Papp Ági: Az iskolamamut és a jégkorszak

Zűr…

Zűrös lett a világ, és ettől aztán zűrös lett maga az iskola is. Zűrös pedagógusok küzdenek zűrös gyerekekkel. A zűr azért jó szó, mert pontosan kifejezi, hogy valami nincs rendben, de az okok sokfélék, nehezen azonosíthatók. Egyszerre vagyok nagyhatalom (az internetes receptek között a nyúlpörkölté mellett megtalálom az atombombáét is), és nyomorultul kiszolgáltatott (számon tarthatják, mit telefonoztam, mikor, miért, kinek / Aktákba írják, miről álmodoztam s a többi). Az alábbi írást tekintsék riadt elmélkedésnek arról, hogy hol is tapinthatók ki a zűrkeltők.

…és biztonság

Az ember alapvető működési feltétele a biztonságérzet. Ha ez a biztonság nincs, kicsúszik a lába alól a talaj (a tér és – jó kis képzavarral élve – az idő).

Mindenki érzett már hasonlót:
Meghívnak egy társaságba. „Gyere, gyere! Bemutatlak ennek-annak. Istenien fogsz szórakozni!” Az összejövetel helyszínét nehezen találod meg. Végül kétségbeesel, hogy nem leszel pontos, ezért taxiba ülsz. A társaság tagjai közül nem ismersz senkit. Te kiöltöztél, ők szakadtak. Kiderül, hogy ez valakinek a születésnapja. Mindenki ajándékot hozott, te nem. Egyedül téblábolsz, úgy csinálsz, mint akinek fontos telefonálhatnékja van. Elolvasod az összes számlát, ami a pénztárcádban van, mert elfelejtetted kidobni. Nem, nem azért nem kapcsolódsz be az érkezésedkor összezáruló körökbe, mert ők nem akarják, hanem mert te nem akarod. Egyelőre dolgod van. Az emberek kis csoportokban beszélgetnek, van, aki otthonosan jár-kel, nyitogatja a bárszekrényt, összeszedi a tányérokat, és eltűnik valahova. Nagy nevetések. Utalások neked ismeretlen eseményekre, személyekre. Kedvesek, barátságosak, de figyelmet nem kapsz. Nincs mentorod, aki megmutatná, hol a fürdőszoba, s kik ők, akik olyan jól érzik magukat együtt. Meghívód ügyet sem vet rád néhány „Na, egyélmár-mitiszol?!” típusú udvarias gesztuson kívül. Hajtanád az időt. Legszívesebben kimenekülnél, de ki kell várnod legalább egy egész órát, hogy ne tartsanak bunkónak. Közben azon gondolkodsz, ki a fenét érdekel, hogy ezek az ellenszenves emberek (akik főleg attól azok, mert ők tudják, hol a fürdőszoba, te meg nem, szóval bennfentesek) mit gondolnak rólad, vagy minek tartanak. Addig emlékeznek rád, amíg be nem csukod magad mögött az ajtót.

Biztonság az, ha tudom, ki vagyok, honnan jöttem, hol vagyok, mit kell csinálnom ahhoz, hogy ott maradhassak, melyek a szerepeim, kik a szereppartnereim, és milyen szabályok között működünk. Ha mindez megvan, akkor ki tudom alakítani a viselkedéssémáimat, a rutinjaimat. Ehhez azonban idő kell.

Kicsit általánosabban fogalmazva: a biztonságot az a fajta tagoltság – nevezzük rendnek, rendszernek vagy struktúrának – adja, amelyben ismered a struktúra egyes elemeit, az elemek egymáshoz való viszonyát és mozgását, a kapcsolódási pontokat és módokat. Tudsz megtartó kötéseket létrehozni, és együtt mozogni a struktúra többi elemével.

A Zöld Kakas középiskola zűrös diákjaival (ők találták ki a „zűrös” diák fogalmat, a lufi „hátrányos helyzet” helyett) készített interjúkat olvasva lépten-nyomon belebotlok abba, hogy „rosszul tanultam, verekedtem, ezért anyukám elvitt egy másik iskolába”, „elköltöztünk”, majd „anyukám új élettársához költöztünk, és elvittek egy másik iskolába”. Majd „ebben az iskolában sem volt jó, utáltam oda járni, ezért anyukám bement, jól megmondta, majd elvitt egy új iskolába”. És még egy – folytonosan megjelenő – motívum: „Nincs, aki megmondja, mit csináljak.” „Nincs, akit utánozhatnék.” „Nincs, aki eligazítana.” Vagyis nincs tekintélyszemély.

Amikor a tekintélyt gyakran összekeverik a tekintélyelvűséggel. A tekintélyről nem adnak papírt, tanúsítványt, nem pontozzák, sokszor el sem ismerik. Mert akinek nincs, az utálja azt, akinek van. A tekintély biztonságot ad. Mentor, tanító, támasz. Érték és mérték.

Diplomata ismerősöm mesélte, hogy éltek New Yorkban, Dániában és Hollandiában. Mindent megadtak a gyereknek, aki egyre elviselhetetlenebb lett. Most, hogy hazajöttek végleg, a 16 éves fiú kivetkőzött magából. Depressziós. Nem tanul, nem barátkozik.

Azon töprengtem, miért ragaszkodom a helyhez, ahol lakom. Itthon vagyok. A hentes félreteszi a húst, és a boltos kislány elsírja a bánatát, a szomszéd meglocsolja a virágainkat, ha nyaralunk, és kisegít, ha elfogyott a só. Ha már langyos lesz az este, a sarki vendéglő kerthelyiségében sörözgetünk, és Gyula pincér a nevemen szólít. Akolmeleg van.

Időnk(ént)

Az ember időegység alatti biztonságérzetének mértéke fordítottan arányos az ugyanezen idő-egység alatt meghozni kényszerült döntések számával. A legsúlyosabb választásaink a jó-rossz, igaz-hamis dimenzióban születnek.

Amikor kicsik voltunk, és a nagymamám a barátnőivel valami olyasmiről beszélt, ami nem gyerekfüleknek való volt, azt mondta: „Nicht vor dem Kind.” Manapság nincs nihtfordemkind, a gyerekre rázuhan a felnőttvilág minden ismeretlen – ezért félelmetes – kínja, kuszasága, rémülete, romlottsága. Különösebb magyarázat nélkül. Nincs már gólyamese.

Ábel 13 éves. Csinált egy netbizniszt. Jobban keres, mint az apja. Önfenntartó.

A 34 éves Gábor, aki 150 ember főnöke, keménykezű vezető, azt mondta nekem: „te felnőtt vagy.” Nem, nem eufemizmus volt, és nem a koromra vonatkozott, hanem a státuszomra. Magát pozicionálta. Én felnőtt vagyok, hozzám képest ő meg még gyerek, és esze ágában sincs felnőni. „De majd nemsokára” – mosolyog. Így még el lehet jönni „anyázni”, megmelegedni, butácska szerelmi ügyekben tanácsot kérni.

Nem csak a nemi, hanem a generációs szerepek is megbillentek. Koravén gyerekek, csecsemős felnőttek, mama által eltartott negyvenes belgyógyász („Megmostad a füled, dr. Kálmánka?”), antik bakfisok, lottyadt testű szexik, az őszből barnába fordult férfiak. Mindenki újszerű állapotban, természetes ételszínezékkel dúsítva. Mindenki könnyen lehet semmi és minden. És mindenből lehet önmaga és egy másik. És az út, ami ide vagy oda vezet, nehezen kiszámítható.

Válaszok és választások

A tagoltsághoz – a rendhez (a biztonság élményéhez) – hozzátartozik a folyamatok (az együtt mozgás) ritmusa, a – többé-kevésbé – beosztott idő.

Ez azt jelenti, hogy ha csinálok valamit, azt akkor tudom szorongás nélkül és jól elvégezni, ha nem kell folytonosan – ismeretlen alternatívákat kínáló helyzetekbe kényszerülve – döntéseket hoznom, hanem a tapasztalataim, rutinjaim elegendőek a helyes választások nagy részéhez. Ha itthon fáj a fogam, két döntéssel megoldom a problémát. Portugáliában ehhez 20 döntést kell hoznom. Számos olyan választás elé kerülök, ami szorongást, biztonságvesztést, kiszolgáltatottságérzést okoz. És így van ez valamennyi ismeretlen helyzetben.

Relax: Fiam, az idő az nem egy vicc! (1.)
–    A székely bácsi kérdezi a fiától, hogy mennyi az idő.
–    10 perc múlva kettő – feleli az, mire kap egy taslit.
–    Ezt miért kaptam? – kérdi, mire a válasz: – Nem azt kérdeztem, hogy 10 perc múlva mennyi idő lesz.

Normák és abnormák

Szabályaink, normáink jó része az idővel kapcsolatos, nevezetesen adott időegység tartalmával, az idő tagolásának módjával, a tagolt idő megőrzésével. Persze nem az időt őrizgetjük, hanem a hozzárendelt tartalmakat, dolgokat, személyeket. Vetést, aratást, rítusokat, határidőket, randevúkat.

Az idő tagolásának vannak tradíciói, funkcionalitása, moralitása és etikettje. Hogy mire mennyi időt szánunk, az funkcionális probléma elsősorban, míg az időpont betartása már a moralitás és az etikett körébe tartozik, az időtartamé, hogy kivel mennyit vagyok, már funkcionalitás, tradíció és etikett kérdése együtt. És itt nem beszéltünk azokról az érdekekről, amelyek a tradíció-funkcionalitás aránypárt befolyásolják.

Időrabló oktatás

Hahh és juuhhh! Sikít most fel mindenki, aki a tudás alapú társadalom kulcsterminusainak gyakori használatáért kapja a fizetését, szakértői honoráriumát, tudományos fokozatát.

Kérdés:
Hogy egy pszichológusnak miért kell az ötéves egyetem után még négy évig szakképzésre járnia, majd négy évig terapeutaképzésre, majd háromig PhD-re, ha bírja, nem tudom. Ennek – úgy gondolom – nem elsősorban a szakmai szükséglet az oka, hanem az inadekvát, kipisilhető adathegyek, telefonkönyvek, amiket meg kell tanulnia, a végtelenül széthúzott képzés, a tradíció, meg egyéb ilyen-olyan érdekek. Amúgy az az elméleti tudás, amit a pszichológusszakma tényleges gyakorlásához tudnia kellene, kb. fele ennyi időben elsajátítható, hogy aztán átadja a helyét annak a gyakorlatnak, amire ebben a struktúrában idő nincs. Tehát mentorral támogatott gyakorlati képzés valójában nem létezik.

De ha két lépcsővel lejjebb lépünk, és kinyitjuk egy szakképző iskola 10. osztályának ajtaját, akkor semmi olyat nem tapasztalhatunk, ami arra utalna, hogy az „iskolában tartásnak” van értelme. Tisztelet a kivételnek, kedveszegett pedagógusok unalmasan unalmas dolgokat tanítanak a tanuláshoz egy életre érdektelenné tett gyerekeknek. Ugyanazt, ugyanúgy, ahogy az elmúlt 9 évben tették ők vagy a kollégáik, tovább rongálva azt, aki még kapaszkodik, de percek kérdése, hogy kicsússzon. Nem véletlen, hogy ezekben a szakképző osztályokban a diákoknak több mint 40%-a(!) elveszik. (Lásd a Nemzeti Szakképzési Intézet ide vonatkozó kutatásait, illetve Liskó Ilona és kutatócsoportja eredményeit.) Ez utóbbi persze nem szükségszerű, csak azt szeretném illusztrálni, hogy ebben az esetben az idő az oktatási bürokrácia esélyegyenlőségről szóló demagógiájának hivatkozási alapja.

De beszélhetünk az oktatástörténet legálszentebb intézményéről is, a lifelong learningről, ami persze kitalálóinak inkább earning, mint learning.

Vigyázat, most mondok valami sokkolót! Mindig is volt lájflonglörning!

A keverőtárcsás mosógépet felváltotta Evrika, a szovjet háziasszonyok kedvence, az agyrázkódást okozó centrifugát az úszógumin ugráló NDK-s kistestvére, majd megjelent az automata mosó- és szárítógép. És ezt a 80 éves Teri néni mind, mind megtanulta. Mi több, meg-tanulta, hogy másképp kezeljük a vezetékes rádiót, mint a távirányítós tévét, és van már neki mobiltelefonja is. E-mailezik, és az unokájával szkájpol. A tudós emberek meg eddig is folyton követték szakmájuk újdonságait, tanulnivalóit, egyébiránt búcsút mondhattak volna a hivatásuknak és/vagy a megrendelőiknek, klienseiknek.

Attól félek, az iskola sok hülyeséget tanít, de azt nagyon hosszú ideig

Az időhöz való viszony – legyen az egy minisztériumi megnyert pályázat pénzének átutalása, egy találka időpontja vagy egy ünnepi beszéd időtartama – nem csak a rendesség és slendriánság koordinátatengelyén értékelhető, hanem a moralitásén, a szolidaritásén és sorolhatnám.

Az időhöz való viszony ugyanolyan súlyú, mint a pénzhez való viszony. És nem azért, mert az idő pénz, hanem azért, mert az idő a mások élete is, nem csak az enyém, a személyes és intézményi történelmek darabkája. Kreatívan könyvelni, elvenni, értelmetlenül elköltetni lumpen dolog. Az iskolában is.

Az időfelhasználás mennyiségének és módjának tradíciója (45 perces órák), funkcionalitása (elég vagy sok) és a moralitás (hasznosul-e) nem csak módszertani, hanem szervezeti és erkölcsi dilemmája is kellene, hogy legyen az oktatáspolitikának és az általa vezérelt intézményrendszernek.

Cserepek

„Hol van nekünk időnk erre?! Csoportmunka?! Ne nevettess!” – hangzik el pedagógusokkal folytatott eszmecseréken. „Haladni kell az anyaggal.”

Hova tetszik haladni, tessék mondani?

„Most már nekem is elkelne valami szociálpedagógus vagy pszichológus, aki beszélgetne az osztályommal. Mert nekem erre nincs időm, édesem.”

Az oktatás lumpenizálódása

Czakó Gábor „Beavatás” című előadás-sorozatában azt mondta, hogy Nemecsek Ernő szegény gyerek volt, de nem lumpen, mert volt felelősségérzete, mert elkötelezett volt.

Mert az a lumpen, aki  nem érez felelősséget az iránt, amit csinál, és azokért, akiknek csinálja.

Egy tanácskozáson hallom a felhevült mérés-értékelés gurut, hogy mennyire nagyon fontos a bemenet, a kimenet, a folyamat folyamatos mérése. Hogy mindent, mindig és mindenhol, mert különben csak matatunk a sötétben. Aha – mondom, miközben eszembe jut, hogy bizonyos bemenetiképesség-méréseket az 5. osztályban azért kezdett februárban, mert külföldön volt (kimenet), aztán, amikor hazajött (bemenet) kevés ideje maradt. De megszülettek a tesztek, igaz, a tízéves gyerekeket folyamatosan (folyamat) hallgatónak szólította, ami arra enged következtetni, hogy véletlenül egy second hand keveredett a rendszerbe.

Relax. Fiam, az idő az nem egy vicc! (2.)

Részlet egy fiatalember blogjából
(http://mdah.blog.hu)

„Mialatt eme sorokat zúzom a hard disk drive-omba, és közben 1969-et hallgatom a boards of canadatól, idő telik el. De hogy hova és honnan és miért és miért mindig ugyanolyan sebességgel, azt csak az a számítógép tudja valószínűleg, amit a világ legnagyobb computere gyártott arra a célra, h választ adjon az élet értelme kérdésére, amit még megkérdezni sem tudunk rendesen. Előbb egy helyesen fogalmazott »kérdésfeltevő számítógépet« kellett volna gyártani… Tehát az idő nem fárad el soha, ezt már tudjuk. Ebből adódik, h az idő nagyon sokat sportol! Azt is tudjuk, h nagyon rossz dolog általában, ha kevés időnk van! Tehát az idő jó dolog lehet, mert szeretjük, ha sok van belőle. No de honnan lehet időt szerezni? Időshopban? Vagy online időexpressz futárszolgálattól kell rendelni? És ha nem ér ki kellő idő alatt? :) Akkor már a bonyolult idő az »időben rekedés« elmélete lép fel, mert hát nem volt elég idő ahhoz, h a sok időt elszállítsák. Tehát az a sok idő (ami nem jött meg) valahol bent rekedt az időtlen síkban, ahol most már van sok idő ezáltal ugye. De akkor már nem beszélhetünk időtlen síkról!!! Hoppáré!

Figyelitek, hogy bomlanak le a szálak? Ebből nyilvánvalóvá válik, h az idő képes a síkok dimenzionális struktúráját átszerkeszteni időtlenről idősre. Ismét többet tudunk. Az is biztos, h az idő nem lusta, és sok pénze is van (ha az idő-pénz dologra gondolunk ismét).

De még mindig nem tudjuk, h mi a célja velünk, emberekkel. Létezésünk óta velünk van, tőle függ, h mikor pusztulunk meg, mikor jön a gyerek meg a vonat, belőle állapítjuk meg, h valaki késik-e vagy sem… Apropó, késés! Ez is megér egy pár finom gondolatrezgést. Lehetséges-e az, h az idő is késik? Hiszen az időt nem tudjuk mihez viszonyítani, h pontos-e, vagy sem. Tehát vagy határtalanul megbízunk benne, vagy nem foglalkozunk vele, mert bizonyítani nem tudjuk (még), h késik-e. Pesszimista szemlélettel lehet, h az idő mindvégig átvert minket, és sosem annyi volt az idő, mint amit hittünk. De optimistán nézve a dolgokat, ez eszünkbe sem juthat, hiszen miért tenne ilyet egy szorgalmas, mindig sportoló valami, ami a vonatokat is irányítja? Ekkora aljas nem lehet. Ez, gondolom, logikus.

Összegezve: az idő biztos, h nem aljas! Vajon miért mondják az öregedő emberre, h idős? Mert van ideje? Sztem pont, h nincs, ezért öreg, nem? :) Furcsa dolgok ezek.

A kis újszülött magzat az idős. Neki sok van hátra. Főleg, ha magzatként lett újszülött. :) Valószínűbbnek látszik az a feltevés, h az idős ember azért idős, mert az idő maga, valami oknál fogva, rátelepszik az öregekre. Ezért lesznek idősek, mert rajtuk van az idő. Rájuk mászik, mint légy a szarra. Ebből adódik az a furcsa és megmagyarázhatatlan dolog, h az idő szereti az öregeket! Mivel nincs már sok időm, ebből az 5 eredményből megpróbálom leszűrni a mai kutatómunkánk eredményét:

Összefoglalva:

  1. Az idő nagyon sokat sportol!
  2. Az idő képes a síkok dimenzionális struktúráját átszerkeszteni időtlenről idősre!
  3. Az idő nem lusta, és sok pénze is van!
  4. Az idő biztos, h nem aljas!
  5. Az idő szereti az öregeket!

Tanulság:

Az idő azért foglalkozik az öregekkel, mert sportolásra akarja késztetni őket, h ne sorvadjanak el az izmaik. Ugyanis az idő nem g**i (finomítva – a szerk.), ő törődik az öregekkel. Pénze is van rá sok ugyebár, és idősre tudja szerkeszteni az időtlen, sorvadt izmokat. Ez is valami, nem? :) Többet fogunk megtudni a második óránkon, ahol tovább vesézzük az idő fogalmát és milétét!

Addig is ííígycsááá!

mjölkmlorpf mitpup és az idő

(ez a cikk nem jött volna létre, ha nincs az ábécé, a számítógép, a világháló, az idő és én. köszönjük nekünk)

Hiszem, ha látom – látom, ha hiszem

Az átlagember azt érzékeli létezőnek, amit lát, hall, szagol, tapint, amit el tud képzelni, vagy egy tekintélyszemély azt állítja: becs’ szóra, hogy van.

Věra Chytilová cseh rendezőnek van egy kiváló filmje, amiben egy díszes vacsorán az Isten-hitről vitatkozik a finomkodó párttitkárnő és egy vendég. Nem idézem pontosan, de nem is ez a fontos. Lényegében így hangzik:

Párttitkár: Hogy mondhat ilyet, hogy van Isten? Látta már?
Vendég: ???
Párttitkár: Na ugye!
Vendég: Én a maga micsodáját se láttam, de attól még van.

A világ – mint tudjuk – nem nagyon változik. A Föld gömbölyű volt akkor is, mielőtt megbizonyosodtak róla, és az euklideszi geometria is csak korlátozott feltételekkel volt igaz, hiszen létezett Möbiustól függetlenül is olyan alakzat, aminek csak egyetlen oldala volt, és nem lehetett síkban ábrázolni. A Möbius-szalag nem más, ugye, mint: végy egy papírszalagot, tekerj egyet rajta, a rövidebb végeit ragaszd össze, és ami eddig henger volt, az egy furcsa felület lesz, a két oldalból egy lesz, a két határoló vonalból is egy lesz. Majd rácsodálkozott a világ technokrata része, és csinált belőle futószalagot, magnószalagot, hullámvasutat.

Hát igen. Papírszalag addig is létezett, csak senkinek nem jutott eszébe, hogy tekerni kéne rajta egyet.

Az állandó világról való tudásainkat időnként elveszítjük, az elsüllyedt kultúrák így hagyták feladványként a piramisokat vagy a Machu Picchut. A reneszánszig reszkethettek a tengeri hajósok, hogy mikor mennek túl messzire, és esnek le a lapos planétáról. Közben persze a Biblia 3000 éve célozgatott a „kerek” Földre.

A pedagógia amnéziája

A pedagógiában néhány év elegendő, hogy meglévő tudások elfelejtődjenek, majd a reform és az újítás mezében reinkarnálódjanak, hogy aztán újra csipkerózsika-álomba szenderedjenek, Ez látszólag nagyobb rejtély, mint a Machu Picchu. Olyan tapasztalatokról és gyakorlatokról van szó, amelyek lenyomatait bárki megtalálja, olvashatta a publikált anyagokban, kutatási beszámolókban és szakkönyvekben, némelyiket tanítják. De lehet, hogy ott van a szomszéd városban, kerületben vagy csak a sarkon az az iskola, ami így működik.

A differenciálás, a tevékenykedtetés, a csoportmunka, a projekt, a kooperatív technikák, a kommunikáció-központúság és sorolhatnám, már a 20. század elején pontosan kimunkált és kipróbált munkaforma, módszer, technika volt. Két-három évtizede bent vannak a magyar iskolarendszerben (Horn György, Bánréti Zoltán, Zsolnai József, Winkler Márta, Benda József és sorolhatnám, ki mindenkinek a programjaiban, illetve iskoláiban, és zömük mind a mai napig megnézhető „élőben”). És mintha nem történt volna semmi.

És a gond nem az, hogy műveletlen és tájékozatlan igehirdetők és oktatáspolitikusok pancsolnak az újra feltalált meleg vízben, hanem hogy ezt megtehetik, és mindenki rácsodálkozik.

Hogy miért nem tekintélyes szakma a pedagógia? Hát, például, ezért.

Elképzelhető, hogy a Kalmopyrint újra feltalálják, vagy a szikét? Létezik, hogy ha előáll valaki a gőzgép gondolatával, megtapsolják? Vagy ha megérkezik örömtől sugárzó arccal, hogy feltalálta a gyufát, annak lesz keletje? Mit keletje! Kap pénzt, hogy kísérletezzen, fejlessze ki újra! Miközben a mellette lévő asztalnál valaki sercegő hangot hallatva egy kis fadarabot egy dobozka oldalán végighúzva rágyújt.

Hát persze, hogy tudom, miért van ez. Csak álságosan értetlenkedek.

A technika és a tudomány vívmányaival foglalkozni, azokat használni jó. Vevő, kliens, fel-használó, gyártó, állam, gazdaság érdekelt abban, hogy az újdonságokat használja, alkalmazza. Piacot és munkahelyeket teremt, érzékelhetően egyszerűbbé teszi a mindennapokat és a többi. A pedagógia az egyetlen praxis, ahol a „találmányok” nem hoznak a konyhára, és nemhogy egyszerűbbé, hanem bonyolultabbá válik tőlük az élet. Az iskola csak deklarációiban mentora a gyerekeknek, hogy azok örömteliek, kreatívak, kezdeményezők legyenek, és tudjanak élni saját habitusuk és vágyaik szerint. A deklarációk tettekre váltásában már nem érdekelt senki. (Bocsánat, a gyerekeken és a szüleiken kívül, persze.)

Egy projekt vagy egy differenciált óra háromszoros felkészülést igényel annak, akinek méltatlan egzisztenciális gondokkal kell megküzdenie. Az eredményeknek csak kis része konvertálható fogható haszonná. Az iskola merev szervezetének működtetése lényegesen egyszerűbb, mint egy rugalmas struktúráé. Az oktatás eszközigénye így szerény. Van néhány kampány, „Interaktív táblát az iskoláknak!”, „Jogosítványt a pedagógusoknak!”, „Glóriát a szenteknek!” De hát tudjuk, a szentek nem a glóriájuktól lettek azok, amik. Továbbá önmagában ettől csak az interaktívtábla-gyártóknak, a jogosítványnejlontok-előállítóknak, illetve a glóriabiznisznek lesz sokkal jobb.

A fentiek miatt halt meg többek között a 70-es 80-as évek „klubnapközije” is, ami számos szabadidős lehetőséget kínált a gyerekeknek. A kerámiához agyag, a színjátszóknak rongyok és papír, a filmklubnak vetítő kellett volna. Pedig ki ne látná, hogy az esélyegyenlőség, az integráció, a kompetencia alapúság itt valóságos lehetőség volt-lehetett volna, lehetne.

Az evolúció

Az iskolát úgy érte a globalizáció, a posztmodern, a virtuális világ, mint azt a mamutot, aki – bár tehette volna – elfelejtett felkészülni a pleisztocénra, ettől aztán úgy zúdult rá a jégkorszak, hogy az utolsó falatka mediterrán növényt se hagyta neki lenyelni.

Az iskola is effajta buta mamut, békésen legel, kicsit szorong, mert már didereg, de még reménykedik, hátha befűt az Isten.

A praktikumnak is van evolúciója, állítják (l. György Péter és Mérő László idevonatkozó tanulmányait és előadásait), amiket a szelekción kívül más folyamatok, dolgok (pl. a kultúra) is befolyásolnak, és képesek önmagukat módosítva, megújulva reprodukálni. Mérő László könyvet is írt erről „Az élő pénz” címen, ahol ezt a folyamatot bemutatja. Ennek a reprodukciós-produkciós folyamatnak a végső célja azonban főleg az újraszerveződött világhoz való jobb alkalmazkodás, az életben maradásért folytatott küzdelem.

Képes-e az iskola ebben az evolúciós folyamatban részt venni? Képes-e leképezni a folytonosan újjászerveződő világot, képes-e adaptálódni, új kereteket teremteni, ráébredni arra, hogy egy dolog visszavonhatatlanul kiszorult a falai közül: a mindentudás.

A jelenlegi iskola létének oka inkább van, mint célja. Az iskola homokos, szomorú, vizes síkra ért, szétnéz merengve, … fejével biccent stb. A fennálló rend konzerválásához – mint eredeti (rejtett) célhoz és funkcióhoz – való ragaszkodás azért működésképtelen, mert az iskola nem ismeri a fennálló rendet. Ez persze nem okvetlenül az iskola hibája, inkább a fennálló rend rendetlenségéből, kiismerhetetlenségéből és kaméleontermészetéből fakad.

Az iskola azelőtt úgy teljesítette szocializációs és korrekciós funkcióját, hogy leképezte az ember alapéletélményét, a linearitást és a cirkularitást, volt véleménye a jóról és a rosszról, az értékesről és az értéktelenről, arról, hogy mi mi után következik, és azt igyekezett átadni. Természetesen a világ működése azelőtt sem volt csak lineáris és cirkuláris, de a változásokhoz való alkalmazkodásra szánható időnk sokkal hosszabb volt.

A linearitás és a cirkularitás, az egyfunkciósság a mindennapokban azt jelentette, hogy tudtuk: ha érik a cseresznye, tavasz van, ha megjelenik a vastag húsú pritaminpaprika, közeleg az ősz. Ha valami távol van, annak az elérése arányos az idő hosszúságával, ha írunk egy levelet Kanadába, akkor jó esetben egy hónap múlva kaphatunk rá választ. Hogy a tévében hétfőn szünnap van, és kedden krimi. Ha nem vagyok otthon, nem vagyok elérhető. Hogy a dolgok azonosak önmagukkal. Hogy a telefonom telefonálásra, a hűtőm hűtésre, a porszívóm porszívásra, a mosógépem mosásra való. Lajos súlyt emelt, Marika szőrtelenített, tangát hordott, és festette a haját. A híreket az első sornál kezdtük, és az utolsónál fejeztük be. Majd jöhetett a következő. A naplónkon kis lakat volt, és kulcsra zártuk. A barátaink véleményére adtunk. Őriztük a titkainkat, és ha ránk bízták, másokét is.

Manapság egyszerre tudsz venni epret, barackot, retket és dinnyét, a leveledre másodpercek alatt kapsz választ, és elérnek, ha nem vagy otthon. A hűtőn tévét nézel, a telefonoddal fényképezel, a számítógépeddel rádiózol, a mosógépeddel szárítasz, a porszívóddal vizet fújsz, az öngyújtóddal világítasz, a naptárad GPS-ével helymeghatározol, az iskolában elhülyülsz. Lajos gyantáztatja a lábát, ráncfelvarrat, tangában jár, és festi a haját. Marika bokszbajnok, néha súlyt emel. Akiknek adsz a véleményére, ismeretlenek. Titkaid publikusak, naplódat olvassák, blogolsz. Ha híreket olvasol, egy-egy szót kiragadsz, bekukkantasz mögé, majd ott is találsz valamit, és azon az ajtón is bemész. Bolyongsz, kalandozol, révedezel, vagy csak ugrálsz ide-oda. Mélyre mész. Kutatsz és játszol.

Régen meghagytuk a gondolkodók privilégiumának a távoli pontok közötti kapcsolatok megteremtését, a jelentések és jelentőségek újraszervezését, a keretekből való kilépést és a keretek átrajzolását, a fogalmak, ismeretek hálózattá szervezését.

Ma folytonos döntési-választási helyzetbe kerül az is, aki nem akar, világot kell szerveznie annak is, akinek a korától, kompetenciájától, vágyaitól ez a feladat messze esik. A szabadság mámora! Azt a zenét hallgatom, olyan minőségben – autóban és otthon –, amilyenben én akarom. Elkészíthetem a saját tévémet, és lehet saját műsorpolitikám. Beleszólhatok egy vitába, ami Japánban vagy valamelyik rádiócsatornán folyik, és az egyik szerkesztője lehetek egy lexikonnak, amiben összerakjuk a tudásainkat.

„Nem tudod, hol a határ!” – veszekszünk a gyerekeinkkel, ahogy veszekedett velünk az anyánk. De ők tényleg nem tudják, mert mi sem tudjuk biztosan, és a szomszéd sem.

Relax-ellenérv: Régen se volt minden az, aminek látszott. (Egy klasszikus)

A tüzérek kint gyakorlatoznak a lőtéren. Lövés-lövés után, de a célt még véletlenül sem találják el. Az öreg juhász a botjára támaszkodva figyeli őket, végül megkéri a főhadnagyot, engedje meg, hogy ő is lőhessen egyet.
–    Rendben juhász, de ha nem találod el, megnyúzlak.
Az öreg tesz-vesz, irányzékot állít, majd telibe találja a célt.
–    Öreg, ez véletlen volt, ott a másik cél.
A juhász azt is telibe találja.
–    Figyelj, öreg, mondd meg, hogy csináltad! – súgja a főhadnagy.
–    Juhásztitok – felel a juhász.
–    Akkor semmi gond, elmondhatod. Én is juhász voltam.
–    Én meg tüzér főhadnagy.

A központ már nem a központban van

Más lett a viszonyunk a térhez és az időhöz. „Nem érek rá sajnos, a hétvégén át kell, hogy ugorjak Bécsbe, van két gyökértömésem” – mondta fogorvos barátom.

A tér és az idő dinamikus lett. Nem vagyok ott, de a webkamerám mégis lehetővé teszi, hogy együtt legyünk. Egy térben, egy időben. Miközben te Londonban, én Budapesten, és itt egy órával később van. A régi keretek megszűntek. Tehát nem a keretek általában, hanem a régi, jól ismert és látható határok tágultak ki, képeződtek le egymásból, váltak rugalmassá, amorffá, mikor mivé. Bármikor újraszervezhetők. A saját világom megkonstruálása ma az én sza-badságom, szorongásom, felelősségem. A fontos, a kevésbé fontos, a jó és a rossz is.

És ha rosszul szervezel, működésképtelen leszel. Micsoda szabadság, micsoda felelősség, micsoda élmény, micsoda magány.

Ez így van kicsiben és nagyban. Ami a művészetben megjelent a képeken, az irodalomban és a filozófiában, a szövegszervezésben és a hipertextualitásban, Esterházynál és Derridánál, Parti Nagy Lajosnál és Tandorinál. Saját szövegeket gyárthatsz másokéból, összeszervezheted a verbálist a nonverbálissal. A mát a holnappal és a tegnappal. Aki erre képes, építkezhet biztonságot saját magának. Aki nem, annak a világ széthull darabokra.

A társadalom haszonelvű része kitalálta már időben – mielőtt elszabadulnánk – a maga túlélési technológiáit. A haszonelvűség pedig nem engedheti meg a többfókuszálást, az önkényesen szervezett jelentéseket. Nyíltan vagy álruhában, de azon igyekszik, hogy mindig mindenről csak „az” jusson az eszünkbe. Nem kell bambulni, kutakodni, kíváncsiskodni, evidenciákat megkérdőjelezni és játszani, nehogy elfelejtsünk a végén bemenni a boltba. A reklám – áruljon árut vagy eszmét – rafináltan szervezett információi – legyen az kép, szöveg vagy hang – gondolataink sztrádáit ösvénnyé fogyasztják. Egyfelé tarthatunk.

Hogy magyarázzam el neked, gyerekem, miről ismerszik meg a bolt meg a bóvli?  

Az lenne a feladat, hogy linkeket gyártsunk – valóságosakat és képleteseket –, amelyek összekapcsolnak, és nem elválasztanak. Amelyek lebontják a válaszfalakat tanár és diák között, közötted és a szomszéd iskola között, a döntéshozó és a döntés elszenvedője között, interaktívvá és átjárhatóvá téve a világot.

Mert tanár és diák biztonságvesztett, riadt és agresszív. A tanár rutinjai elkoptak, hasznavehetetlenek, a gyerek unatkozik. Aki leül a gép elé, és városokat épít, annak Aranka néni cipője kopogása vagy a napló lapjainak zizegése már nem inger. Aki nem ül a gép elé, mert nincs gép vagy kedv, az idegen marad kint és bent.

Az alábbit a neten találtam. Egy magát Dave-nek nevező fiú írta. Mindig idézem, és ahány-szor elolvasom, annyiszor van sírhatnékom.

Posztmodern koncertmobil

Beküldte: dave @ 15:33

Hmm, amikor még meggyújtott öngyújtóval integettünk Metallica-koncerten. Mára már csak a mobil maradt, amit a fejünk fölé tarthatunk, azt is inkább action shotolás céljából. De mi van, ha beteszünk egy égő öngyújtó, videót vagy fotót képernyővédőnek, és azzal hullámzunk a tömegben? És mi van, ha ezt a haverunk mobiljával lefotózza, és real-time kiteszi a flickr-re? Nagyon posztmodern. Nem kell.

És végül Konrád György szavait ajánlom:

„…tudósoknak és művészeknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy vajon a művészet és a tudomány nem luxus-e. Dehogynem, válaszoltam, az! És szinte minden, ami emberi – luxus. A szabadság, a jóság, a beszélgetés, a játék, a szeretet is az…”

Kedves Iskola!

Én azt kívánom, legyél te magad a luxus. Ahol az irodalom, a művészet nem információszerzésre, hanem élvezetre és műértésre való, és ahol a történelem és a fizika kutatásra ingerel, és kíváncsivá tesz: vajon mit reggelizhetett Bethlen Gábor, vagy hogyan lehetséges, hogy apró szárnyaival a kövér poszméh felemelkedik, vagy volt-e harisnyakötője Zrínyi Ilonának. Ahol a sok élvezet és luxus ügyes kezeket és okos fejeket terem, ahol kérdezünk és rácsodálkozunk a világra, és építhetjük azt. Ahol mentoraink vannak, akik megkérdezik, hogy mit érzünk, és miért. Hogy akarunk-e beszélgetni, vagy csak csendben üldögélni és mélázni? És kézen fognak.

És olyan pedagógusokat kívánok, akik hátra is néznek, ha haladnak az anyaggal.

 

A szerzőről: