Öt év tapasztalatai
Fejes József Balázs és Szűcs Norbert (szerk., 2013): A szegedi és hódmezővásárhelyi deszegregációt támogató Hallgatói Mentorprogram. Öt év tapasztalatai. Belvedere, Szeged. Lencse Máté recenziója
Mert beszélünk össze-vissza. És az egy dolog, hogy a haverok a kocsmában vagy a család az ebédnél, de még az sem vészes, hogy a hallgatók a tanárképzésben – hiszen attitűdformálunk, vagy mi –, de a szakpolitika is. (Vagy meg is fordíthatjuk a dolgot, és akkor éppen az lesz a legnagyobb probléma, hogy a haverok a kocsmában és a család az ebédnél, hiszen mégiscsak többet mond a társadalomról, mint néhány szakmai vélemény.)
Szóval ezért tűnik igen fontosnak ez a könyv. Mert makacs. Azt gondolják a szerzők, hogy nincs rendben a szegregáció (fel sem merül, hogy szeretetteljes lenne…). És nem csak mondják, hanem bizonyítják is. Mert olvastak sokat, ismernek kutatásokat, kutatnak maguk is. És még ötleteik is vannak! Olyan ötleteik, amelyek nem csak párbeszédekben élnek; működtetik őket és azok működnek is.
A szegedi és hódmezővásárhelyi deszegregációt támogató Hallgatói Mentorprogram. Ez a könyv konkrét apropója, ugyanakkor sokkal többet kapunk ennél. Elképesztően igényes hazai és nemzetközi szakirodalmi és kutatási áttekintést. Aki tényleg szeretne tájékozódni, aki tényleg kíváncsi, itt valóban körbenézhet. Okos könyv. És ezt itt egy kicsit negatívan is értem. Mert talán túlságosan az. Azért gondolom, mert jó lenne, ha sokakhoz eljuthatna. Viszont a tanulmányok formai kereteihez való ragaszkodás, a kutatásmódszertan pontos (pl. 4. és 8. fejezet), olykor túlzó leírása sokszor agyonnyomja a tartalmat. A megformálás tehát szűkíti az egyébként nem meghatározott célközönséget, hiszen a befogadás sokszor szaktudományos műveltséget igényel. Ez persze nem bűn, de az első tanulmány, mely néhány tévhit eloszlatását vállalja, és ezt remek szemlélettel, jó stílusban teszi, kissé mást ígér.
A tartalomról vázlatosan. A deszegregáció indoklása, deszegregációs esettanulmányok, a változások bemutatása és értelmezése. A mentorálás témájának szakirodalmi feldolgozása, a Hallgatói Mentorprogram részletes bemutatása. Nézetek, vélemények pedagógusoktól, pedagógusjelöltektől, a szegedi lakosságtól integrációról, szegregációról, hátránykompenzálásról. A tanulók nézőpontja, a mentorálás hatása a tanulási motivációra, szövegértésre. Ebből a listából is jól látszik, hogy sok helyen, sokan használhatják a könyvet: akár tanárképzésben kötelező vagy ajánlott olvasmányként, akár laikus érdeklődőként, de hasonló programok működtetőiként is. Utóbbi különösen izgalmas, mert a szerzők erre többször utalnak, és valóban megfogalmaznak javaslatokat is: mit kellett volna máshogy, mit kellett volna beépíteni, mire kell odafigyelni, ilyesmik. Ez ugye a gondolatokat segíti tettekké formálni, de a tanulságok, a konkrét, hétköznapi működésekről szóló leírások létező projektekhez is segítséget nyújthatnak.
Ha bárhol elénk teszik az ételt, de evőeszközt nem kapunk, akkor joggal mondhatjuk, hogy ehetetlen. Ez azért jutott eszembe, mert bizonyos szempontból olvashatatlan a könyv. A betűméret kicsi, a sorok hosszúak, ami nehézkessé teszi az olvasást, mert nem egyszerű befogadni ennyire tömött oldalakat. Ezzel szemben a táblázatok, ábrák, interjúrészletek jól szerkesztettek, világosak, használhatóak. Éppen ezért bosszantó, hogy néhány helyen az adatok és az értelmezések nem passzolnak (pl. 160. o., szülők az iskoláztatás fontosságáról), de olyan is előfordul, hogy egy ábra kétszer szerepel és összehasonlításra kerül (80. o.). Mindez egyértelműen figyelmetlenség, és nem szakmai hiba. Az olvasószerkesztőt ettől függetlenül inkább dicsérni lehet, igényes munkát végzett. A már említett túlzott szakmaiság mellett alapvetően egy jó stílusú könyvről beszélünk, ráadásul a sok szerző ellenére is sikerült egységes szöveget alkotni. A szerkesztők munkáját dicséri az is, hogy a redundanciát sikerült a minimálisra csökkenteni, hiszen remekül épülnek egymásra az írások. Tanulmánykötetekkel kapcsolatban gyakran megfogalmazható, hogy vannak kilógó szövegek, hogy nem egységesek, a fejezetcímek erőltetettek, de itt erről szó sincs: az ember úgy érzi, hogy ezek a tanulmányok csak így együtt jelenhetnek meg, így működnek igazán. Éppen ezért – bár mindegyik megáll önmagában is – az a pozitív érzés tölthette el a recenzenst, hogy nemcsak kötelességből lehet az első betűtől az utolsóig elolvasni, hanem tényleg működik könyvként.
Zárásként két teljesen szubjektív kiemelés. Hihetetlenül lelombozó dolgokat lehet olvasni a könyvben. Egy konkrét példa: „… ha itt most nekem az osztályomban huszonnyolc tanulóból egy roma, akkor az nem lehet kérdés, hogy mennyire van szükség erre.” (149. o.) Mármint arra, hogy az ő kultúrája is az oktatás része legyen. Hiszen csak egyetlen, picike gyermek. Kit érdekel…? És még sok hasonló. És nyilván nem került bele minden a könyvbe. De egyébként nagyon elegánsak a szerzők: nem állítják, hogy minden rendben van, nem kenik el a problémákat, de sárdobálás sincs sehol.
A másik. Ők is felhozzák azt a hihetetlenül ellentmondásos problémát, amibe a hasonló munkát végzők mind belefutnak: mit is tanuljunk? Az órai anyagot? Készüljünk a dolgozatra? Mert bent kell maradni a rendszerben, igazolni kell, hogy jönnek a jó jegyek stb. Vagy foglalkozzunk azzal, hogy szövegértés meg szorzótábla? Mert az alapok nélkül nincs értelme semminek? Azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek a felvetődése rengeteget elárul az oktatási rendszer egészéről.