Darvas Csilla: Otthonszülés…

Ómassa télen. Fotó: ériimi. Forrás: Panoramio.

...a 20. század elején Magyarországon egy Miskolc melletti elzárt közösségben

A helyzet megoldására évtizedek óta bevett szokás volt, hogy a tapasztalt nőrokonok gyűltek össze levezetni a szülést.

Nagy hatással voltak rám azok a történetek, amelyeket a nagyszüleim meséltek nekem kisiskolás koromban. Kutató munkám során apai nagyszüleim és testvéreik voltak segítségemre. Egy Miskolchoz közeli kis faluban születtek, a mai napig itt élik mindennapjaikat. Kérdéseimet leginkább az asszonyokhoz intéztem, ugyanis írásom témájának a családtervezést és a gyermekszülést választottam.

A két világháború között járunk. Számos katona vesztette életét a harcokban, így számos család képe rendeződött át egyik pillanatról a másikra. Szegénység jellemezte az ország lakosságának túlnyomó többségét. A háborúra költött anyagi források kimerítették az országot, így rossz volt az egészségügyi ellátás és a közlekedés, munkahelyek leginkább a nagyobb városokban és vonzáskörzeteikben létesültek. Ezzel tömegeket zártak el a munkalehetőségektől.

A közösség, a család

A falu, amelyről szó lesz, a Bükki Nemzeti Park északi részében található, népessége saját számolásaim alapján ma körülbelül 185 főre tehető. 

Ahogy azt Kriston Béla A megszállott című regényében olvashatjuk, Ómassát Fazola Henrik, egy egri kovácsmester alapította a XVIII. század végén. Ezzel lefektette az egykor tömegeket foglalkoztató diósgyőri kohászat alapjait. A regény szerint öt családot telepített le, amelyeket mai szlovák területekről hozott. Az évek múlásával a családnevek megváltoztak. Hoppa és Schmied nevek élnek a megkérdezettek emlékében, ma azonban Kerékgyártó, Mármarosi, Losonci és Darvas vezetéknevekkel találkozhatunk a faluban.1 A családok férfi tagjai kohó építésébe kezdek a falu fölött. Néhány évtizeddel, talán egy emberöltővel később a kohót a három-négy kilométerrel távolabbi Újmassára telepítették, de az egyre népesebb családok régi lakhelyükön maradtak. Akadtak férfiak, akik lejártak dolgozni, de egyesek új munkalehetőségek után néztek. A kemencét fával fűtötték, így több család fakitermelésből és állattartásból élt. A kohó termelése a Diósgyőri Acélművek megalapításával és a Bükki Nemzeti Park természetvédelmi területté nyilvánításával leállt, de a faluban élő emberek az 1940-es, 50-es évekig még mindig erdőgazdasági munkákkal foglalkoztak.

Nagyszüleimet és testvéreiket kérdeztem meg arról, hogyan emlékeznek vissza saját gyermekük születésére, vagy akár idősebb rokonaikéra. 

1. kép

Készült 1952-ben Felsőhámorban.

A képen szereplő lánytestvérek elbeszélései alapján vontam le következtetéseket a gyermekvállalással kapcsolatban. A felvétel 1952-ben készült a legfiatalabb lánytestvér esküvőjének alkalmából. A legidősebb testvér 1925-ben, a legfiatalabb 1934-ben született. Az adatokból ki tudjuk számolni, és az elmondások is megerősítik, hogy a lányok fiatalon mentek férjhez.

A kép jobb oldalán szereplő testvérek ruházatából és hajviseletéből is megfigyelhető az akkoriban jellemző „asszonyviselet”. A két hajadon frizurája és a kép bal szélén álló testvér öltözéke pedig jól jellemzi a férjezetlen leányok viseletét. 

Családi körülményeik nagyon szerénynek mondhatók. „Ha a természet a férfitól idegenné tette a gyermekséget, és az anya-gyermek párból önmagában tökéletes kapcsolatot alakított ki, felmerül a kérdés, hogy melyek is pontosan az apa feladatai.”2 Az édesapa szerepe fontos volt a családban, pénzt egyedül ő hozott haza, ő döntött a pénzről. Fakitermeléssel foglalkozott, az édesanya pedig a ház körüli teendőket látta el. Ha állatot vagy takarmányt kellett venni, ő mondta meg, mit és mennyit, de a vásárlást a feleségére és fiaira bízta. 

A gyerekek összesen hatan voltak testvérek, két idősebb bátyjuk is hamar saját családot alapított, és szintén állattartással és fakitermeléssel foglalkoztak. A család alig költött élelmiszerre, szinte mindent maguknak állítottak elő. Bútorokra, ruhákra nem, vagy szintén csak alig költöttek, az egyszerűbb darabokat maguknak készítették el. 

A hat testvér legmagasabb iskolai végzettsége elemi iskola volt. Iskola mellett gyermekkoruktól dolgoztak a ház körül, tizennégy-tizenöt éves koruktól pedig napszámosként dolgoztak. A domborzati sajátosságoknak köszönhetően a hegy tetején termesztettek növényeket, itt elegendő volt a napsütés, és maga a terület is. A falu lakói egymás között felosztották kis parcellákra a tisztást, így minden családnak volt egy saját kis kertje, amelyet, ahogy a képen is látható, a lánygyermekek gondoztak. Az állatokat is ide hajtották ki, jobban mondva fel. „Gyakorta előfordult, hogy egy-egy libát elfogott a róka, vagy kibicsaklott egy tehén lába a meredek hegyoldalon.”

2. kép

1944. Gyerekek napszám alatt

3. kép

1951. Nagyapám, a bükki favágó

A falu lakossága erősen vallásos volt, és a vallásossággal járó értékek alapján nevelték gyermekeiket. Egyszerű, szerény életmódra, megbocsájtásra, egymás megsegítésére kaptak példát szüleiktől a faluban élő gyermekek. „Nálunk úgy alakult, hogy külön napon volt a polgári és a templomi esküvő, akkor édesanyámékkal meg a testvérekkel elmentünk az iskolába, ott tartottuk a polgárit, utána én mentem haza édesanyámékkal, nagyapád meg a sajátjaihoz. Még csak meg sem csókoltuk egymást. Következő héten megvolt a templomi esküvő, utána együtt mentünk haza.” Hagyományos értékek uralkodtak. Tizennyolc évesen házasság, utána gyerekek. Mindenkinek megvolt a maga feladata. „Házasság után illett időben teherbe esni. Valinknak nem sikerült tíz évig. Alig mert kimenni az utcára, aztán nekik is megesett.” Az asszony feladata volt, hogy a háznál maradjon, és nevelje a gyermekeket. „Az asszonyi munkát a moralisták függetlenül annak motivációjától elítélték. Nemigen fogadják el, hogy ez életszükséglet is lehet (…) mindenekelőtt anyának kell lenni.”3

4. kép

1965. A teljes család

Terhesség

Korábban említésre került a rossz egészségügyi ellátás és a nehézkes közlekedés. A falu szinte teljesen el volt zárva az amúgy nem messze fekvő Miskolctól. A ma családi kikapcsolódásnak számító lillafüredi kisvasút valaha a falu lakosainak nyújtott lehetőséget arra, hogy a városba utazzanak. A vasút Miskolc-Diósgyőr és Lillafüred között közlekedett. Mára kiépítették Garadnáig, de a hatvanas évekig Ómassa és Lillafüred között két közlekedési mód között lehetett választani: ha lehetőség volt rá, szekérrel mentek az emberek, vagy a több kilométeres gyalogos utat választhatták. Az amúgy is rossz egészségügyi ellátást erősen lassította a közlekedésben való akadályozottság.

Szerencsére a megkérdezettek emlékezetében nem merült fel olyan eset, hogy valakit azonnal el kellett volna látni erős vérzés vagy rosszullét miatt. A falu lakosai gyors szakellátásra nem számíthattak. A hetvenes évek közepéig senkinek nem volt autója, így addig még csak kölcsön sem kérhették egymástól a gyorsabb ellátás érdekében. Nem állt rendelkezésre telefon, így orvos értesítésre sem volt lehetőség. A körülményekhez alkalmazkodni kellett. A beteget el kellett látni. 

Hasonló körülmények között zajlott a terhesség kilenc hónapja. Tudatosan folyt a családtervezés, ahogy azt korábban említettem: csakis esküvő után. A terhességet csak külső jelekből sikerült megállapítani. A gyermek nemét, vagy adott esetben a gyermekek számát és egészségi állapotát nem volt lehetőség megtudni. 

A terhesség nem befolyásolta a napi rutint, az asszonyoknak továbbra is el kellett látni a ház körüli feladatokat. „Mi mindig azt mondtuk, hogy csináljon, amennyit bír.”

„A fiúkat előnyben részesítették a lányokkal szemben. Ezt Angliában többnyire leplezték. Úgy tűnik, nagyobb családokban nem számított, hogy a gyermek fiú-e vagy lány; ugyanakkor Mme Ségur Londonban élő férjes lányát meglátogatván igencsak megrökönyödött, hogy a szülész lánygyermek esetében tizenöt, fiúgyermek esetében viszont húsz fontot számolt fel.”4

A 19-20. század környékén ez a szemlélet teljesen általánossá vált Európában. Különbséget tettek a gyermekek között. Az általam kutatott közösségben azonban élesen ellentétes válaszok születtek ezzel kapcsolatban. Nem volt különösebb elvárás a gyermek nemével kapcsolatban. Népi hagyományokból, leírásokból ismerjük, hogy több szempont alapján fiúgyermekre számítottak a terhesség alatt. Meglepő azonban, hogy az ómassai közösségben inkább lány újszülöttet vártak szívesen. Az indok talán még érdekesebb: „Nem volt pénzünk, hozományt nem tudtunk adni a lánynak, de ha legalább lány született, abban biztosak lehettünk, hogy nem viszik el a frontra”. Érdekes következtetéseket vonhatunk le ebből a kijelentésből. A család és az élet fontosabb volt a pénznél, egyszerűen, de szeretetben éltek a családok ebben a közösségben. Ahogy a gyermekek nemére vonatkozólag, úgy a testvérek számával kapcsolatban sem voltak elvárások. Az interjúból tudjuk, hogy illett időben családot alapítani a faluban, de a gyermekek számára vonatkozólag nem volt sem külső sem belső elvárás. „A társadalomtudományokban és a közvéleményben is él az a felfogás, hogy a megelőző évszázadokban a családok gyermekszáma, különösen a parasztcsaládoké, igen nagy volt. (...) Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mennyire terjedt el, és mi okozta a paraszti születéskorlátozást.”5 A falusi közösségek szokásait antropológusok, szociológusok évtizedek óra kutatják. A családtervezésre, annak szabályozásának miértjére általánosan érvényes választ nem találtak. Ennek oka, hogy mindig vannak kivételek.

Szülés

Ahogy a terhesség megállapítását, úgy a szülés levezetését is képzett orvos nélkül végezték. „A szülés veszélyes és fájdalmas volt a 19. században is, bár a század közepe körül használatba került kloroform némiképp enyhítette az anyák kínjait.”6 Kutatásomat a 20. század első felére fókuszálva készítettem, tehát egy jó évszázaddal későbbi szokásokra figyelve, mint amit Vajda Zsuzsanna és Pukánszky Béla könyvében olvashatunk. „Nem volt idő szólni az orvosnak, aki egy héten egyszer ügyelt Lillafüreden, tudta épp, hogy, van asszony a faluban, aki valamikor szülni fog, de ha nem volt baj, nem szóltunk, mert elkérte az árát. Érzéstelenítésről szó sem volt, nem is ismertük, de nem is láttuk szükségét.” Az évszázadnyi különbségek is jól mutatják a közösség elmaradottságát.

Az ilyen helyzetekben általában bábaasszony segítségét kérik, aki képzett és tapasztalt, segíti levezetni a szülést. Az ómassai asszonyok esetében erre nem volt lehetőség, hiszen a legközelebbi szülésznő kilométerekre volt a falutól. A helyzet megoldására évtizedek óta bevett szokás volt, hogy a tapasztalt nőrokonok gyűltek össze levezetni a szülést. Azt gondolnánk, lehetetlen, hogy az 1930-as években ilyen körülmények között szültek. A szülés menetéről érdeklődtem: „Az embereknek nem volt ott semmi keresni valója, ők addig összegyűltek valakinél. Olyan is volt, hogy elmentek dolgozni hajnalban, este hazajöttek, és már megvolt a gyerek. Nem tudtunk akkoriban könnyen szólni, így nem mindig tudtak róla, hogy szül otthon az asszony. Hazajöttek, és akkor együtt örültünk.”

Az asszonyok néha hatan-heten is összegyűltek segíteni. Engedték a leendő anyát, hogy az ösztöneire hagyatkozzon. Nem voltak speciális eszközök. Mindössze forró vízzel és tiszta lepedővel alakították ki a higiénikus körülményeket, amelyek segítségével rendre egészséges gyermekek születtek a faluban.

Komplikációk

Akadtak olyan esetek is, amikor problémák adódtak a szülés közben. Ritka volt, hogy az anya halott gyermeket hozott a világra. A megkérdezettek szintén nem emlékeznek olyan esetre, amikor az édesanya élete került volna veszélybe. A család tapasztalt nőtagjai képességeikhez mérten föl voltak készülve esetleges problémákra, de szerencsére az esetek túlnyomó többségében a szülési folyamatok természetes módon zajlottak, minimális beavatkozással.

A terhesség normális lefolyása után a szülés közben történtek olyan esetek, amelyeket esetleg a szülést levezetők képzetlensége okozott. Ahogy említettem, ritka volt ugyan, de előfordult a halva születés. Talán sajátosnak mondható szokás következett ilyen esetekben. A halott gyermek azonos nemű szülője nevét kapta. Az édesanya nem láthatta halott gyermekét, mert úgy tartották, akkor soha nem esik többé teherbe. Különös gondot fordítottak erre az első gyermek esetében. Nyitott koporsós temetés volt szokásban, de ilyen esetekben, hogy a babona be ne teljesüljön, lezárták a szertartás alatt.

Fontos volt a családok életében a gyermek, számukat nem igazán szabályozták különböző fogamzásgátlási módszerekkel. Ennek oka, hogy olyan életkorban is vállalták a terhességeket, amelyet a mai orvostudomány veszélyesnek állapít meg. Nem volt ritka, hogy harmincas évei végén járó asszony várandós volt. Feltehetően ebből is adódhattak a szülés alatt problémák. 

Egy különös esetet meséltek el nekem az interjú során a névadással kapcsolatban. Történt, hogy egy asszony ikreket várt. Ennek tényét természetesen a megfelelő műszerek hiányában csak a szülés alatt tudták megállapítani. A testvérpár egyik tagja azonban halva jött a világra. Általában ilyenkor a halva született fiú megkapta az édesapja nevét, és végül ezt a nevet jegyezték a nyughelyén. Ebben az esetben a halott testvér szintén megkapta az apa nevét, de az egészséges gyermek plusz egy keresztnévvel gazdagodott. Egyébként nem volt szokás két keresztnevet adni a gyermekeknek, a még ma is élő férfi az egyetlen jelenleg, aki testvére és egyben édesapja nevét emlékül viseli.

A szülés utáni napok

A terhes asszonyok a várandósság kilenc hónapja alatt is folyamatosan végeztek akár erősebb fizikai munkát is. A szülés után is hamar folytatniuk kellett a ház körüli teendőket, főleg, ha volt már gyermek a családban, el kellett őket is látni. Mellette, mivel minden családban volt állat is, róluk is gondoskodni kellett. 

Első gyermek esetében a szülést segítő tapasztalt asszonyok, testvérek elmagyarázták, hogyan kell a gyermeket megetetni, tisztába tenni, fürdetni. Segítségére voltak a fiatal asszonyoknak az első napokban, míg az visszanyerte az erejét. 

Többször említésre került a szakképzett orvosi segítség hiánya, az újszülöttet és édesanyját nem vizsgálták meg a családtagokon kívül hozzáértők. Annyira elszigetelt helyen éltek, hogy orvost szinte csak halálesetnél hívtak, a halál beálltát megállapítani. 

Ahogy a szakképzett ellátás hiánya miatt a szülés közben, úgy a születés után is adódtak gondok. Ilyen esetekben leginkább az anyáknál következett be a probléma. Az asszonyok tapasztalata szerint az a gyermek, aki túlélte a szülést, életben is maradt. Mivel minden figyelem az újszülöttre szegeződött, háttérbe került az anya egészségi állapota. Az elmondások szerint nagyon gyakori eset volt, hogy nem indult be a tejtermelés, vagy hirtelen leállt. A családtagok hagyományos gyógymódokra hagyatkoztak. A mellek begyulladtak, ezáltal az édesanya lázas lett, a gyermekét pedig nem tudta megfelelően táplálni. A gyógyításra általam soha nem hallott módszert választottak. A gyulladást először hideg borogatással próbálták megszűntetni, ha ez nem sikerült, a férjet hívták segítségül. Csak ő láthatta feleségét meztelenül, így az anya és gyermeke a fiatal édesapára volt utalva. Speciális eszközök, mellszívó hiányában a férj saját kezűleg igyekezett orvosolni a problémát. Ha érezte, hogy a mellekből megindul az anyatej, jó jelnek számított, az édesanya láza csökkent, a gyulladás gyógyulni kezdett. Ezek után az újszülöttet is sikerült újra megfelelően táplálni. 

Láthatjuk, miként tér el egy elzárt közösség a 20. század Magyarországának társadalmától. Éles különbségekre lehetünk figyelmesek a családtervezéssel, a gyermek nemének elvárásával és a terhességgel kapcsolatban. Külön érdemes újra említést tenni az apa és az anya kapcsolatáról, egymás segítéséről. A család összetartó, egymást támogató állandó rendszer szegénységben, betegségben. 

Vizsgálataim során a terhességre és a szülés folyamatára fókuszáltam, de további kutatások alkalmával érdekes kérdések merülhetnek fel a gyermekek neveltetésével, iskoláztatásával és szülőkhöz való viszonyával kapcsolatban is.

  • 1. Interjú Darvas Károlynéval és testvéreivel, 2013. 10. 17-én. Felvétel a szerzőnél. A továbbiakban a hivatkozás nélküli információk ebből az interjúból származnak.
  • 2. Elisabeth Badinter: A szerető anya. Az anyai érzés története a 17-20. században. Csokonai Kiadó, 1999, 233. o.
  • 3. I. m. 229. o.
  • 4. Robertson, Priscilla: Az otthon mint fészek: a középosztály gyermekkora a 19. századi Európában. In: Vajda Zsuzsanna, Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története. Szöveggyűjtemény. Eötvös József Kiadó, Budapest 1998, 269. o.
  • 5. Andorka Rudolf: Gyermek, család, történelem, Századvég kiadó, Budapest, 2001, 103. o.
  • 6. Robertson: I. m., 268. o.
A szerzőről: