Lakatos László: A faluról, városról, emberekről

Bemutatkozó levél

Nevem Lakatos László. Az ifjabbik. Ugyanis időnként összetévesztenek az öregebbikkel.

1980-ban láttam meg a napvilágot Budapesten. Jobban mondva, a napvilág látott meg engem…

Szerelemgyerek volnék. Állítólag.

Tehetségem hamar megmutatkozott: mindig szerettem a könyveket, és már életem hajnalán…

De mit is írok itt össze-vissza! Maradjunk a száraz tényeknél! Ez mégis csak egy bemutatkozó levél?!

Szüleim korán elváltak… Bocsánat. Már megint kezdem. Többet nem fordul elő.

Tehát. 28 éves fiatalember vagyok. Nős.

Tanárként dolgozom Szolnokon egy középiskolában. Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozok: tanítom és nevelem őket. Számomra mindig is ez volt a cél, mivel magam is hátrányos helyzetű családból származom. Történelmet, technikát és pályaorientációt tanítok, valamint osztályfőnök is vagyok.

Már régóta azon gondolkodom, hogy írásra adom a fejem. Sokat töprengtem, miről is írjak. Aztán egyszer csak villámként hasított belém! A körülöttem lévő dolgokról fogok írni, a faluról, ahol élek, a kisebbségről, amihez részben én is tartozom és a kisvárosról, ahol tanítok.

Most felmerülhet a kérdés, hogy miért? Teszem mindezt azért, mert jó így példát mutathatok, és nem utolsósorban késztetés érzek az írásra. Persze ezt a fajta „tanítást” nem művelem régóta (kb. két éve), de lassú víz partot mos…

Egyébként is későn érő típus vagyok. Olyan ez, mint a tanítás. Legalábbis nekem: nehezen, döcögősen, de elindult és úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem. Most úgy érzem, hogy jó, amit csinálok. Csak fogom a tollat, a papírt és hagyom, hogy a tinta ákom-bákomot karcoljon a tiszta lapra. Ím’, ilyen ez…
 

Az emberekről

Lázálom

Izzadtan ébredek. Számban a rossz álom fanyar ízével. Lázálmom volt, melyből nehéz az ébredés. Bár jobban meggondolva nem is igazi lázálom ez. Csak emlékek. Emlékek melyek mélyen belém ivódtak, és méreg fullánkjukkal fertőzték szívem. Még most is eleven tűzként égetik lelkem.

Villanás

Kicsi vagyok. Most mentem iskolába. Hátra ültetnek, mert a cigánygyerekek hátul ülnek. Igazán még fel sem fogtam, de már fájt ott belül valami.

Villanás

Nagyon tetszett a lány. Fiatal szívem minden dobbanásával akartam Őt. Bájos mosoly, igéző szemek, és a tavasz illata mindenütt. Már régóta kerülgettük egymást.

Villanás

Gyönyörű volt az este. A Duna parton sétáltunk, kellemes szél borzolta bőrünk és titkot suttogott fülünkbe. Úgy éreztem, itt az idő, és szint vallhatok.
Nem lehet – mondta. – Te cigány vagy, én magyar. Tudom milyenek a cigányok.

Ó drága Isten! Ezek a gyönyörű ajkak, hogy formálhatnak ilyen szavakat! Visszanyeltem torkomba tóduló keserűségem, és mosolyogva, megalázott érzéseimmel haza mentem.

Villanás

Már pakolok, takarítok. Mára befejeztük a munkát. Tőlem nem messze két barátom beszélget a tulajdonossal. – Ahhoz képest, hogy cigány, elég szépen dolgozik. – Hatol a gyilkos mondat szívembe. Szép dicséret. Köszönöm.

Már ébren vagyok. Lassan indulok a konyhába, hogy a kávé ízével öblítsem le szám keserű ízét. Már ébren vagyok.

Egy kis anatómia

Szitáló eső, köd és szél. Kedvemhez való idő. Koppanva hulló vízcsepp, derengő fény.

Csendre vágyom. Emberségre vágyom.

Csontos csigolyám mereven tart, s nem enged rugó módjára billegni sem jobbra, sem balra. Nem enged hajolni, csak fejet hajtani. Születési hiba.

Eldugott kávézó, eldugott sarkában, egyenes háttal, kávé ízzel öblítem szám keserű ízét. Odakint egyre esik, és lassan teret hódít a homály. Furcsa nap áll mögöttem.
Időben ébredés, időben érkezés. Sápadt fény.

Rugódzó gerincek közt keresem egyenes utam. Néma emberek közt szavakat kiáltok süket fülekbe. Már várnak. Indulok műhelyembe jellemet kovácsolni. Nehéz.

Még mindig esik.

Színes félember tömeg jajongva vár. Élet tűzben edzem jellemüket, becsület pöröllyel egyengetem tekervényeiket. Hangos munka. Ma két jellemet készítettem. Ez jó. Remélem, kitart holnapig, és tekervényeik nem rántják görcsbe őket. Ha mégis, hát holnap újra kezdjük.
Odakint még mindig esik.

Cigányok

Magam is félig cigány vagyok. Cigány, és nem roma. Vagy roma, és nem cigány? Ezt még végig kell gondolnom.

Nem rég sokadmagammal a parlamentben jártam. Kordonok, miniszterek, kormányőrök és a többi. Cigány témáról volt szó. Csupa okos ember szólalt fel (köztük a miniszterelnök). Csupa „magyar” ember. Cigányoztak és romáztak felváltva. Elítéltek mindent: a gettókat, magyar gárdát, szóval mindent. Ahogy hallgattam őket, egy gyanú fészkelte be magát a szívembe. Ezek az emberek még nem láttak cigányt! Elnézést kérek. Romát. Eltekintve a néhány dísz cigánytól. Ezek a dísz cigányok szép barna emberek, és érdekes, mindegyikük testes, életkorra való tekintet nélkül. Persze ők is tartottak beszédet onnan a pulpitusról. „Magyarok” és „cigányok”. Úgy éreztem magam a kétrészes konferencián (ami sajtótájékoztatóval volt egybekötve), mintha egy kétfelvonásos színdarabot látnék. Dobálóztak a milliókkal és a milliárdokkal (persze a csóró cigányok vagy romák ebből semmit sem látnak), intrikáltak és furkálódtak. A szünetben zabálás és rongyrázás. Ez az előadás nem happy end-del végződött. Legalábbis én azt hiszem. Ez inkább egy tragikomédia volt. A cigányok tragikomédiája. Sajnos az előadás végére sem derült ki (legalábbis számomra), hogy akkor cigány vagy roma?

Lábjegyzetként még megemlíteném, hogy az egész komédia előtt eljátszották a magyar és a cigány Himnuszt is. A magyar Himnusznál a szívem a torkomban dobogott. De oly hangosan, hogy azt gondoltam, mindenki halja. Legszívesebben elsírtam volna magam (férfiember nem sír), olyan felemelő volt. Pedig cigány vagyok. Vagyis roma. Vagyis magyar.