetek kezelése számára egyedül nem megoldható.

Az elején megkértem anyukámat, hogy nézzen meg nekem egy-két szót. Amikor több időm volt, megpróbáltam saját magamnak lapozni.

A webes szótárak fejlesztése – a fogyatékkal élők ügyétől függetlenül is – fejlődik, úgyhogy ebben az esetben „csak” ki kell várni, hogy igazán jó webes szótárak legyenek.

Gyuszi a számítógépen akadálymentesen olvas. A nyelvvizsga-feladatokban azonban rendszerint bogarászni kell, visszatérni egy-egy szövegrészre: ez már nehezebben megy, annak ellenére is, hogy a gépen automatikusan is tudunk keresni. Egy tankönyvi oldal ugyanis úgy van megszerkesztve, hogy az adott (kb. A4-es) méretben ergonomikus; a képernyőn, főleg kinagyítva: nem. Ez megnehezíti a szövegek globális átlátását, és megnyújtja a szövegértési feladatokra szánt időt. Evidens, hogy szükség lenne olyan tankönyvekre, amelyek nem a papír alapú kiadások digitális változatai (nyomdai változat PDF-ben), hanem olyanok, amelyeket kifejezetten képernyőre terveztek. Ad absurdum: a nyelvvizsgák írásbeli részét is meg lehetne oldani digitálisan...

Van ma már jó sok interneten végezhető ingyenes nyelvi kurzus is. Legismertebb közülük talán a Duolingo; ez ma már magyarul is elérhető. Közösen nem használjuk mégsem, mivel az előnye kevesebb, mint a hátránya. Egyéni gyakorlásra persze, figyelve a hibáira, alkalmas lehet:

Jónak tartom az online anyagokat. Lehet találni feladatlapokat és gyakorlatokat is. Egy dolgot vettem észre, amire oda kell figyelni. Ezeket az anyagokat mindig át kell nézetni valakivel, mert van, hogy hibásan vannak fönt a neten a feladatok vagy akár a megoldó kulcsok, és akkor a program hibásan javítja ki a megoldásainkat. Ez elég kellemetlen. Csak mostanában használom ezeket a lehetőségeket gyakorlásképpen – főleg angolból – középiskolás koromban kevésbé.

Akadálymentes tanulás?

Mindeddig igyekeztem a realitás talaján maradni; arról beszéltem, hogy kerekesszékes tanítványomnak milyen tapasztalatai vannak a nyelvtanulást illetően. Előadásom utolsó részében azonban szeretnék elrugaszkodni a valóságtól. Erre kértem legalábbis Gyuszit, amikor arról beszélgettem vele, hogy milyen lenne a számára ideális iskola, tanár, tananyag. Hangsúlyoztam, hogy engedje szabadon a fantáziáját, és ne törődjön azzal, hogy a dolog mennyire valósítható meg. A következő válaszokat kaptam:

A számomra tökéletes iskolába nem kellene nap mint nap bejárni, lehetne otthonról is részt venni a foglalkozásokon az internet segítségével. Például be lehetne lépni egy digitális osztályterembe, és akár a saját szobámba is ki tudnám vetíteni a tanárt és a többieket. Persze néha be kéne menni, a vizsgákkor, számonkérésekkor mindenképpen.

Fontos lenne azért is bemenni, hogy találkozzunk egymással, hogy barátokat szerezzünk. Ilyen esetekben viszont megtiltanám, hogy a digitális eszközöket használjuk, ilyen alkalmakkor a beszélgetésé lenne a főszerep.

A legtöbb dolog személyre szabható lenne ebben az iskolában. Például megválaszthatnánk, hogy a virtuális órákra mikor megyünk inkább: reggel vagy délután. A tanulnivalót is rugalmasabban ütemezném: én vállalom, hogy mit mikorra csinálok meg. Ha a saját határidőimet nem tudom tartani, akkor annak persze következménye lenne...

Szerintem egy ideális iskolában nemcsak „elméleti tudást” lehetne szerezni, hanem egészen hétköznapi, gyakorlati dolgokat is meg lehetne tanulni: Hogyan kell egy csekket feladni? Hogyan kell bizonyos helyzetekben illedelmesen viselkedni: étteremben, színházban stb.?

A tanár pedig ilyen lenne ebben az álomvilágban:

Az ideális tanár partnerként kezel, és megbízik bennem. Ebből következően mindent meg lehet vele beszélni, nem kell titkolózni, nem kell képmutatónak lenni.

Az ideális tanár rugalmas: könnyen és sokszor elérhető, persze nem állandóan, de azért napközben igen.

A tananyagok pedig ilyenek:

A legjobb az lenne, ha minden tananyag könnyen elérhető lenne minden formátumban: papíron, digitálisan, hangoskönyvként. Így a helyzetnek megfelelő verzióját lehetne mindig használni. Én például nagy hasznát venném a hangoskönyveknek, hogy hang alapján tanuljak. De sokszor szükségem van arra is, hogy el tudjam olvasni a szöveget a számítógépen. Az interneten ma már sok minden megoldható lenne...

Végül megkérdeztem, hogy kifejezetten a nyelvi érettségivel kapcsolatosan mi lenne számára ideális:

Ha én szervezném a mozgáskorlátozottak vagy más fogyatékkal élők érettségijét, akkor egyénre szabott elbírálás lenne. Ha valaki eljut az érettségiig, akkor ne nehezítsük meg a dolgát azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne más, mint az átlag. Szerintem jó megoldás lenne, ha az érettségiző a vizsgajelentkezés után bemenne egy erre kijelölt, szakértőkből álló bizottság elé, és ott egyrészt felmérnék a képességeit, másrészt megbeszélnék vele, hogy milyen vizsgakörülmények lennének számára ideálisak. Hogy ne azért ne sikerüljön jól az érettségi, mert külső körülmények akadályozzák a vizsgázót. Az érettségin tényleg a szaktárgyi tudást mérjék fel. Szóval, egyéni felmérés, egyénre szabott körülmények kellenének: egy kerekesszékes nem hasonlítható egy vakhoz vagy sikethez, de két kerekesszékes is nagyon különböző állapotban lehet. Érzésem szerint nem lehet egységesíteni. Ha egységesítenek, akkor mindig lesz olyan, aki a rövidebbet húzza.

Ezek lennének tehát egy kerekesszékes tanuló irreális elképzelései. Csodát tenne, aki megvalósítaná őket?