„Én őket nem tudom megtanítani tanítani”

Szendrei Juliannával, az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara tanszékvezető főiskolai tanárával Knausz Imre beszélgetett a pedagógusképzésről

Kezdjük azzal, hogy nemrég jelent meg a matematika tanításáról egy könyved, amelyet párbeszédes formában írtál meg. Ez egy szokatlan forma, mi volt ezzel a célod? Mi késztetett arra, hogy ilyen formát válassz?

Hát, inkább azt mondom, hogy mi késztetett arra, hogy könyvet írjak. Az egyik az, hogy az embernek a fejében nyüzsög egy csomó dolog, amit tud, és akkor apránként rájön, hogy mások meg nem tudják. Tehát ez volt az egyik. De ezeket nem tudtam megírni, tehát valamilyen módon, valahány évesnek kell lenni, amíg az ember rájön, hogy na akkor most már tényleg meg kell írni, meg már meg tudom írni. A párbeszédes forma biztos, hogy részben azzal függ össze, ahogy a hallgatókkal dolgozom. Hogy ők szoktak kérdezni különböző dolgokat.

Ezek a kérdések valóságos kérdések is voltak időnként…

Tehát lényegében ezek a párbeszédes dolgok három forrásból származnak. Az egyik az, hogy olvastam az idegennyelv-tanításról egy párbeszédes könyvet, ami nekem tetszett. A másik, hogy állandó problémám a tanításban, hogy van egy másfél órás szeminárium, aminek a végére sikerül a hallgatókat fölpiszkálnom, és akkor a történetnek az a vége, hogy jaj, de jó lett volna erről még beszélgetni. És akkor az volt a gondolatom, hogy ezeket leírom, föladom óra előtt, akkor feltehetően az óra elejére fölpiszkálódnak, és akkor azt a beszélgetést lehet elérni, amit enélkül nem lehetne. A harmadik pedig az, hogy valahogy arra jöttem rá, hogy így a két énemet tudom egymással beszélgettetni, tehát azt, amelyik toleráns, és megérti a tartózkodást és az ódzkodást és a konzervativizmusnak a nem egészséges részét is, tehát valahogy értem, tolerálom, hogy miért van, de van valahogy válaszom is rá.

És akkor rájöttem, hogy ezt párbeszédes formában ezt jobban el tudom érni. Na most honnan származnak a párbeszédek? A párbeszédek egy része, mondjuk a fele, konstruált párbeszéd, tehát a már életem során tipikusan nekem szegezett kérdéseket fordítottam át. Hogy tudjam írni, ahhoz nekem el kellett egy személyt képzelni, akivel én vitatkozom, tehát valami módon a tipikus kérdezőt. A tanárt vagy a szülőt vagy a diákot vagy valamelyiket, mert valamilyen módon akkor jobban tudok írni, ha el is képzelem a kérdezőt.

A másik része pedig úgy keletkezett, hogy megcsináltam a tervet, hogy mit szeretnék, és akkor volt egy ilyen gondolat, hogy biztosan kellene beszélni a magyar matematikatanításnak a történetéről, de arról én annyi mindent tudok, hogy abból meg lehetne írni két könyvet. Na most mit lehet egy fejezetbe beírni: nem tudom. És akkor megkértem egy éppen végzett tanítóképzőst, hogy üljünk le magnóval, és azt kérdezze meg, amit most úgy hirtelen szeretne megtudni. Nincs több időnk, mint mondjuk két óra. Akkor kiderült, hogy mik azok a dolgok, amiket szeretne tudni, tehát nevek, akikről hallott, de a munkásságukról nem tudott semmit, vagy szlogenek, közhelyek, amelyek nem tudja, hogy mire vonatkoznak. Ki az a Pólya György, vagy mit lehet tudni Dienesről? Sztereotípiák, hogy az új matek most Magyarországon megbukott vagy nem bukott meg, tehát, hogy mi köze a magyarországi matematikatanításnak az új matekhoz, és hasonlók. Vagy például volt olyan, ahol doktorandusok kérdeztek, akik meg mondjuk a kutatásról, nemzetközi szervezetekről akartak volna valamit megtudni. Tehát volt olyan beszélgetés, amelyik már teljesen a könyv számára készült.

És beváltak az ilyen megszervezett beszélgetések?

Igen.

Tehát ezek tényleg befolyásolták, hogy mit írtál.

Igen. Van olyan beszélgetőpartner, aki végignevette a könyv olvasását, mert a saját stílusát hallotta végig. És akkor még valami a párbeszéddel kapcsolatban: mivel ezt én órán akarom használni – illetve most már többször használtam is –, a párbeszéd hosszát lemérettem tanítványokkal, hogy akkora legyen, ami egy szünetben elolvasható. Tehát ha valaki elfelejtette volna elolvasni az óra előtt, és a többiek szólnak neki, akkor ott még gyorsan a szünetben elolvashatja.
 
Persze van olyan a párbeszédek között, ami meg kifejezetten inkább tanulásra szolgál, tehát azon csak átfut az ember szeme, és akkor később megtanul bizonyos dolgokat benne, zenéjét, dallamát érti, hogy miről akarunk beszélgetni, és aztán majd, amit meg kell tanulni, azt később megtanulja. Úgyhogy nekem bevált ez a dolog, és rengeteg barátom olvasta kiadás előtt, tehát a köszönőlista nem egy formális köszönőlista, hanem ők tényleg piros tollal beirkáltak: nem értem, mi ez, mit jelent, vannak ilyen belterjes kifejezések. Tehát te meg a matematikatanárok pontosan tudják, hogy miről beszélsz, de ha jön egy szülő, egy külső olvasó, akinek ugyanúgy szólna, az nem érti, hogy miről van szó. Ezeket ők jelezték, és akkor azt át kellett fogalmazni. És ami még fantasztikus volt, hogy Horvát Balázs, aki a szerkesztője volt a könyvnek, ő is meg akarta érteni, ő volt a nyelvi szerkesztő, és rengeteg mindent átirt magyarról magyarra, hogy a szöveg tényleg azokat a gondolatokat fejezze ki, amelyeket mondani akarok. Sőt, volt olyan is, aki ennek a könyvnek a hatására hagyta abba a tanítást.

Hogyhogy?

Hát, hogy 10 évig tanított középiskolában, vagy még több évig, és úgy gondolta, hogy pont azok a dolgok tűntek el az ő gyakorlatából, amiket ő értékesnek tartott. És most az én könyvem így fölerősítette, hogy tényleg azok az értékes dolgok. Most olyan munkát végez, amiről azt érzi, hogy jól tudja csinálni, és érdekli. Ez nekem érdekes visszajelzés volt a könyv hatásáról.

A lelkiismeretet is megmozgatja a könyv ezek szerint, kicsit ez célod is volt gondolom.

Hát nem tudom. Nem pont így fogalmazom, hanem hogy valaminek a tudatára ébredni, ami tudattalanul ott motoszkál benned, vagy nem is tudod, hogy ez most egy fölösleges rágódás valamin, vagy jó, hogy rágódsz ezen, és hogy ezen kell-e rágódni, meg hogy ezen mások is rágódnak-e. Esetleg valaki azt hiszi, hogy egy jó tanár már nem rágódik semmin. Tehát akinek fáj a feje másnap, hogy vajon jól tanított-e, az egy tehetségtelen ember. Valahogy meg kell mondani, hogy mindenki így van vele, meg hogy ez valahogy talán épp a jó tanárságnak egy velejárója, hogy egy kicsikét mindig foglalkoztat, hogy elérted-e a célodat. Tehát, hogy nem az a lényeg hogy én most valamit elénekeltem, beírtam a tanmenetbe, beírtam a naplóba, hogy ez volt az óra anyaga, hanem, hogy elért-e az információ azokhoz, akikhez szerettem volna, alakítja-e úgy őket, és hát ezen persze, hogy gondolkozik az ember.

Úgy érzem, hogy szerzőként is ilyen vagy, akinek fontos az, hogy mindig elképzeld, hogy ki az, aki olvassa ezt, és hogy hatni akarsz arra, aki olvassa. Nem minden szerző ilyen.

Igen, de ez ugyanannyira erény, mint hiányosság. Lehet, hogy ha van valakinek egy írnivalója, és azt úgy kiírja, akkor olyanok is megértik, akikre ő nem is gondol, tehát lehet, hogy ezáltal kicsit szűkítem a kört, hogy én elképzelem, hogy ki olvassa. De ez nekem tényleg nagyon fontos. Ami lényeges, hogy megpróbálom a szakmai zsargont kiszerelni a szövegből, amit lehet, magyarul írni még akkor is, ha már a szokásos szakkifejezés nem magyar, mert egy csomó új szót hiába definiálunk két oldallal előtte, azt nem lehet három oldal múlva használni és érteni.

És hogy lett belőled matematika tanár? Mi akartál lenni, amikor kislány voltál.

Hát, amikor kislány voltam, akkor gyerekorvos akartam lenni. Aztán másfél hónapig kórházban voltam, és utána megkérdezték: na mi akarsz lenni, Julika, és azt válaszoltam, hogy nem tudom. És akkor a szüleim kérdezték, hogy na, és a gyerekorvos? És mondtam, hogy ezeknek se éjjelük, se nappaluk – mondtam hétévesen. Úgyhogy akkor letettem az orvosi pályáról, és felnőtt fejjel látom, hogy ez nagyon jó, mert ugyan tényleg való nekem, hogy orvos legyek, mert nagyon jó diagnoszta vagyok, amit persze aztán másban lehet kamatoztatni, viszont a hierarchikus és túlzottan a tekintélytiszteletre épülő munkakapcsolatok nekem nem sajátom, tehát ott sokat szenvedtem volna.

No, miután erről letettem, középiskolában azt találtam ki, hogy diplomata leszek, és ennek érdekében tanultam oroszul, spanyolul, angolul, készültem matematikából és történelemből a felvételire a Közgazdaságtudományi Egyetemre. És akkor apukám, aki jogtanácsos volt, jogtanácsosi vizsgán együtt ült a Közgazdasági Egyetemnek a rektorával, és kicsit dicsekedve mondta, hogy oda megy a lányom hozzátok. – Gazdasági matematikára vagy mire? – És akkor mondta, hogy nem, diplomatának. Erre ő azt mondta, hogy Gyurka, mi oda lányokat nem veszünk föl. Ugye ezt nem lehetett beírni a felvételi tájékoztatóba, benne volt az, hogy 50 hely, de az nem volt benne, hogy lányok, nyugodtan jelentkezzetek, de titeket nem fogunk fölvenni.

No, akkor hazajött, és ezt elmondta nekem, és ezt rögtön elhittem, hogy így van, és nagyon el voltam keseredve, kinyitottam a felvételi tájékoztatót, megkerestem azt a szakot, ahova a legtöbbet vették föl abban az évben, és nekem még valahogy ment. És akkor eszembe jutott, hogy én jól tudom a matematikát magyarázni, meg jól tudok magyarázni.

Ez negyedikes korodban volt?

Hát hetekkel a beadás előtt.

Ez azt jelenti, hogy egészen addig te nem gondoltál arra, hogy tanár legyél.

Nem. De persze mindenféle olyan dolgot csináltam, aminek ehhez köze volt: ifjúsági mozgalom meg úttörővezetés meg ifivezetés. Tehát ezeket mind csináltam, de nem úgy gondoltam, hogy ebből fogok én megélni. És hát akkor ez a matematika ez rendben volt, de hát ugye két szakot kellett választani, így lettem matematika-fizika szakos, amiből persze az az érdekes, hogy a fizikatanítást nagyon megszerettem, és ma is azt mondom, hogy sokkal jobb dolog fizikát tanítani, mint matematikát. De aztán végül úgy hozta a sorom, hogy fizikát nem tanítottam, csak a gyakorló években, akkor viszont Vermes Miklósnál. Tőle nagyon sok mindent tanultam. Például, hogy mennyire fontosnak tartotta azt, hogy a kérdéskör eljusson a gyerekekhez. Ő, aki rendkívül jó problémamegoldó, feladatkitűző volt, ő nem a számolásos fizikát tanította az óráján. A táblán a legjobbaknak ott voltak kitéve feladatok, azokat beadatta, ellenőrizte, órán kívül beszélgetett velük, de az óra lényege a jelenség volt, és mindenki szájtátva rábámult a jelenségre, és ez volt a fizika. Tehát, hogy egy ember ugyanannak az osztálynak több szinten tudja ugyanazt mutatni, hát ezt fantasztikusan tudta.

Több szinten ezt úgy érted, hogy többféle gyereket szem előtt tartva...

Mindenkit, igen. Tehát először ott volt az a bizonyos fizikai törvény, ráépítve egy olyan fizikai jelenségre, ami lélegzetelállító volt. Akkor az, aki csak úgy jól akarta érezni magát az iskolában, jól érezte magát. Akkor a következő réteg, akiben felvetődik a kérdés, na de ez miért van? És akkor erre a „na de ez miért van?” kérdésre is többféleképpen lehet választ adni: az egyik, hogy elhiszem a tanáromnak, amit mond, a másik, hogy nem hiszem, de hagyom magam meggyőzetni, a harmadik pedig mondjuk az elméleti beágyazásra is kíváncsi, hogy ez a jelenség a többi, már látott jelenségekkel milyen kapcsolatban van, hogy ugyanaz a csoport vagy valami egészen más. És az is fontos volt, hogy milyen sok minden iránt érdeklődött: művészet, zene, irodalom, és ezt rögtön meg akarta osztani a gyerekekkel. Tehát a régi tanítványaitól kapott National Geographic folyóiratok ott sorakoztak a szertárban, és a szünetben mindenki bemehetett, és csak annyi volt a dolog, hogy pont ugyanúgy rendben kellett otthagyni. És ott voltak a kirándulásokon készült fényképek, és a könyvszekrénybe be lehetett nyúlni, kivenni a könyvet, el lehetett vinni haza, csak föl kellett írni a szertári táblára hogy ki vitte haza, és mikor hozza vissza. Sugározta, hogy nem az a dolga a tanárnak, hogy az aktuális tantervi fejezetet elmondja.

Neked vezetőtanárod volt ezek szerint, és onnan ismered.

Igen. És nem véletlenül, mert ez nekem nagy szervezésembe került, hogy úgy csereberéljem az életet, hogy hozzá kerüljek. Én a Trefortban gyakoroltam, és ott volt a Rákóczi úti kollégium a közelben, és felfedeztem, hogy a kollégiumban lakó egyik lányt beosztották Csepelre a Jedlikbe Vermeshez.

És akkor megkérdeztem, hogy nem cserélne-e velem, és mondta, hogy persze, hát neki sokkal jobb besétálni a Trefortba, nem kiutazni Csepelre. Na most én az idő tájt Rákosligeten laktam, ami azért Csepeltől is messze van, persze a Trefort utcához sincs közel, és akkor megmagyaráztam a tanárnak a Trefortban, hogy ez mindkettőnknek közel van, és ez nagyon jó. Így aztán minden reggel négykor keltem és nyolcra ott voltam a Jedliknél.

És ilyen híre volt Vermes Miklósnak, vagy csak te tudtad, hogy oda kell figyelni rá?

Nagyon nagy híre volt Vermes Miklósnak, és hát én egyébként is tudtam. Egészen kiválóan magyarázott, mindig ilyen kis bőröndnyi eszközzel járt, és nagyon szegényesen volt öltözve. Volt, hogy egy iskola meghívta, hogy tartson előadást, és a portás nem akarta beengedni, mert azt hitte, hogy valamilyen ügynök, házalni akar a kis bőröndjével. Ő egyébként, azt hiszem, hogy a Fővárosi Pedagógiai Intézet elődjénél is dolgozott, a Pedagógiai Szemináriumban, és az Evangélikus Gimnáziumnak volt az egyik fizikatanára. És amikor az Evangélikus Gimnázium megszűnt, talán 52 táján, ő akkor került a Jedlikbe, és akkor sikerült neki a szertárat is magával vinni. Nem kellett az ott senkinek, mert a többi szertár is ott kallódott évekig, lehetett látni a geológusok köveit a tárlókban.

Na most nekem azért nagyon nagy szerencsém volt egyébként is, mert volt rengeteg nagyon jó meg nagyon rossz tanárom, és akkor sok mindent át lehetett gondolni. Nagyon érdekes, ahogy tárolja az ember a dolgokat, tehát az, hogy ha én egyszer tanítanék, én is így csinálnám, ez azért már általános iskolában is megfogalmazódott.

Egyébként első osztályos korom óta tanítok, mert az én tanító nénim, aki nem akarta, hogy mindig belebeszéljek az órába, hátraültetett segíteni a kicsit lassabban haladóknak. És aztán adott külön házi feladatot otthonra, tehát ő pontosan tudott differenciálni. Ezeket nem kellett nekem külön megtanulnom, ezeket úgy elleshettem.

És az az iskola, ahová általános iskolába jártam, egy nagyon szegény negyedben volt hátrányos helyzetűnek nevezhető gyerekekkel, és egy kiváló igazgatóval. Rengeteg tanárt küldtek hozzá, akiket büntetni akartak azzal, hogy ilyen rossz iskolába küldik őket, viszont értékként tudta az embereket kezelni, és ebből nekünk is sok nyereségünk volt. Ott volt például a történelem tanárom, akinek a könyvet ajánlottam, Pista bácsi, aki az iskolai kirándulásokat vezette, és akitől például azt lehetett megtanulni, hogy a 2 éves gyerekkel is ugyanúgy kell beszélni, mint az 50 éves felnőttel, tehát hogy nem kell gügyögni meg félrebeszélni. És az is megragadt, ahogy a magyarázatait pontosan a mi ismereteinkhez vagy világunkhoz igazította. Akarsz egyet hallani?

A magyarázatok közül? Igen, persze.

Mi az opportunizmus? A következő, odamész anyukádhoz, és azt mondod, hogy megyünk az Operaházba az osztállyal, és akkor most én követelem, hogy vegyél nekem egy elegáns báli ruhát, és akkor anyukád azt mondja, hogy nono, ez azért túlzás, mire azt mondod, hogy na jó, akkor egy svájci sapkát. Egy 13-14 éves gyerek ebből azért úgy megérzi, hogy körülbelül miről is szólhat ez az opportunizmus. Ez olyan, amihez lehet hozzáépíteni még, ez teljesedik, rárakódnak rétegek, de mint indítótörténet már kezelhető. És hát millió ilyen volt.

Hogy hívják Pista bácsit?

Dr. Tóth István. Vagy például a diszlexiáról még nem tudtuk, hogy mi, és volt egy fiú, aki nagyon értelmes volt, de nyilván súlyos diszlexiás, és akkor a hangos olvasás az olvasástanításnak még fölső tagozatban is a velejárója volt. És halálra nevette magát az osztály, mert félreolvasott. Ma már pontosan tudjuk, hogy ránézett a szóra, és valami olyannal helyettesítette, ami akár lehetne is, de nem az volt.

Na most Pista bácsi, amikor elkezdett bennünket tanítani, ezt egyszer megtapasztalta, és attól kezdve neki sohasem kellett olvasni. És mivel ott a tanárok nagyon jóban voltak egymással, nemcsak történelem órán, hanem semmilyen más órán sem kellett olvasnia. Na most akkor hogyan lehet meggyőződni arról, hogy valaki olvas-e. Hát Pista bácsi kinevezte őt OAS felelősnek, mert akkor voltak az OAS események, és minden történelem óra elején két percig beszámolt az OAS-ról. Tehát őneki az újságban követni kellett az eseményeket, és ezáltal Pista bácsi tudta azt, hogy ő olvas, és értően olvas.

Kik voltak még ilyen fontos pedagógiai élmények általános és középiskolában?

Hát rengeteg, rengeteg volt… a saját tanító nénim, Schuszter Magdolna, aki utána elvégezte a matematika-fizika szakot, és a felső tagozatos osztályfőnököm lett. Egy olyan magyartanár, aki egy hónapig tanított mindössze, és az egyetlen magyartanár volt, aki könnyedén rá tudott bírni a fogalmazásra. Az volt a címe, hogy A cipőtalpam elmeséli történetét, ebből kellett fogalmazást írni, és mindenki megírta, de az olyanokat, hogy Arany János festői képei, ezeket a fogalmazásokat nem tudtam megírni.

És akkor egy másik magyartanárnő, Mihályfi Imréné, aki ugyanúgy, mint Pista bácsi meg Magdi néni, nagyon felnőttesen beszéltek velünk, és ez nagyon jó volt. Valami érdekes módon, ezt nem tudom, hogy csinálták, nem tudtam megfigyelni, de vitatkozhattunk, feleselhettünk, pimaszak lehettünk, és amellett megtanultuk a tekintély tiszteletet, hogy kivel milyen szituációban hogy kell beszélni. Egészen hihetetlen, hogy ezt hogyan tudták megcsinálni, de ez nemcsak rám, hanem az egész osztályra igaz volt. A hatodik osztályban kettessel odakerülő tanulóból mérnök lett, tehát nem volt érdekes számukra, hogy ki mit hozott, hányas volt, ez nem számított. Az illető úgy ment át kettessel a másik osztályba, hogy érezte: ő most kettes, mert ennyit teljesített, de ha tudna többet, ha akar többet, akkor csinálja, ha nem nem, attól ő még nagyon rendes ember. Tehát ezeket a dolgokat nagyon jól kommunikálták.

Aztán akkor érdekes módon néhány olyan tanár az iskolából, aki nem is tanított, csak tett egy-egy olyan értékelő megjegyzést, pozitív értékelő megjegyzést, amiből egyrészt az derült ki, hogy én értékes vagyok, másrészt az, hogy miben, tehát fölhívta a figyelmet bizonyos értékekre, amelyekről én nem tudtam. Én egy olyan családban nőttem fel, ahol mindenki okos volt, meg több nyelvet beszélt, meg tudott énekelni, meg tudott táncolni, meg tudott rajzolni, tehát mindent tudott, így ha nekem bármilyen értékem volt, az nem volt különleges, mert azt mindenki tudta. Ez a másik szemlélet az iskola részéről – valamit észrevenni –, az jó volt. Aztán a középiskolában – a Teleki Blanka Gimnáziumba jártam – a matematika tanárom, Virág István. Ő volt az igazgató és egyetlen osztálynak, a mi osztályunknak a matematika tanára. Így aztán különleges elbánásban részesültünk, és különleges módszereket lehetett tőle tanulni.

Az osztályfőnököm, Földes Istvánné, aki magyartanár volt, de azért meg tudta oldani az érettségi matematika példákat, és sportot is űzött belőle, tehát itt a két kultúra kommunikálása az érdekes. Akkor nagyon nagy jelentőségű volt az iskolai könyvtáros, Gál Katalin, aki beszervezett engem és másokat is segítőnek, és mindent tudtunk, hogy melyik könyv hol van, ha A-tól F-ig akkor itt, hogyha másik, akkor ott, és akkor így a szünetekben tényleg a könyv cserebere le is bonyolódhatott, ő csak a papírokkal foglalkozott. Megtanított könyvet kötni, régi könyvekkel babrálni, ez szintén nagyon jó volt. Aztán még nagy jelentőségű volt, hogy akkor volt politechnika, és egy olyan helyre kerültem, ahol nagyon komolyan vették ezt az elképzelést, és két főmérnök foglalkozott velünk. A Filmtechnikai Vállalatnál voltam, vagy nem tudom, mi volt a pontos neve, és a szervizbe kerültünk, ahol az öreg gépeket javították, és hiába végeztünk nagyon egyszerű munkát, de azonnal láttuk, hogy mi az értelme. Tehát ha egy tekercset tekercseltünk, akkor láttuk, hogy melyik az az öreg gép, amibe ez be fog kerülni, és azért kell tekercselni, mert már olyanokat nem árulnak. És a balkezességemmel kapcsolatos első pozitív élmények is ott következtek be, mert időnként egy kiáltást lehetett hallani, hogy: hol van az a balkezes, nem tudom kiszerelni ezt a csavart, jöjjön gyorsan segíteni – úgyhogy ez nagyon nagy büszkeség volt.

Jobban kézre állt neked…

Igen, annak idején ezeknél a nagy berendezéseknél nem az volt a lényeg, hogy gyorsan lehessen összeszerelni őket, hanem helytakarékos megoldásokra törekedtek, és volt, hogy egy csavart bal kézzel lehetett jól kioldani, és akkor én mentem, és büszkén segítettem. És ennek a gyakorlatnak a kapcsán egy kis mechanikai műszerész képesítést is kaptunk, tehát valamilyen kis oklevelet. Ezt is fontosnak tartották. Ezen kívül a Pannónia Filmstúdióban filmeket néztünk, megnéztük, hogy történik a szinkronizálás, tehát gondoltak arra, hogy olyan extra dolgokhoz is hozzájussunk, ami nem szorosan kapcsolódik a politechnikához, de nagyon jó.

Aztán még ilyen nagyhatású emberek voltak például a nyelvtanáraim között is. Ott elég jól láttam, mennyire szétválik, hogy valaki jól tudja a nyelvet, vagy jól tud tanítani. Volt olyan tanárom, aki nagyon jól tudta a nyelvet, de nem tanultunk tőle semmit, és volt olyan, aki bevallottan 5-6 leckével előttünk járt, de csodálatosan megtanultunk tőle spanyolul. Mert hozta a lemezeket meg kazettákat, tehát nem ő volt a kiejtés forrása. Viszont kiváló nyelvtanár volt, franciául és németül jól beszélt.

Mondtad, hogy sok nyelvet tanultál. Jó voltál nyelvekből?

Igen, de nem a könyvből tanultam eredményesen. Akkor még nagyon sok külföldi diák tanult Magyarországon, voltak diáktalálkozók, tehát a spanyolt nagyon hamar kommunikációs helyzetben kellett használni. A motiváció nem az volt, hogy majd ez jó lesz valamire. Általános iskolában kiváló orosz tanárom volt, tehát az is egy jó alapot adott, és az angolt Tóth Pista bácsi tanította. Nagyon jó humora volt, és jó játékokat talált ki, az angolt is kiválóan tanította. Teljesen másképp, mint a történelmet de azt is kiválóan.

Szerettél te iskolába járni?

Én szerettem nagyon iskolába járni. Otthon az anyukám egy nagyon szigorú, elváró valaki volt, aggódó, szorongó ember, aki nem úgy motivált engem, ahogy én szerettem volna. Az aggodalmait festette fel: „jaj mi lesz, ha nem leszel jó tanuló, jaj mi lesz ha…? Nem baj, nem kell mindenkiből diplomás legyen, akkor majd keresünk neked valami jó szakmát…” – én meg valahogy úgy éreztem, hogy nem az, hogy diplomásnak kell lennem, de valahogy én szeretek tanulni. Persze nem mindent...

Nagyon jó iskolám volt, rengeteg szakkör volt, és emlékszem, hogy két szakkörre lehetett járni, de nekem lehetett többre is, és hát olyan hatig biztos bent voltam az iskolában, és akkor mentem haza. És jól tudták az anyukámnak ezt a féltését, szorongását kezelni, aminek sok forrása volt. Az egyik forrása az volt, hogy hétéves koromban, amikor kórházba kerültem, akkor pont az volt a betegségem, amibe az ő édesanyja meghalt. Ez régebben még halálos betegség volt, én meg életben maradtam, innentől kezdve rettenetesen féltett, és ettől persze nehéz lett az én gyerekkorom, és ezt az iskola elég jól észrevette. Például, amikor rájöttek arra, hogy én 14 évesen nem ismerem Budapestet, és még soha nem voltam egyedül a városban, akkor a szüleimmel megbeszélve – és gondolom, hogy az anyukám rettegése által kísérve – a város különböző pontjaiba mentem három méter drótot meg ilyen nagyon fontos dolgokat vásárolni, amire biztos, hogy nem nagyon volt szüksége az iskolának, csak azért találták ki, hogy engem egy kicsikét erre megtanítsanak.

Elküldtek a tanítási idő alatt?

Tanítási idő alatt, az anyukámnak is mondták, hogy ezt az ügyet csak én tudom elintézni, és a szülői büszkeséget segítségül hívva így beutaztatták velem Budapestet. Meg, hogy tanuljam meg, mi az, hogy villamosra szállni egyedül, meg autóbuszra szállni, meg idegenekkel beszélni.

És te akkor tudtad, hogy ez ezért van?

Igen. Hát, valahogy úgy, hogy én nagyon jól értem a metakommunikációt, és ez az, amit a tanításban is használok, tehát rögtön látom az arcokon, hogy érti, nem érti, hogy most csak úgy gondolkodik, megakadt a szeme, egy egész osztályban is látom. És amikor azt mondták, hogy a Keleti pályaudvarnál kéne ezt a valamit beszerezni, és egy kicsit mosolygósan csillogott a szemük hozzá, akkor tudtam, hogy ez most direkt azért van.

Na most, amit szeretnék mondani, hogy ugye a könyvnek egy nem tudom mennyire kiolvasható üzenete az, hogy ezeket a tanítással kapcsolatos dolgokat lehet tanulni. És, hogy ezt én saját magam átéltem, én ezeket tőlük megtanultam. Tehát, hogy ez is egy személyes élmény, hogy egy jól átélt minta megtanulható.

És ebből a tanárképzésnek a vizeire átevezve: a tanárképzésnek egy lényeges mozzanata lehet elővenni és megvizsgálni a meglevő mintákat. Ha első évesekkel iratok ilyen 5–10 perces kis féloldalt, hogy mit szeretek legjobban a matematikában, meg mit utálok legjobban a matematikában, azt lehet látni, hogy legalább a fele a véleményeknek az értékeléssel, osztályozással kapcsolatos. Tehát mondjuk onnan indulva, hogy azt szeretem legjobban a matematikában, hogy sikerült kettesre érettségiznem, egészen odáig, hogy azt utálom legjobban, hogy amikor ötösre írtam a dolgozatot, és rossz tanuló voltam, akkor a tanárom azt mondta, hogy csaltam. Na és akkor, hogy miért kell ezeket a mintákat megnézni, ez is egy személyes élmény kapcsán tudatosodott bennem. Anyukámnak volt egy mondata, hogy mindjárt adok egy pofont, amit aztán pofon nem követett, de valamilyen módon retorikailag ő azzal fejezte ki, hogy ez egy lehetetlen viselkedés, neki ez nagyon nem tetszik, és én ezt nagyon utáltam. És a helyet és a hőmérsékletet is tudom, amikor egyszer a saját gyerekemnek ezt a mondatot kimondtam, és a mondat megállt a levegőben Akkor már foglalkoztam tanítóképzéssel, és nagyon az esemény hatása alá kerültem. És akkor jöttem rá arra, hogy ezek a panelek ott vannak bennünk, és amikor jön a szituáció, akkor az gyorsan meghívja a panelt.

Na most mit lehet tenni a képzésben, hogy egy megfelelő panel álljon készenlétben? Úgy kezdtem a beszélgetéseket a hallgatókkal, hogy elmondtam nekik ezt a sztorit, hogy valahogy egy kicsit érzékennyé tegyem őket az iránt, hogy most miért is beszélünk. Tehát nem azért beszélünk, hogy régi tanárokat kibeszéljünk, szidjunk, hanem, hogy végignézzünk szituációkat, amiben az illető mondott valamit, és akkor megnézzük, hogy miért akart valamit mondani; milyen helyzetben, és mit lehetne helyette mondani.

Tehát az nem elég, hogy egy mondatot így megjelölök, hogy ez egy helytelen mondat, ezt ne tessék kimondani, hanem hogy mit mondok helyette. Néha a mondatoknál nemcsak az a lényeg, hogy mit mond, hanem az is, hogy milyen erőteljes. Ha például valaki káromkodik, akkor hirtelen dühét szóáradatban ki akarja dobni magából, tehát, hogy van valamilyen funkciója. Tanítottam fiúkat a Kvassay Jenő Szakközépiskolában, hát ők nagyon káromkodtak. És akkor az egyik „matematika” házi feladat az volt, hogy le kellett írni tíz kulturált káromkodást. És senkinek nem sikerült, tehát a nagypapát, a szomszédot és mindenkit összekérdezve sem tudtak összehozni ennyit. Persze nagyon jókat nevettünk a következő órán ezeken a káromkodásokon. És akkor így mondogattuk, hogy most ezt melyik helyzetben mivel lehetne lecserélni, merthogy ez nem elég gyors, nem elég rövid. Valahogy nekem az úszik be, hogy van a nyelvtanulásban a hipnopédiás módszer, ezek a mondatok, panelek bennünk vannak, észrevétlenül előjönnek, és valahogy így kéne sok százszor, ezerszer gyakorolni a jó panelt, hogy lecserélődjenek.

Igen, csak amikor magadról beszéltél, egy csomó jó élményről beszéltél, amelyek előhívhatók, nyilván amit megtanultál tanulóként a pedagógiáról. Amikor a hallgatókról beszéltél, akkor – biztos véletlenül – olyanokról beszéltél, hogy miként lehetne hibás mondatokat lecserélni valami másra.

Igen.

Csak azért vetem ezt föl, hogy hiszel-e abban, hogy mindenkinek – a pedagógusképzésről beszélve – megvannak a pozitív pedagógiai élményei, amelyek így előhívhatók. Egy kicsit másképp is kérdezve: némi irigykedéssel hallgatlak, és nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy te szerencsés voltál, hogy ennyi jó tanárod volt, vagy ez a te hozzáállásodból fakad inkább.

Volt sok rossz is, de közben azokat is átértékelgettem, tehát, hogy azokat a rosszakat is szétválogattam: a személyisége miatt rossz, a módszere miatt rossz, tehát, hogy azokat is így apránként átgondoltam. Van olyan tanárom, akinek a vezetéknevét sem tudom, és a katedrán összetörte a széket, úgy tombolt, de attól én még nagyon szerettem. Tehát ezeket valahogy így szét tudtam választani egymástól.

Én úgy gondolom, hogy valamennyi pozitív élménye mindenkinek van, és dolgozni kell rajta. Az egész tanárképzésről úgy gondolom – és ezt meg is mondom a hallgatóknak a legelső alkalommal, hogy találkozom velük –, hogy én őket nem tudom megtanítani tanítani. Amit tudunk tenni, hogy bizonyos dolgokat elkezdünk szétszedegetni, egy pár nézőpontot megnézegetni, amit aztán ők majd továbbvisznek. Honnan tudnám én azt, hogy 2032-ben mit kell matematikából tanítani? De hogy hogyan kell szétszedni egy tantervet vagy egy tankönyvet vagy egy feladatot, azt egy jelenlegi tanterven, tankönyvön, feladaton meg tudom mutatni. Aztán majd, ha ez érdekli, és egész odáig még tanár akar lenni, akkor azt megcsinálja.

Egyébként nekem rengeteg tanítványom abbahagyta a tanítást, és én arra ugyanannyira büszke vagyok, hogy ők abbahagyták, mert képesek voltak belátni, hogy már nem megy, kiégtek, nem adnak annyit a gyerekeknek, már nem élvezik annyira. Találkoztam egy lánnyal nemrégiben a metrón, nagy örömmel üdvözölt, és mondta, hogy már nincs az óvodában. – Mi történt? – Hát az, amit a tanárnő mondott. Hogy amikor először úgy érzi az ember, hogy azt a gyereket föl kéne pofozni, akkor abba kell hagyni az óvodapedagógusságot. Ezt éreztem, és év végén abbahagytam az óvodapedagógusságot. Tehát ez nagyon hozzátartozik a tanári pályához, hogy megvizsgálja az ember, hogy neki ez árt, nem árt, mennyi plusz energiát kell befektetni, amit már valami másból von el ahhoz, hogy még ugyanolyan szinten tudjon tanítani.

Visszatérve én mindig megpróbálom azt felhasználni, hogy sokan vannak a szemináriumon, és egymástól tudnak tanulni. Ott abban a pillanatban, amikor osztályozásról, értékelésről beszélünk, akkor több száz tanár jelen van azonnal, akik őket tanították. Mondjuk, a szituáció az, hogy ott áll a tanár, és kristálytisztán tudja azt, hogy két ember egymás mellett ült, egyforma dolgozatuk van, és az egyik a másikról írta. Na de melyik? És hogy akkor most ebben a szituációban mit lehet tenni, mik a motívumok? Ugye az egyik motívum, hogy engem a gyerek ne higgyen hülyének, hogy én ezt nem veszem észre. A másik az, hogy ez most morális vagy nem morális kérdés. Erről egészen más gondolatom van, mint sok más embernek. A magyar társadalomban ez a másikról leírom dolog, ez nem a csalás kategóriájába tartozik, ezt a gyerekek ellesték, megtanulták, tehát nem azért csinálják, mert be akarnak engem csapni, hanem ez egyszerűen a túlélési ösztönnek a működése. Az is lényeges, hogy ezt most Magyarországon reagálom, vagy egy amerikai iskolában reagálom le, ahol az egy nagyon csúnya dolog, hogy valaki egy dolgozatot leír a másikról. Magyarországon itt a szülők elmosolyodnak, és száz ilyen történetet már elmeséltek a gyereküknek. Na és akkor ezeket így megfogalmazzuk, ez az egyik, hogy mi a motívuma, és utána azt, hogy a reakciónak mi lehet a pozitív eredménye meg a negatív eredménye. És akkor a választások, tehát hogy szóvá teszem, nem teszem szóvá, humorosan szóvá teszem, megtorlom, ügyet csinálok belőle, igazgatói intő. Mi a lehetőség? Mondjuk, kikutatom hogy ki volt az, na és mi van akkor? Teljesen mindegy. Vagy azt mondja az ember: hogy két gyerek legyen egy osztályban, aki azt írja hogy kettő meg kettő az tizenkettő, ez aztán egészen különös. És akkor az a két gyerek tudja, hogy én észrevettem, és most nem tettem szóvá a dolgot, és körülbelül ugyanazt intéztem el, mint ha nagy ügyet csináltunk volna. Ezeket így meg lehet beszélni a szemináriumokon, és akkor a hasonló eseteket is ők végiggondolhatják. Na most, aki nem tudja végiggondolni magában, vagy nem szereti végiggondolni, azokat meg lehet, hogy néha elriasztom. Valami módon azt, hogy mi foglalkoztatja a tanárt, meg hogy min gyötrődik, azt megpróbálom megéreztetni velük, hogy akiből nem kéne, hogy tanár legyen, az ne akarjon tanár lenni. Mondjuk, szerencsém van, mert a tanítóképzős diploma olyan sok mindenre jó, hogy rengeteg állást talál mellette.