Szeretetszolgálat belülről
Karlowits-Juhász Orchidea: Kutatási naplóm margójáról I.
2012 óta az önkéntesség és közösségi szolgálat területén folytatok vegyes módszerű kutatásokat Miskolc 28 érettségit adó iskolájában, illetve azon belül kiemelten a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban.
Az jár az eszemben, hogy jó lenne bejárni a hospice-ba segíteni. De az az igazság, hogy mostanában mindenhol ugyanezt érzem. Imre bácsinál is, a családok átmeneti otthonában, meg a Szimbiózisban is. Egyre inkább látom, hogy ezeknek az embernek mennyire szükségük van arra, hogy legyen mellettük valaki, és meghallgassa őket. De persze tudom, hogy lehetetlen, hogy ezekre a helyekre vissza-visszajárjak. Technikailag lehetetlen. Pedig nagyon megérintett most is, amit Erzsike néni mondott, hogy azért imádkozik, hogy valaki meglátogassa, és ha valaki elmegy az ajtó előtt, mindig reménykedik benne, hogy hozzá jött. Basszus, de szarul érzem magam!
Hangos jegyzet. Hospice Otthon, Miskolc, 2013. május 30.
Ez a kis részlet abból a hangos jegyzetből származik, melyet közvetlenül a miskolci Hospice Otthonban tett látogatásom után rögzítettem. A végső stádiumban lévő rákos betegeket gondozó intézménybe disszertációs kutatásom kapcsán jutottam el, amikor gimnazista fiatalokat kísértem szeretetszolgálatra. Cikksorozatomban – empirikus vizsgálódásaim és a szeretetszolgálat rövid bemutatása után – olyan élményeket és dilemmákat szeretnék megosztani, melyek egyelőre csak kutatási naplóm margóján foglalnak helyet, viszont mind-mind fontos alkotóelemei lesznek interpretatív szemléletű, narratív motívumokra építő pedagógiai etnográfiai dolgozatomnak.
A nagy Ő és a hozzá vezető út
Amikor annak idején belefogtam disszertációs kutatásomba, volt egy határorozott koncepcióm, kutatási tervet készítettem, szisztematikusan gyűjtöttem a hazai és nemzetközi szakirodalmat, és már az empirikus kutatás első fázisában az asztalomon volt egy kilencvenoldalas tézisdolgozat. Aztán ez még párszor megismétlődött, más-más témákkal, tézisdolgozat nélkül. Jó pár ötlet a süllyesztőbe került, míg végre rátaláltam a nagy Ő-re, az önkéntesség és közösségi szolgálat témájára. 2012 óta ezen a területen folytatok vegyes módszerű kutatásokat Miskolc 28 érettségit adó iskolájában, illetve azon belül kiemelten a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban.
Kutatásom eredeti fő célja, hogy feltárja a hátterét a 2011-es köznevelési törvényben kötelezően bevezetett közösségi szolgálat magyarországi beágyazhatóságának megvizsgálva a hozzá kapcsolódó motivációkat, attitűdöket, tapasztalatokat, elköteleződéseket és egyéb indíttatásokat. Bár a kutatás Miskolcon zajlik, de gyakorlatilag az egész régió teljes felmérését végzi el, mégpedig egy olyan régióét, ahol a közösségi szolgálatot nyújtók és az azt fogadók diverzitása lényegében teljes körű. Miskolc 28 érettségit adó iskolája között ugyanis ugyanúgy megtalálható az egyházi és az alapítványi elitgimnázium, mint a mélyszegénységből érkező gyerekeket „begyűjtő” szakiskola (hiszen ez utóbbiakban is vannak érettségit adó osztályok, amelyekre úgyszintén vonatkozik az érintett törvényi rendelkezés). A befogadó oldal is hasonlóan széles spektrumú, hiszen közösségi szolgálat keretében az irigylésre méltó anyagi helyzetben lévő magányos idős nénihez ugyanúgy járnak felolvasni diákok, mint ahogy elmennek a lakásotthonokban nevelkedő cigány gyerekhez játszani, vagy hajléktalan emberekhez ételt osztani.
A kutatással célom a közösségi szolgálat technikai és tartalmi vonatkozásainak alapos és kritikus megvizsgálása, több szempontú leírása, a pedagógiai gyakorlat számára hatékonyan hasznosítható speciális jellegzetességek és általánosítható tapasztalatok összegzése, mindezek által helyi és országos szinten az iskolákban folyó munka segítése (többek között modellértékű gyakorlatok bemutatásával), illetve javaslatok megfogalmazása az oktatásirányítás számára.
Empirikus kutatásom két nagy részből tevődik össze. Egyrészt végeztem egy vegyes módszerekre épülő keresztmetszeti vizsgálatot, mellyel arról kívánok átfogó képet alkotni, hogy a 2012/2013-as tanévben milyen „terepre” érkezett a vonatkozó törvényi rendelkezés, illetve az iskolai közösségi szolgálat első éve milyen változásokat hozott a vizsgált intézményekben (ennek keretében 651 diák kérdőívet vettem fel, 28 szociometriát, 28 intézményvezetői és 13 további kulcsadatközlői interjút készítettem; a longitudinális vizsgálat még folyamatban van). Másrészt egy közel két éven keresztül zajló, antropológiai módszerekre épülő, komplex kutatással tanulmányoztam a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban működő szeretetszolgálatot (ehhez közel 40 órányi megfigyelést és résztvevő megfigyelést végeztem összesen 20 helyszínen, 38 interjú vettem fel, dokumentumokat, illetve hang-, kép- és videóanyagokat gyűjtöttem).
Vélhetően a megtagadhatatlan kulturális antropológus beállítódásom, az interpretatív, útkereső szemléletem, és a hosszú időn átívelő résztvevő megfigyelés okolható azért, hogy disszertációs kutatásom fókusza egyre inkább átkerült a szeretetszolgálatra, annak működésének és szereplőinek a lehető legalaposabb megismerésére. Bár a kitűzött célomat igyekszem továbbra is szem előtt tartani (azaz a Jezsuita Gimnázium modellértékű gyakorlatát az iskolai közösségi szolgálat kontextusában vizsgálni), azonban a hangsúly (mint ahogy az érdeklődésem is) a keresztmetszeti vizsgálatról, és az abból megrajzolható összképről egyre inkább a konkrét emberek, sorsok és problémák körüli narratívákra tevődik át.
Arrupe program, avagy Szeretetszolgálat
A miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium 9. osztályos tanulói számára a 2002/2003-as tanévben indult útjára az úgynevezett Arrupe szeretetszolgálati program, melynek kezdeti célkitűzése az volt, hogy a diákok „másokért élő emberekké” váljanak, akik felnőttként kreatív, vezetést is vállaló módon tudjanak cselekedni a társadalomban. Ehhez a program kidolgozói fontosnak tartották, hogy a tanulók megtapasztalják az adás örömét és az elfogadás képességét, minél jobban megismerjék önmagukat, képesek legyenek az együttműködésre, táguljon a világképük, erősödjön társadalmi felelősségvállalásuk, szociális érzékenységük és elköteleződésük.1
A program névadója Pedro Arrupe jezsuita rendfőnök (1907–1991), aki a „másokért élő ember” eszményének megfogalmazásával a XX. században a jezsuita nevelés központjába állította a szociális gondoskodást. Az ő gondolataiból, lelki-szellemi iránymutatásából kiindulva dolgozták ki az iskola vezetői azt a szociális tapasztalatszerző programot, amely szervesen illeszkedik az intézmény tanulmányi, közösségi és lelki fejlődést segítő programjai sorába. Az immáron 12 éve eredeti céljai és koncepciója alapján működő, a pedagógiai programba is beépített szeretetszolgálat szervezését, megvalósítását a kezdetektől fogva Velkey Balázs koordinálja, aki 17 éve a gimnázium matematikatanára. A 2 éve oktatási igazgatóhelyettesként is tevékenykedő pedagógus így emlékszik vissza a program indulására:
2002-ben a jezsuita atyák együttgondolkodva reflektáltak a nyolcosztályos gimnáziumként induló iskola első 8 évének tapasztalataira, és megvizsgálva az időszakot azt érezték, hogy mind tanulmányi, mind közösségi, mind lelki területen sokat tudtak adni a gyerekeknek. A jezsuita nevelésnek van egy küldetésnyilatkozata, amely szerint a fő cél a másokért élő emberek nevelése, olyan másokért élő emberek nevelése, akik az adott helyzetben, környezetben, tudásukat felhasználva igyekeznek jobbá tenni az ott élők lehetőségeit, élethelyzeteit. Vagyis a másokért élő ember eszménye egy aktív elkötelezettséget jelent. És a jezsuita atyák akkor azt látták, hogy a diákok között voltak másokért élő emberek, de konkrétan olyan program nem volt, ahol ezeket a képességeket fejleszthették. Ezért fogalmazódott meg bennük egy olyan program gondolata, ahol ezekben a képességekben fejlődni tudnak a gyerekek. És mivel a másokért élő embert főként a szociális elköteleződés jelenti, ezért olyan megoldásokat kerestek, ahol leginkább szociális területeken szerezhetnek tapasztalatokat a diákok.
Részlet a Velkey Balázzsal készült interjúból.
Az Arrupe program egy 7 hónapon keresztül tartó kötelező, rendszeres, konkrét feladatvállalást jelent minden 9. évfolyamos diák számára. A diákok jellemzően párban, heti-kétheti rendszerességgel végeznek valamilyen – az iskola által felkínált lehetőségek közül önállóan kiválasztott – segítő tevékenységet. „Hangsúlyozni kívántuk a tevékenységek szolgálat jellegét. Változatos, különböző nehézségű feladatok közül lehetett választani. A megszokott, mindennapi körülmények közül kilépve, új környezetben, új emberek között, velük kapcsolatot létesítve kellett helytállni. Nemcsak a másokon való segítés, hanem a résztvevőknek önmaguk megismerése és kipróbálása, empátiás készségük fejlesztése is fontos szempont volt. Ezért programunkat Szeretetszolgálatnak neveztük el.” – írja Velkey Balázs a program első évében.2
A kipróbálás éve lényegében csupán annyiban különbözött a későbbiektől, hogy Velkey Balázsnak mindenekelőtt ki kellett alakítania egy befogadó kapcsolati hálózatot. Már az első évben 11 intézménybe jelentkezhettek a diákok, jelenleg pedig 19 intézmény körülbelül 50 feladata közül választhatnak. A szeretetszolgálat az iskola kb. 120-130 tanulóját érinti évente. Ebből kb. 90-en kilencedikesek, ők kötelezően végeznek valamilyen segítő tevékenységet, a többiek pedig azok a magasabb évfolyamos diákok, akik önkéntesként folytatják a szeretetszolgálatot, akár egészen érettségiig.
Ennek a programnak ez egy nagyon lényeges pontja. Maga a szeretetszolgálat nem önkéntesség, hiszen a diákjainknak kilencedikben kötelező ez a feladatvállalás, viszont mindenben próbálunk abba az irányba gondolkodni, hogy önkéntességre neveljük őket. Önkéntességre neveljük őket egyrészt a feladatválasztással, másrészt azzal, hogy nem ellenőrizzük őket, hanem a lelkiismeretükre bízzuk, hogy miképpen végzik azt, amit vállalnak, harmadrészt, hogy megteremtjük a lehetőséget a szolgálat önkéntes folytatására, negyedrészt pedig azzal, hogy partnerként, segítőként számítunk rájuk a kilencedikesek szolgálatának szervezésében, lebonyolításában. (...) Azt látjuk, hogy akik önkéntesként továbbviszik a szeretetszolgálatot, ők egy új szintre lépnek. Biztosak vagyunk benne, hogy ők másokért élő emberekként hagyják majd el iskolánkat, és a gyerekeiket is így fogják nevelni.
Részlet a Velkey Balázzsal készült interjúból.
Szeretet – szolgálat. Egy nappal az érettségi előtt is
A diákok szeretetszolgálata egy nagy ívű, következetesen átgondolt folyamatba illeszkedik. Az alábbiakban ezt a folyamatot tekintem át röviden.
- A tanév kezdetén (szeptember végén, október elején) a szolgálat koordinátora, Velkey Balázs felveszi a kapcsolatot a meglévő befogadó intézményekkel, illetve szükség esetén új intézményeket is bevon az együttműködésbe.
- Október közepén az ún. H1-et teljes egészében a szeretetszolgálatnak szenteli az iskola. A H1 (azaz hétfő első óra) olyan alkalom, amikor minden diák összegyűlik a gimnázium templomában egy szentmisére vagy valamilyen megemlékezésre. Ilyenkor hangzanak el az iskola eredményei (például a diákok különböző versenyeredményei), a közösségi eseményekkel kapcsolatos információk, beszámolók is. Az október közepi H1-en, körülbelül fél órában, az előző év kilencedikes diákjai közül tízen mesélnek az általuk végzett szeretetszolgálatról.
- A H1 utáni héten kerül sor egy duplaóra keretében a bevezető foglalkozásra, ahol már csak a kilencedikesek vesznek részt. Itt 6-8 fős csoportokban zajlik a munka, a kilencedikesek mellett minden csoportban van egy felnőtt és egy felsőbb évfolyamos önkéntes segítő is. Beszélgetős és játékos formában a társadalmi és jézusi értékek, illetve ehhez kapcsolódóan a szociális gondoskodás témája köré szerveződik a közös gondolkodás.
Bevezető foglalkozás. Komolyan veszik.
- November elején Velkey Balázs a diákok körében meghirdeti a feladatok listáját. Ebből minden diáknak négyet kell kiválasztania, és az általa preferált módon sorrendbe állítania.
- A feladatok listájának meghirdetése után egy duplaóra keretében kerül sor a program átadására. Itt liturgikus keretekbe ágyazva történik a szeretetszolgálat technikai kérdéseinek tisztázása, illetve a konkrét tevékenységek diákok általi bemutatása.
- November második hetétől június második hetéig a diákok heti-kétheti rendszerességgel végzik a szeretetszolgálatot. Kérdéseikkel, problémáikkal elsősorban Velkey Balázshoz, az iskola ifjúságvédelmi felelőséhez (Szalóki Mihályhoz), osztályfőnökükhöz fordulhatnak.
- Körülbelül a program felénél (február közepe táján) Velkey Balázs egy reflexiós beszélgetést („esetmegbeszélést”) szervez két tanítási órában, ahol a diákok csoportos formában osztják meg egymással addigi szeretetszolgálatuk tapasztalatait. Egy csoportban hat-hét (más-más területen szolgálatot végző) kilencedikes diák, egy-két idősebb diák és egy felnőtt van jelen. Az élmények megosztása mellett a felmerülő kérdések, problémák megbeszélésére, illetve egymás ötletekkel való segítésére is lehetőséget nyújt ez az alkalom.
- Év végén minden kilencedikes diák kitölt egy rövid kérdőívet és egy önértékelő lapot az általa végzett szeretetszolgálatról. Ezek alapján Velkey Balázs a zárásra kivetíthető statisztikát készít arról, hogy a tanévben hányan, hány helyszínen, összesen hány órában teljesítettek szolgálatot, a diákok mennyire tartották értelmesnek/hasznosnak a választott tevékenységet, mennyire végezték szívesen a feladatot, és mennyire voltak elégedettek saját teljesítményükkel.
- A zárásra a tanév utolsó két tanítási napján kerül sor a kilencedikesek részvételével. Ez egy 5-6 órás együttlét, ahol minden diák – általában kivetített fotókkal illusztrálva – elmeséli a szeretetszolgálat során megélt élményeit. Mindig van egy-két idős néni, bácsi, aki köszönőlevelet ír a diákoknak, és elküldi a zárásra, de vannak olyanok is, akik személyesen mennek el, hogy megköszönjék a nekik nyújtott segítséget. Erre az alkalomra az érintett diákok minden egyes befogadó helyszínről egy-egy színes, képes plakátot is készítenek, amit kihelyeznek a zárás helyszínéül szolgáló iskolai menza falaira.
Zárás. Velkey Balázs a szeretetszolgálatról interjúvolja Imre bácsit.
A 2012/13-as tanév végén szervezett záró rendezvényen (mint a hét hónap összes eseményén) én is ott voltam. Ott voltam mint megfigyelő kutató, és ott voltam mint a szeretetszolgálat résztvevője. Most íródó cikksorozatommal nem a közel két évig (vagy inkább: két éve) tartó vizsgálódásaim eredményeit szeretném bemutatni, sokkal inkább vízióimat és dilemmáimat a jezsuiták szeretetszolgálatáról, a kötelező iskolai közösségi szolgálatról, önkéntességről, felelősségvállalásról, kutatásetikai kérdésekről, kívül- és belülállásról, kapcsolatokról, érzelmekről, sorsokról...
Megkérdeztem, mi a kedvenc étele. Azt mondta, a sztrapacskát nagyon szereti, és már rég evett. Azt tervezem, hogy legközelebb viszek neki. De nem ígértem meg. Semmi konkrétat nem ígértem neki azon kívül, hogy a héten felszaladok a képekkel... Sokat tépelődöm azon, hogy meg tudnám-e oldani, hogy nyáron heti rendszerességgel eljárjak hozzá beszélgetni, segíteni a bevásárlásban, de nem merek neki semmit ígérni, mert nem látom át, belefér-e az időmbe. Persze közben meg mindig arra gondolok, hogy az fér bele az ember idejébe, amit akar. Nem tudom... Az idős nagynénémet sem nagyon látogatom... Ja! Azt mégiscsak megígértem Imre bácsinak, hogy szerzek neki egy Hofi-CD-t.
Hangos jegyzet. Imre bácsi (81 éves vak férfi), Avas városrész, Miskolc, 2013. június 7.
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.