Sérült színházzal az érzékenyítésért

Puskás Panni beszélget Marton Évával, az Arany János Gimnázium pedagógusával

Egy tanárnak sokkal fontosabb dolga is van annál, hogy megtanítsa négy év anyagát. Meg kell mutatnia azt is, hogyan lehet nyitottan élni, együtt élni.

A Baltazár 21 éve működő, sérült színészekkel dolgozó színház. A társulat vezetője Elek Dóra. A színház legfontosabb célkitűzése, hogy bebizonyítsa, a sérült emberekkel kapcsolatos előítéletek átírhatók: e társadalmi csoport erejét mutatja meg, olyan tulajdonságokat és készségeket, amelyekkel csak a sérült emberek rendelkeznek, és azt, hogyan lesz általuk színesebb és gazdagabb a világ. Előadásaikban olyan elismert művészek közreműködnek, mint Kováts Kriszta színész, rendező, Szalontay Tünde és Kecskés Karina színésznők, Müller Péter Sziámi zenész vagy Vörös István költő, drámaíró.

Marton Éva a Sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnázium történelem szakos tanára. Az a szuperképessége, hogy színházba viszi a diákjait, nem is akármilyenekbe. Jár velük különleges független színházi előadásokra, érzékenyítő előadásokra, drámapedagógiai foglalkozásokra és végül, de nem utolsósorban a Baltazár Színház előadásaira. Ennek kapcsán beszélgettünk művészetről, integrációról és a sérült színházról.

Milyen előadásokat láttál a Baltazár Színháztól?

Sok előadásukat láttam a 2000-es évek elejétől fogva, a Repülési engedély – angyaloknak-tól, a Múló rúzson át, egészen az új előadásokig. Legutóbb az Örkény egyperceseiből készült Nézzünk bizakodva a jövőbe! címűt és az előző évadban bemutatott Az üstököst. De van egy emlékem a Baltazár Színház előtti időkből is: a nyolcvanas években voltam Izraelben, és ott láttam egy francia társulatot, ami nagyon hasonlított a Baltazárra. Sok évvel később olvastam csak, hogy Elek Dóra, a társulat vezetője Franciaországban tanult, és akkor ért össze, hogy honnan hozhatta ezt a fajta nyitottságot, ami a magyar színházi életben olyan példátlan és különleges. Néhány éve felvettem a színházzal kapcsolatot, és most már osztályokkal együtt járok az előadásaikra.

Miért tartod fontosnak, hogy diákokat is vigyél magaddal?

Mert azt gondolom, hogy a társadalomban nagyon kevesen érzékenyek erre, az emberek jellemzően becsukják az ajtókat, nem tudnak mit kezdeni azzal, ami a komfortzónájukon kívül esik, legyen szó másságról, szegénységről vagy sérült emberekről. Egy tanárnak sokkal fontosabb dolga is van annál, hogy megtanítsa négy év anyagát. Meg kell mutatnia azt is, hogyan lehet nyitottan élni, együtt élni. Lehet, hogy a diák nem kerül sokkal közelebb így a sérültekhez, de legalább látott ilyet, beszélgetett erről, hallott egy verziót arról, amiről máskor/máshol nem biztos, hogy hallott volna.

Hogyan kelted fel a diákok érdeklődését?

Erőszakoskodni nem lehet velük. Én úgy szoktam csinálni, hogy mesélek a színházról, Elek Dóráról és levetítek pár rövid előadásrészletet. El szoktam mondani azt is, hogy a Baltazár nemcsak azért érdekes, mert sérültek játszanak benne, hanem mert valódi művészi élményt ad, legyen az az Örkény-előadás vagy Az üstökös, ami éppen az ő korosztályuknak szól. A tapasztalatom az, hogy a diákok könnyen megszeretik a Baltazár előadásait, és nagyon hamar elfelejtik, hogy milyen színházban vannak – a színházi élmény sokkal fontosabb lesz számukra, mint az, hogy sérült embereket látnak a színpadon.

Tehát lényegében tartasz nekik egy felkészítő foglalkozást?

Másképp nem is lehetne. Nem lehet osztályokat úgy színházba vinni, hogy tanárként az ember ne tudja, hogy pontosan mire viszi el őket, vagy hogy ne beszélje előtte meg velük, miért tartja fontosnak az adott előadást.

Előfordul, hogy kamaszoknál ellenkezést vált ki az ötlet?

Igen, de azokat nem viszem, akik nem szeretnének jönni. A saját osztályom az egyetlen, amelynek minden tagját sikerült rábeszélnem. Azt mondtam nekik, hogy szerintem fontos, hogy legalább egyszer lássák, és utána meg tudjuk beszélni. A megbeszélésen volt, aki lelkesedett, volt, aki közömbös maradt, és olyan is, aki azt mondta, hogy neki ez nem jött be igazán.

Ezek szerint tartasz feldolgozó foglalkozást is…

Igen, de olyankor már csak arról beszélgetünk, kinek hogy tetszett az előadás, és miért. Jobban szeretem, ha a színház maga szervez feldolgozó foglalkozást, és szakemberek irányítják a beszélgetést.

Volt már olyan reakció, amit nehéz volt számodra kezelni, vagy amin meglepődtél?

Baltazáros előadás után nem, de egyszer egy holokausztról szóló feladat miatt elvittem őket a Rumbach utcai zsinagógába, és ott elég élesen vitatkozni kezdtek etnikai kérdéseken. A evangélikus lelkész, aki a tárlatvezetést tartotta, elég jól reagált erre, és én is azt gondolom, hogy jó, ha ezek a problémák előjönnek. Hiszen csak akkor lehet kezelni valamit, ha az láthatóvá/hallhatóvá válik. Ha a diák fejében maradnak ezek a gondolatok, és nem beszéljük meg őket, az a rosszabbik eset. Az óráimon is előkerül sok olyan kérdés, amiből világosan kiderül a tizenévesek politikai megosztottsága – teret kell engedni ezeknek a beszélgetéseknek.

Mennyire politikai kérdés maga az érzékenyítés?

Bár úgy gondolom, hogy pártpolitikának nincs helye az iskola falai között, történelemtanárként mégis azt látom, hogy a politika ott van minden gesztusunkban. A felelősség abban rejlik, hogy tanárként az ember hogyan tud ezzel bánni. Nagyon pontosan kell tudnunk, mit vihetünk be egy osztályba és mit nem. Az érzékenyítés más. Arról azt gondolom, hogy minden politikai oldal számára megkérdőjelezhetetlen érték kellene, hogy legyen. Ráadásul a másság és annak elfogadása egy iskolai közösségben is a hétköznapok része. Volt látás-, hallás- és mozgássérült, valamint ADHD-s diákom is már, és híve vagyok az intézményi integrációnak. Ez persze rizikós, és vannak benne kudarcok, de nagyon jó élmények is. Pár évvel ezelőtt például egy mozgássérült lány járt az iskolánkba, akit a szalagavatón betettek a tánckoreográfiába – bár táncolni nem tudott. Azt gondoltam, hogy ez egy győzelem: az osztályé, az osztályfőnöké és a lányé is. Ha ezt tanárként elérted, nem kell többet tenned, de ehhez az út olyanokon keresztül vezet, mint például a Baltazár Színház előadásai.

Említetted Az üstökös című előadást. Ez pedagógiai szempontból miért érdekes számodra?

Mert épp az a témája, amiről az imént beszéltünk: az elfogadás. Egy olyan lány a főszereplője, aki nem találja a helyét sem a szüleivel való kapcsolatában, sem az osztályában, mert más, mint a többiek. Minden osztályban nagyon sok más van – ki ezért, ki azért az. Pedagógusként izgalmas feladatnak gondolom azt felderíteni, hogy ki miért kerül perifériára, és hogyan lehet a periférián lévőket megnyitni, közelebb hozni a többiekhez. Tanári pályám során rengeteg „üstökössel” találkoztam, akiken sokszor elképedtem, hogy mennyire tehetségesek. Az oktatásnak az is baja, hogy tantárgyakban és jegyekben mérjük a tehetséget – az intézmény objektív szempontrendszerével valójában nem lehet a diákokat jellemezni.

Az üstökös ebből a szempontból szerintem egy szomorú előadás, még akkor is, ha látszólag happy enddel ér véget…

Abszolút szomorú, szerintem is. Hiszen ott marad a kérdés a levegőben, hogy melyik utat válaszd, hogy mi a boldogság. Az, ha saját karakteredet megtartva megküzdesz az összes közeggel, amibe belekerülsz, vagy az, ha belesimulsz ezekbe a közegekbe? Nem érkezik megnyugtató válasz arra, hol kellene meghúznunk saját személyiségünk határait.