Gergely Ferenc: Egy kántorffy gyermekkora. Vác, 1932-1944* I. rész

A második rész itt olvasható.

A váci székesegyház harangja az este hét órát ütötte, amikor a Migazzi tér 2. alatti ház egyik lakásában magasba emelt a sikeres szülést levezető bába egy oázó kisfiút. Ez voltam én, a Korilly–Gergely házaspár harmadik gyermeke. Nézze, tanítóné asszony, milyen aranyos kisfiú, lelkendezett a szülésznő elismerő szavaival is igyekezve lelket verni a vajúdástól kimerült anyába. Ő rám nézett, s csak annyit mondott: Istenem, milyen csúf vastag, vörös bokái vannak! Meglátja, replikázott a bába, öreg korában ő lesz majd a támasza. Mindez történt 1932. január 15-én, Apám határtalan örömére, a családi remények jegyében. Az apai boldogság verset is termett, A fiamat papnak adom címűt, ami inkább önfeledt hálaadás, mintsem megfontolt döntés eredményeként könyvelhető el. Apám 37, Anyám 33 éves volt ekkor, mindketten római katolikus vallásúak, így hát én is ennek a vallási közösségnek lettem a tagja. A keresztségben Apám és anyai nagyapám nevét, a Ferencet és a Gézát kaptam. Ez a Ferenc Géza falánk egy poronty lehetett az egykori fotók tanúsága szerint.

Mivel magyarázható eltérő fogadtatásom? Hihető magyarázat érdekében, ha csak pillantásnyira is, de vissza kell tekintenem szüleim múltjára. Édesanyám igen korán félárva lett. Egyetlen fiú testvérével – Lászlóval – jórészt a nagyszülők szárnyai alatt nevelkedett falusi-kisvárosi környezetben. Édesapja művelt, széles látókörű, világjáró vasúti tiszt, a szigorú és kötelességtudó hivatalnok mintaképe. (Utolsó beosztása: főfelügyelő, a MÁV vezérigazgatóság nyugdíjosztályának vezetője). Otthonában is a szigor, a pontosság és a nagyvonalú szeretet jellemezte. Ha az ebéd nem került percnyi pontossággal az asztalra – mesélte Anyám – nem pörölt, nem rendezett jeleneteket, szó nélkül felállt, vette a kalapját és távozott. Hosszú távollétei idején a nagymamának kellett volna kordában tartania a felszabadultság örömét nemegyszer féktelen és meggondolatlan módon kihasználó fiatalokat. Ilus (Édesanyám Ilona keresztnevének házi használatú formája) és Laci ilyenkor kitombolta magát, az áldozatos szívű nagymama rovására. Egy ízben pl. bezárták az éléskamrába!

Laci apja nyomdokába lépett, Ilona az eperjesi tanítóképzőben szerzett oklevelet. Ez a felvidéki szlovák-magyar, szerteágazó, egy „mithikus” fővadász ős tárgyi emlékeit – ajándékait? hagyatékának maradékát? – is őrző család adta a genetikai-kulturális alapot ennek a 160 cm magas, hófehér bőrű, álmodozó tekintetű, derék alá érő sötétbarna hajú, biztonságos „úri” életre vágyó tanítónőnek.

Apám viszont egy alföldi – telepített? – parasztcsalád (uradalmi cselédek) tizenhárom gyermekének (ebből heten maradtak felnőtt korukra is életben) egyike, ikerfiú, akit szülei, ez a két elképesztő munkabírású ember, János nagyapám és Ilonka nagyanyám, azért taníttattak, mert a mezei munkára alkalmatlannak ítélték őket.  Ők ketten a semmiből lettek 26 holdas kisbirtokosok, ház- és kerttulajdonosok. Egy inas, szinte csont és bőr, sasorrú, kevésszavú, melegszívű férfi, aki Wenckheim bárónál a parádés kocsisságon át a tanyásgazda méltóságáig verekedte előre magát, s az örökmozgó, takarékoskodásban, beosztásban jeleskedő, szerelemben nagyétvágyú aprótermetű asszony – a paraszti társadalom számos tagjához hasonlóan –  csodát művelt, s ez kisugárzott minden vonatkozásában Apámon keresztül családunkra, rám is. Szülőfalujának, Abony nagyközségnek – ma már város! – földművelő népe tisztelte őket, nagyapámat, aki a családi legendárium szerint nagyfejszével a kezében várta – a világválság idején – a végrehajtókat, s nagyanyámat, aki óramű pontossággal vitte a vásárolt földért járó törlesztés összegét, fillérenként szinte.

Apám rajongott szüleiért, de gyűlölte a paraszti lét életroncsoló, rideg voltát. Nem akarta egy életen át – szavait idézve – a tehenek farát bámulni, szebbet, jobbat, emberibbet akart, ezért tanult erejét feszítve, ezért igyekezett munkájával kitűnni, ezért végzett jeles bizonyítvánnyal a Félegyházi Állami Tanítóképzőben  Hogy ennek az oklevélnek milyen minőségű szakmai és műveltségi tartalma volt? Az „ásóképű” – így becézték keszegsége miatt Apámat tanárai – szépen írt, lebilincselően mesélt, értő zenetanár után kiáltott eredendően szép hangja, Petőfi volt az istene, őt magát is vonzotta az „irodalomcsinálás”. Zenei és nyelvi tehetséget nem árult el, de megtanult elfogadhatóan orgonálni. Zongorán saját énekét kísérte, kottából klasszikus műveket nem játszott. A tanítás módszertanában élet- és természetközpontú, ötletgazdag volt. Szerette növendékeit, tanítótársait – többnyire. Sokkal több lehetőséggel bírt mint amennyit felhasznált, amennyivel akart, vagy tudott élni. Nem voltak messzetekintő vágyai, vagy ha voltak is, a szemérmesség leple mögé rejtette azokat.

Mit kívánt elérni? Egy saját otthont, megbízható szép feleséget, egészséges, tehetséges gyermekeket, az „úri” megélhetéshez szükséges anyagiakat, zavartalan emelkedést a ranglétrán, netán egy iskolaigazgatói megbízatást, sikereket az irodalom terén.

Tessék mindehhez hozzágondolni a mindenkori viszonyokat: a világ, Magyarország, a hazai társadalom és a politika alakulását, a légkört, a mozgás lehetőségeit, az „uralkodó eszméket”, 1918–1919-et, 1929–1933-at, 1939–1945-öt, mert enélkül a két fiatal élet, sors alakulását, ennek a sorsnak egyes mozzanatait, főleg a kritikus, vitatható és vitatandó mozzanatokat nem lehet, nem szabad értelmezni, főként megítélni.

Miért házasodtak össze? Illettek-e egymáshoz? Apám falun kezdte működését, Anyám – gardírozás hiányában – nem járhatott változatos társaságba, nem ismerkedhetett össze partiképes fiatalemberekkel, nem próbálkozhatott, nem válogathatott, ugyanakkor társra vágyott, forrt a vére, s neveltetés folytán csak a házasságon belüli szerelem volt számára elképzelhető. A falusi társaságban Apám dallal szórakoztatott, ő kísérte zongorán. A fiatal tanító az elbűvölő és művelt fiatal leányt látta benne, aki egy életen át szerelme és gyermekeinek gondos édesanyja lehet, Anyám pedig átadta magát az érzelmek viharának. Édesapja, Géza nagyapám nem keresztezte elhatározásukat, bár szerencsésebb házasságot remélt leányának. Döntésüktől kezdve lehetőségei szerint mindent megadott nekik, ami a közös élet indításához nélkülözhetetlen volt. Ezek a holmik jól szolgáltak abonyi háztartásunk felszámolásáig, azaz 25-30 évig.  Néhány értékesebb darabjától azért váltunk meg, mert én mániákusan, fenntartás és meggondoltság nélkül szabadulni akartam a múlttól, múltunktól.

Apám szülei közül „örökmozgó nagyanyó” nem tudott megbékülni menyével, az „úrilánnyal”. Egyre csak ismételgette Apámnak: ”érdemes volt megoldani a gatya korcát ezért a tót lányért, Ferike?” Apám nyugtató igenjei nem győzték meg. Velem éppúgy nem tudott megbékélni – én se vele –, viszont János nagyapó mindkettőnket családtagnak tekintett. Talán a sokat próbált parasztember gyanakvása, ellenszenve húzódott meg magatartása mögött. Nem bízott a „ másfajtában”. Csak azt vette emberszámba – és ebben nem állt egyedül –, aki a paraszti munkát fenntartás nélkül, kívánt módon el tudta végezni. Erre később mondok majd egy-két példát.

A közös élet első évei súlyos megpróbáltatások egész sorát zúdították a fiatalokra. Menekülést a félelmetes tiszai árvíz elől, első gyönyörű fiúgyermekük, Zolika halálát, majd azt a halálos fenyegetettséget, amit Szamuely Tibor és bőrkabátosai jelentettek Apámra nézve. Sokszor elmeséltettem velük, évtizedekkel később, ezeket a  borzalmakat. Most is magam előtt látom a sziszegve terjeszkedő Tiszát, a templomkarzatot ahová ingóságaikat mentették, a grófi hintót, amivel éjnek idején vágtattak egy megbízható orvoshoz a tüdőgyulladással küzdő Zolikával, és Anyám hősiességét, amint Izabella nővéremet szíve alatt hordozva személyesen ment el könyörögni a rettegett vörös vezérhez, ura életéért. Az éjszakát, amelynek leple alatt a község plébánosa, Fehér András, hálóingben, szőrén megülve lovát menekült a halálos géppuskatűz elől, miközben Apám hallgatva a templom előtti téren időnként dörrenő sortüzeket, fel-alá járva várta az érte jövő Lenin-fiúkat. S a megkönnyebbülést, amikor a szürkület fojtogató csendjében idegen – román – katonák beszéde szűrődött be a félig behajtott spaletták mögé.

Embert, házasságot próbáló évek voltak ezek, amikor a tanítónénak saját fizikai erejét megsokszorozva kellett megtanulnia a falusi „mesterasszonyok”  háztartásvezetői munkáját a befőzéstől a disznónevelésig, a tekintetes úrnak pedig azt, hogy a tanítói becsület és a becsület megalapozása, a javadalmazás rendbetétele, az iskolaszékkel való együttműködés összhangjának biztosítása „életveszélyes” tudomány. Szerencsére ekkor még  bírták az életharcot egészséggel, felül tudtak emelkedni a tragédiák okozta megrendüléseken. De Ecser, Maglód, Vajta… ott élt, hatott tudatuk mélyén. A törekvő tanító gyöngyfogsorú feleségével, bájos és okos kislányával egyre ismertebb lett a római katolikus kántorok és tanítók körében. Így kerülhetett sor a húszas évek elején arra, hogy bekerült a Katolikus Tanítók Országos Egyesületének tisztikarába annak titkáraként. Nyílt, határozott kiállása tanítótársai védelmében, ha kellett, tekintélyes egyházi méltóságokkal szemben is, népszerűvé tette. Nem csak kollégái, de egyházi felettesei is felfigyeltek rá, s igyekezték visszaparancsolni a sorba. „Tanító úr, tanító úr – intette Prohászka püspök – csak vissza a sorba, csak vissza a sorba.”

Csakhogy ő nem tartozott a birkák közé, még az ésszerű megalkuvásokat sem fogadta el egykönnyen. Istenét szerette, egyházát szolgálta, de a papokkal – általában – nem cseresznyézett egy tálból, néhány kivételtől eltekintve. A minden bizonnyal meglévő fenntartások ellenére, magával ragadó énekhangja és a tanítói gyakorlat során felmutatott  eredményei, valamint a KTOSZ-ben szerzett kapcsolatai révén nyerhette el az ősi püspöki város, Vác székesegyházának kántori állását, és taníthatott nem osztatlan iskolában.

Lakást – szolgálati férőhelyet? – a püspöki palota tőszomszédságában, a Migazzi tér 2. szám alatti házban kaptak, ott, ahol a székesegyház karnagya, az ismert egyházi zenét szerző és rangos orgonista Pikéthy Tibor élt családjával, Riza nénivel és Izabella nővérem későbbi barátnőjével, Babával. A zeneileg művelt karnagy nehezen – talán sohasem – békült meg Apámmal. Képzettebb kollégára vágyott. A két család közötti viszonyt ez a szakmai ellenérzés – emlékezetem szerint – lényegében nem érintette. Családunk, úgy tűnik, viszonylag gyorsan beilleszkedett a helyi társadalomnak abba a körébe, amely közbülső helyet foglalt el egy szűk elit – püspök, kanonokok, városi vezetés, katonai, rendőri és fegyházi parancsnokok, vállalkozók stb. – és az „egyszerű” polgárok nagyszámú csoportja között, amelynek legalján a Lymbus – ez volt Vác ún. „bádog” városrésze – lakói tengődtek. Ebben a folyamatban Édesanyám személyes varázsának és kitűnő konyhájának is szerepe volt, s nem is kevés. A szépasszony vonzotta a nadrágosoktól a reverendásokig a kellemkedőket és ínyenceket. Apám hivatalból otthonosan mozgott a helyi papság körében, hiszen az Úr szolgálata közös munkára késztette mindenkivel a püspöktől a legutolsó káplánig. Tanítóként pedig a városban működő kollégákkal családostól, kutyástól- macskástól: Böröczéktől a Karsaiékig. Apám a tanításon és az egyházi szolgálaton túl bekapcsolódott a helyi kulturális életbe is. Cikkeket írt a Váci Hírlapba, alapító tagként énekelt a Vox Humana kórusban, átmenetileg vezetett is dalkart. Minden munkát vállalt a család anyagi-társadalmi helyzetének megszilárdítása, lehetőség szerinti emelése érdekében.  Körömszakadtáig ragaszkodott – a korabeli általános gyakorlatot követve –, hogy felesége ne dolgozzon, kizárólag az otthon melegét biztosítsa. Ez a görcsös urizálás számos kedvezőtlen hatással járt. Édesanyám képzettségének tartalma lassan elavult, tanítói gyakorlat hiányában készségei is satnyultak, az egyoldalú háziasszonyi robot fásulttá és ingerülté tette. Ellensúlyként az unatkozó úriasszonyok olvasmányai, filmjei, allűrjei váltak fontosakká, ami zavaros álmodozásokban, majd egzaltált vallásosságban vélte felfedezni a gyógyszert. Mindez nem hagyta érintetlenül Izabella nővérem élet- és világszemléletének alakulását sem, ő születésemkor már túllépte a tizedik életévét. Belluska szép, tehetséges, érzékeny ember volt, tele lehetőségekkel, amelyek erélyes, távlatos vezetés mellett bontakozhattak volna ki. Édesapám nagyon szerette őt, de soha nem tudta józanító célzatú befolyását érvényesíteni fontos döntések esetén.

Hiába bontogatta tehetségének szárnyait szeme láttára egy szem leánya, első gyermeke, Zolika mindig hiányzott neki, s egyáltalán a fiú, aki „tovább viszi majd a nevét”! Ma azt mondanánk, tudatosan tervezte családja építését, és valóban átgondoltan készült világra segítésemre, vette rá Anyámat az újabb „áldozatra”, még egy utolsóra. A sikerről már tudunk.

A negyedik X felé közeledő házaspár büszkén, megnyugvással tologatta babakocsiját a Duna korzón, s én megadó-élvetegen fogadtam a felém áradó szeretetet, a napsütést, a lenge szellőt.  Anyatej után a dudli lett életem forrása, amitől nehezebb volt elválasztani mint az édes anyamelltől.

A váciak egyik legkedvesebb strandoló helye a Pokol-szigeten volt, nem messze a csárdától, amiről ugyancsak írt Apám verset. Az ismerős családok közül  Hornyánszkyéknak volt egy kilbótjuk, azon vittek át – a fényképek tanúsága szerint – a túlpartra, ahol is napellenzős sityakkal a fejemen a feladat nagyságához mérten előredőlve, minden erőmet megfeszítve igyekeztem kikötni a vízi járgányt. Látok még ebből az időből, a plébánia kapufélfájának támaszkodó, jó húsban lévő, hófehér melegítős (mackós!) pisze orrú (!) fiatalembert merengeni. Más alkalommal a székesegyház előtti téren guggolok, galambok társaságában és elmélyülten szemlélem a kavicsokat. A Migazzi téri lakásban eltöltött évekről alig tárol valamit is az emlékezetem. Mintha sötét és nyirkos lett volna, udvar, kert, mozgáslehetőség nélkül. Játszani a Duna-parton, még inkább a biztonságos székesegyház előtti téren lehetett.

Egy esemény mégiscsak előráncigálható az emlékezet lomtárából. A következő. A Pikéthy és a Gergely család időnként összejárt, egyenként és külön – külön elég sűrűn találkoztak a partnerek, a nagy ünnepeken viszont teljes hadilétszámmal sorakoztunk. Ezek közé a ritka nagy alkalmak közé tartozott családfők név- és születésnapja  Egyik alkalommal, úgy három-négy éves lehettem, amikor is szavalattal kellett köszöntenem a szomszéd vár urát vagy asszonyát. Gyúrtuk a szöveget nap mint nap, mígnem a két család egymással szemben felsorakozott. Az ünneplőben pompázók előtt, néhány lépést Tibor bácsi felé téve, rá kellett volna zendítenem a nagy monológra. Nógatás jobbról, súgás balról, a zengzetek csak nem akarták elhagyni ajkaim. Végül Anyám szoknyájába burkolózva tudattam az ünneplőkkel, nem ér a nevem. Így buktam meg első nyilvános fellépésem alkalmából, s maradtam ki az egyházi zene történetének fénylő lapjairól. Csöppet sem vígasztalt, hogy évekkel később – interjúkészítés közben – Bárdos Lajos tanár úr hasonló esetét mesélte el. Őt az úri gyerek természetellenes bénaságából a cserkészet ragadta ki. De mi lett velem? Kedvenc látványosságaim közé tartozott a díszes püspöki hintó, parádés kocsisaival és a kis huszárral. A négy jóltartott lipicai könnyedén ragadta magával féltett terhét. Már gimnazistaként énekelhettem abban a tömegkórusban, amely a székesegyház lépcsőjének két oldalán elhelyezkedve köszöntötte új megyés püspökét, Pétery Józsefet.

Rövidesen búcsút kellett intenem a püspöki palotának, a székesegyháznak, a piarista gimnáziumból és a zárdából kirajzó leány- és fiúseregnek, a méltósággal tovasuhogó kanonok bácsiknak, a Duna korzó pompázó országzászlójának, a Pikéthy családnak, mert Apám egészségesebb lakás után nézett. Átköltöztünk a Budapesti főút 48. számú házba, bérlőként.  Ez a kétszobás házacska ablakaival a nagy forgalmú, keramitkockás utcára tekintett. Játszásra, pihenésre alkalmas kert itt sem volt, csak egy alagútszerű sötét kapualj és egy rigorózus tulajdonos. Ha a kapun kiléptünk, jobbra haladva gyorsan elértük a kis vagy teljesebb nevén kerékpáros laktanyát. Balra sétálva a vámházat, majd a Hétkápolna szelíd emelkedőjét, egy mesterségesen kialakított domb tetején pedig az 1848/49-es csatát idéző emlékművet, az évenként ismétlődő március 15-i ünnepségek fő színhelyét. A stációk végén áll a kápolna, amelyet Apám versben örökített meg.

Itt hívogatta a pihenni vágyókat az ún. Nagyliget, szemben a „kicsivel”, amelyről még lesz szó. Ezeknek az éveknek az életközege, a családi körön kívüli személyek körvonalai homályosak. A számomra fontos események megragadhatóbbak. A minden este ismétlődő elalvás előtti szorongás a szoba falán újra meg újra végigfutó, az utcáról bevágódó fénycsíkok miatt.  A napi gyakorlatra kivonuló kerékpáros honvéd alakulatok kürtszava, amit még ma is el tudok dúdolni, fütyülni. A zord tekintetű posztoló rendőr alakja. A gyerekszemmel különösen félelmetes muraközi lovak patájának ütemes csattogása, amint húzták télen-nyáron a Hutter és Lever feliratú szappanszállító kocsit. A zöldszínű pléh postakocsit. A vidám hétkápolnai szánkózásokat Édesapámmal, a lovacskázásokat, mikor is nyakába ülve sarkantyúztam, ő pedig nyihogva igyekezett levetni elégedetlen lovasát. Az ajándékokban dús karácsonyokat, amikor Belluska is hazajött közénk a cinkotai tanítónőképzőből – még egészségesen. A kirándulásokat Verőcére, bejárónőnket, Gyetvai nénit, aki engem, „vén  dudlérozót” rászoktatott a Donald kacsás bögréből való italozásra. Lányait, Harmosékat és a környékbeli sok-sok kortárs gyereket, akikkel véget nem érő társasjátékokat játszottunk udvarokban épített zugokban, s főleg az utcán, amely párhuzamosan kanyargott a fő utcával, és csekély forgalma miatt alkalmas volt erre. Ipiapacs, szobrozás, sarkon leső, papás-mamás, „Jöjjön az a híres, nevezetes… kínai…” mondókás kidobós, karikázás, a fogócskák számtalan változata.

Esténként alig győzött emberszerűvé sikálni Anyám.

Mivel Apám minden nap estig dolgozott, napközben csak egy-két órája volt szabad, amit pihenéssel vagy dolgozatjavítással töltött, Anyám a háztartással volt elfoglalva s egyébként sem tudott volna a fiús játékokba bekapcsolódni, Belluska távol élt tőlünk s a korkülönbség miatt sem igen tudott s akart egy vadóccal bajmolódni, szabadidőm – és ebből 1938. szeptember 1-ig túl sok is volt, a bölcsőde, óvoda nem dívott köreinkben – zömét az  „utcagyerekekkel” töltöttem  Az örökös nyargalászás megtette hatását, a dundi kismedvéből lassan egy cingár, nagy fülű, Szrapko Flórián nagybácsim névadása szerint Sicc egér lett, növekvő méretű szaglószervvel. „Sicc úr” sokat tanult, tapasztalt utcai környezetétől, olyasmiket, amik a mesekönyvekből – méltán – hiányoztak  Társaival hosszan vizslatta a várakozó lovak életműködését, a citromok potyogtatásától a vizelésükig  De az egymás iránti érdeklődés sem nélkülözte az „erotikát”, mert például leány játszótársaink egyike, kiváló üzleti érzékkel bírva, 10 fillérért hajlandó volt lehúzni bugyugóját. Bármit csináltunk is, akkor még nem érzékeltem, még homályosan sem, az élet egészét egyébként átható és megrontó társadalmi egyenlőtlenséget, feszültséget, azt az áporodott levegőt, amely mindig jelen volt, mindenütt. Az utcán játszó gyerekek között is.

Jellemző, hogy táplálkozásomról sem maradtak pontos emlékképeim  Tudom, sőt magam elé tudom idézni a reggeleket, amikor ébredésem után hanyatt vágtam magam a hálószoba díványán és torkom szakadtából kiáltoztam: „Dudít! Dudít!” Ebédünk percnyi pontossággal Apám hazaérkezéséhez igazodott. Kedvenc ételeim közül csak a mákos tésztára és a csirke becsinált levesre emlékezem. A mákos tésztából Kilimandzsárót formáztam, majd cukorral „behavaztam”, tehát annyit szórtam rá, hogy a mákból semmi sem látszott már. Ekkor kezdődhetett bekebelezése. A csirkelevesembe a szív és a máj, no meg az „esze” kiváltságomként került  Akkurátusan osztottam be a finom falatokat, legvégére hagyva az áhított máj utolsó, legnagyobb darabját. Sok tejterméket fogyaszthattunk, mert rendszeresen találkoztam főkötős nénikkel a kapuban, amint portékáikat kínálták eladásra a „Nagyságának”. Bár Édesanyám a gasztronómiai különlegességek készítésének is mestere volt, időnként a közelben lévő cukrászdát is meglátogattuk. Ekkortájt eshetett tragikus találkozásom a körhintával, közismert nevén a ringlispillel. A tömegszórakoztatás képviselői időről időre tábort vertek valahol a Lymbus táján. Céllövészet, labdadobás, sergő, megannyi csábítás. Géza nagyapám kedveskedni akart egy szem fiú unokájának – rá hasonlítok talán legjobban –, nyakába véve családostól kiszállított a forgatagba. Mi is lehetne a legfőbb élvezet egy kisfiúnak, gondolta, mint körbe-körbe szállni, mintha repülőben ülne. Igen ám, de szegény nem gondolhatta, hogy az én szervezetem igen nehezen viseli el a forgást, a süllyedést és az emelkedést. A diadalmas szárnyalásból gyászos rókázás lett  Bebizonyosodott, hogy Sicc úrból nem lesz Horthy István II.

Fontos közbevetnem, hogy Géza nagyapám  hosszú özvegység után újra megnősült, egy fővárosi zsidó vallású nőt, Irén nénit vette feleségül. Tőle született Mandi leánya, aki mint Anyám féltestvére bonyolította a családi kapcsolatokat. Ez a második házasság áttételesen ugyan, más tényezőkkel összejátszva, de végül is kedvezőtlen irányt szabott életünknek.

Visszatérve a Budapesti főútra, említést kell tennem életem első kórházi élményéről. A vakbelem rakoncátlankodott, operálni kellett  Hol essen meg ez a nagyszabású orvosi beavatkozás? Pécsett, így szólt a családi döntés. Miért ilyen „közel” – kérdezhetik. Az ok egyszerű. A már említett rokon, Szrapko Flórián, az Irgalmas Rend Pécsi Rendházának perjele volt. Kórházukban protekcióval ingyenesen eshettem át a tűzkeresztségen, metélhették bőrhuzatomat. Az egész műveletből csak az altatás következményére, egy kiadós hányásra és arra az éles fájdalomra emlékszem, amelyet az ágyról való első leszállásom alkalmával éreztem. A vakbélműtét a harmincas évek dereka táján nem volt még rutinmunka, néhány perces sebészbravúr, amit időre mérnek, mint a 100 méteres síkfutást  A feltűnően nagy metszést, a felesleges alkatrész eltávolítását követően kapcsokkal fogták össze, amiknek kivétele önmagában is felért egy mai operáció egészéből adódó fájdalommal  Az apáca nénik hiába biztatgattak: „Katona dolog, oda se neki!” A kiegyenesedés – akárcsak az emberré válás során – nehezen ment. Azóta sokszor metélték a hasfalamat, de ennek a régi vakbélműtéti hegnek a láttán mindig megkérdezik: „mondja, kérem, itt mivel operálták…?”

A Budapesti főúton reggelente a kerékpárosok kürtszavában, később a Honvéd utcában a takarodóban gyönyörködhettem. A takarodó felénél tarthattak a kürtösök, amikor menetrendszerűen ablakunkhoz verődtek a kimenőről rohanva hazatérő bakák futólépésének hangjai. Az esti sötétben messze szálló kürtszó utolsó, mélyen megpihenő hangjával egy időben csöndesült el a jancsiszögekkel kivert bakancsok csattogása. A gyakorlatra kivonuló századoknak az éneke – „Fehér abrosz piros bor a kantin asztalán, kantinos kisasszony lesz az én babám…” – és a lovukat táncoltató tisztek vonták magukra figyelmemet. Láttam, hogyan verettek díszlépést egy-egy ismerős kisasszonynak, s a pityókos őrmester miként választott ketté párzó kutyákat – kardéllel. A katonák látványa végigkísérte váci éveimet.

A katonák dolgának emlegetése már csak azért is indokolt volt, mert közeledett az évszázad második vérfürdője, valamint az első iskolai évem, az 1938/39-es tanév kezdete  A Felvidék visszacsatolása alkalmából felvonuló csapatokat, a virágokkal borított hadiszerszámokat és harcosokat, a köszöntésükre az út két oldalán tolongó és integető tömeget az ablakból csodáltam. Minden nagyon izgalmasnak tűnt, csak a tankok voltak nagyon kicsik... (A hírhedt Ansaldóból kimagasló parancsnokok alakja csak növelte a látvány groteszkségét.)

1938, a Szent István év új iskolával gyarapította Vác oktatási intézményhálózatát, a nagy király nevét viselő elemi iskolával a Trafóház szomszédságában. Édesapám itt folytatta működését, a családot pedig átköltöztette a Honvéd utca 16. szám alatti kertes házacskába. A szülővárosomban eltöltött évek utolsó, felejthetetlen korszaka kezdődött ezzel. Természetesen ez sem volt a mi tulajdonunk, csak béreltük  Új otthonunknak már a belső szerkezetére is emlékszem, méghozzá pontosan.

Az utcára tekintő két ablak alsó pereme, igen közel volt a járda szintjéhez. Ha a függönyöket elhúztuk, zavartalan belátás nyílt a szobák belsejébe  Az iskola felé eső szobából nyílt a fürdőszoba és a WC. A „Nagy laktanya” felőliből egy keskeny előszoba, amelyből a konyhába és egy piciny cselédfülkébe balról, Apám dolgozószobájába jobb kéz felől lehetett bejutni. A nyúlfarknyi előszobából juthattunk ki egy fedett előtérbe, egy kicsiny teraszocskára. A kert két fő részből állt. Az előszobából kilépve balkéz felől követték egymást a melléképületek: a mosókonyha – a hatalmas termetű Brandt néni örökös birodalma –, a pince fából készült, enyhén korhadt fedőlappal, végül a fásfészer és a tyúkól. A mellékhelyiségek, a terasz és a baloldali, a kaszárnya felőli szomszéd kerítése által határolt területen kialakított kert ágyásai és pompás virágféleségekkel ékes gruppok között volt egy játszóterecske. A kertben néhány igen egészséges gyümölcsöt termő fa: alma, barack, birsalma adott enyhet nyáridőben, s egészítette ki étkezésünket termésével. A házikó és a baloldali szomszéd drótkerítése között a mi fakerítésünk húzódott, kocsiknak való kétszárnyú és a személyek közlekedését biztosító kiskapuval  Két szép almafánk a kerítés fölé nyúló ágain himbálódzó fényes-piros jonathánok nem csekély „szociális” feladatot láttak el gyümölcsérés idején. Magyarán, az én utcagyerek társaim lopták, mint a güzük. Egészségükre!  Kora nyártól az almafa alatt, ahol időnként az ünnepi ebédeket fogyasztottuk, tengert varázsoltam. Ástam egy gödröt, téglákkal béleltem, telehordtam vízzel, és a magam fabrikálta hajócskákkal, kikötőkkel: utazva, szállítva, háborúzva  megszűnt létezni körülöttem a világ. Itt, az almafák alá helyezett piros kerti asztalunknál ámulhattam, miként készíti Édesanyám nyújtva-lebegtetve a végén a cigarettapapírnál is vékonyabb levelű rétest. Az egész művelet technikailag nagyon hasonlított egy nagyméretű sátorponyva hajtogatásához.

Jólétünk csúcsán a családi nagytanács elhatározta – abonyi utánérzések sem voltak ebben felmenthetők – disznót ölünk, a véres aktus mellőzésével  Tehát: veszünk egy ketté hasított jószágot, de a feldolgozását nálunk végzi a: BÖLLÉR! Működött a kés, forgott a daráló, forrt a víz, és fogyott a bor, a pálinka, mert ez adja – úgymond – a disznóölés zamatát. Senki sem vitathatta, az bizony meg volt adva. Mert a Mester, áldás kísérje még a túlvilágon is, az egyre növekvő nyomás hatására – köd szállt a szemeire, tán az agyára is? – a sót összekeverte a cukorral. Egyszer volt Budán kutyavásár, és disznólkodás is a Honvéd utcában. Az anyag, Istennek legyen hála, nem veszett el, csak bizonyos pótlólagos eljárások eredményeképpen vált ehetővé.

Nekem – és Apám mindenáron ezt akarta – paradicsom volt ez a kert, kiegészítve a tágabb környezettel. Mit kell ezen érteni? Mindenekelőtt két labdarúgópályát, a laktanyával szembeni Váci Reménység Sportegyesületét és a használaton kívüli, grunddá nemesedett egykori  VAC-ét (Váci Atlétikai Club), amely többfunkciós telek lévén, a hajléktalanok pihenőhelyéül is szolgált. A labdajátékok iránti vonzalmam eredetét sem időben, sem térben, sem késztetésben nem tudom megjelölni, de itt, a Honvéd utcában már rabul ejtett mindenféle fajtája a gömbnek, az kétségtelen. Hogy a gyönyör még teljesebb legyen, kaptam egy örökkön járó háromnegyedes Csepel márkájú kerékpárt. Perjel nagybácsim talán Apám sóhaját – nagyon jót tenne az Öcsike egészségének egy drótszamár – méltányolva gondolt egyet, és gépkocsin – saját sofőrrel! – ellátogatott hozzánk. Felpakolta az egész díszes családot, és máris Csepelen voltunk, a gyár mintaboltjában. Hazafelé menet a kocsi elütött egy nyulacskát. Tetemével gyarapodva tértünk haza, saroglyában a zsákmánnyal. Ajándék ennél nagyobb örömet azóta sem okozott. Remélem, a jó Isten íródeákjai is feljegyezték Flóri bácsi jótettét  személyi kartonjába!

Mozgási és sportolási lehetőségeimet gyarapította egy asztalitenisz-felszerelés. Minden földi jó egy karnyújtásnyira volt, így a Váci Reménység mozival egybekapcsolt klubháza is, ahol pingpongozni és kuglizni is lehetett. Ennek az egész katolikus szellemű kulturális, sport- és társadalmi szervezkedésnek vezéralakja egy termetes kanonok volt, dr. Vanyek Béla. Az említetteken kívül ő volt a 811. sz. Váci Remete Cserkészcsapat parancsnoka is. Apám ide is beszervezett – farkaskölyöknek. Vanyek dr. jelkép volt és jelenség. Mint a Diadalkapu – csak kissé mulandóbb. Esernyővel a kezében – nyáron a hévség ellen – kimért lépésekkel haladt, s az őt üdvözlőket leereszkedő főbiccentéssel, valamint jobb kezének nagy, mutató és gyűrűs ujjának háromnegyed hosszig való kiegyenesítésével szelíd, áldást osztó mozdulat kíséretében köszöntötte. Ő igyekezett zászlaja köré gyűjteni a város katolikus, a konzervatív reformizmus eszméit valló, a szélsőséges törekvésekkel mereven szemben álló erőket.

Vele fogunk még találkozni, de most vissza kell térnünk a családhoz, hogy végre elindulhassak palatáblával, vesszővel, szivaccsal felfegyverkezve Apám oldalán az iskolába.

Amikor én egy földi paradicsomban éreztem magamat, családunk bárkájának eresztékei recsegtek. Mivel sem szüleim, sem nővérem lelkébe nem láttam, nem is láthattam, s az utólagos magyarázkodásokat nem tartom olyan mélyenszántóknak és sokoldalúaknak, hogy határozott vélemény formálhassak a  kibontakozó válságról, jobbnak tartom, ha csak a puszta tények említésére szorítkozom. Anyám válni akart, de kizárólag miattunk, gyerekek miatt együtt maradtak. Nővérem súlyos tbc-s lett, operálni kellett, de igazán már soha többé nem tudta visszaszerezni könnyelműen eltékozolt egészségét.

Hiába végzett kitűnően, hiába bírt több idegen nyelvet, hiába volt tehetséges zongorista és karvezető, hiába állt a férjhezmenetel küszöbén, az élet talaja nem akart megszilárdulni lábai alatt. Akivel annyira szerettük egymást, bár kimutatni érzéseinket a mindennapokban képtelenek voltunk, attól egyre inkább félnem kellett, attól egyre inkább óvtak szüleim, ők, akik képtelenek voltak közös nevezőre jutva egy életigenlő szemlélet jegyében elindítani őt önálló pályáján. Az egészség mindenek fölöttiségének és a vakbuzgó hitnek merev szembeállítása, a vitapartner érvelésének egysíkú értelmezése roppantotta össze egy fiatal lány életét, terelte veszélyes útra az egész család sorsát. Ebből persze szinte semmit sem vettem észre, mert – szerencsére – elfoglalt az „élet”, az iskola és a játék.

Előny is hátrány is, ha az ember olyan iskolába jár, ahol Édesapja tanít. Nekem szerencsém volt, mert mesekönyveim jószívű Mackójához hasonló tanító bácsi fogta meg először a kezemet, s vezetett Betűország  göröngyös útjain: Bertalan tanító bácsi, családunk barátja, aki kétszeresen szerette kis tanítványait. Először azért, mert hivatásszeretetből választotta a tanítói pályát, másrészt mert saját gyermeke nem volt. Megtanított szépen írni, olvasni s nála talán még számolni is szerettem, mert tudtam. Annyira hozzánőttem, hogy a tanév végén amikor elbúcsúzott tőlünk, mert nem vitt bennünket tovább másodikba, sírógörcsöt kaptam, és nem akartam elhagyni az osztálytermet.

Talán elsős lehettem, amikor félelmemben megfuttattam a tanszemélyzetet, s szegény Apámra szégyent hoztam. Valami ellen, talán bárányhimlő ellen oltották a tanulókat. Egy darabig csak néztem az előttem vitézkedőket, de amikor rám került a sor, kitéptem magam az orvos karmai közül és uzsgyi, kirohantam a teremből. Hogy hányan és meddig kergettek, mígnem Apám közreműködésével sikerült belém nyomni a szérumot, nem tudom, de  hogy nagy ribilliót támasztottam, az szent. Bár a bizonyítványom inkább a kollegiális együttérzés, mintsem kiemelkedő és egyenletes tanulmányi munkám eredménye, a következő három esztendő nem fokozta az iskola iránti vonzalmamat. Tanítóim, főleg egy ifjú titán, aki inkább szolgabírónak vagy csendőrtisztnek lett volna jó, a szigorú, szögletes fegyelem híveiként megismertették velünk a nádpálca változatos használatát – bedűlés az első padra, körmös, koki stb. –, a sarokba térdepelést, lehetőleg kukoricaszemekre, a fogasra akasztást kabáthajtókánál fogva és a különféle erősségű nyakleveseket előkészítésként a gimnáziumi tanulmányainkra.

Egy alkalommal szépírási feladaton munkálkodva vonaltól vonalig próbáltam vezetni a tintásüvegben jól megmártott vágott hegyű tollamat, amikor a nyitott ajtó mellett valakivel beszélgető Mester némi zörejt hallván akkorát vágott nádpálcájával az ajtóra, hogy ijedtemben tollam a megengedettnél két sorral feljebb szaladt  Ezek a „módszerek” egyrészt kikényszerítették a legrafináltabb ellenlépéseket – rajzszeg a tanári széken, élő állat a katedrán lévő asztal fiókjában, „nádpálcagyantázás” fokhagymával stb. –, másrészt olyan túlfeszített idegállapotot okoztak, amely erős nemi izgalom formájában is kifejezésre jutott.

Én a fesztelen nyilvános szereplés helyett félelmemben képtelen voltam természetesen artikulálni. Zárt szájjal dünnyögtem, mintha gombóc szorult volna a torkomba. Ennek játékos oldása helyett csak helytelenítő nógatásokat kaptam: „Nyisd már ki a szádat édes fiam! Úgy beszélsz, mintha gombócot nyeltél volna!” Így azután az osztálynak volt min s kin nevetnie, én pedig egyre zártabb szájjal nyögdécseltem. Teljesen soha többé nem tudtam ettől a hátránytól megszabadulni. Igazán jól talán az énekórákon érezhettem magam. Kántori örökségem révén, mint a gyermekkórus tagja egyszer a püspöki palotában is uzsonnázhattam, dalostársaimmal. Tízpercekben a folyósón vagy az udvaron  rohangásztunk, fogóztunk, vagy rugdostunk valami alkalmi rongyfocit. A tanítóra várva kórusban kellett mondanunk az egyszeregyet, a hetes, illetve a vigyázó őrködött a renden. A rosszalkodók nevét felírta a táblára, majd félve a retorzióktól a tanító közeledtekor sietve letörölte a „bűnösök” listáját. Az utolsó óra végén zsibongva, tolongva robogott az utcára a „fegyelmezett” ifjúság. Bizonyára sok szépet és jót tanultunk az elemi iskola négy osztályában, s én gyatra alanya voltam a közoktatásnak, de inkább a gyerekek között szerettem játszadozni, ökörködni utcákon, tereken, pályákon, grundokon. (Ezért lett belőlem tanár?)

A cserkészet előiskolája a váci 811-eseknél a farkaskölyök élet volt. Kaptam teljes felszerelést, amiből a sapka tetszett és a haragoszöld pulóver szúrt a legjobban (Az egyik falkagyűlésről hazafelé tartva focikapuként alkalmaztam, ám mire véget ért a meccs, azaz besötétedett, a farkaskölyök ékességnek lába kelt.) Egy apró kis házban volt az otthonunk, annak a kertjében gyűlt össze a falka, és készült az avatásra, majd a próbákra. Nagyüvöltöttünk, kisüvöltöttünk, kúsztunk-másztunk, ügyeskedtünk – azok a fránya csomók nemigen akarták a kívánt formát ölteni! –, majd mindennek koronájaként előkerült a labda, s a szomszédok legnagyobb örömére parányi lévén a tér, melyet beszáguldozhattunk, kétpercenként próbáltuk visszahorgászni, könyörögni a „bőrt”.

Avatásunkra a Remény-pályán került sor, a büszkeségtől dagadó keblű szülők, a csapat vezetői – az élen Vanyek kanonok úrral – és cserkésztestvéreink jelenlétében. Csapatversenyek formájában adtunk számot tudásunkról, amelyek közül egyedül a téglán lépegetésre emlékezem. Ez abból állt, hogy három téglát kaptunk, ezeken kellett haladnunk a kijelölt célvonalig talajérintés nélkül. Végül mindenki megelégedésére valamennyien alkalmasnak találtattunk...

A csapat kis létszámú falkáját – vagy annak néhány kivételezett tagját? – táborozni is elvitte a „Parnok” úr, a vén- és öregcserkészek bosszúságára. Parádfürdő mellett vertünk tábort. Bennünket személyautón szállított a kanonok úr. Fürödtünk a strandon, hancúroztunk a kis patakban, mely a tábor mellett kanyargott. Dideregve figyeltük a tábortűzi mókákat, s jutalmul fagylaltot is kaptunk. Szeminaristák is próbáltak foglalkozni a lelkünkkel, de néhány perc után belátták, legjobb lelki nevelés az, ha szabadon rohangászhatunk a tábor mezején. Táborozásunk három mozzanata mélyen belém vésődött. Az első a tábor bontásának látványa s a búcsútábortűz, ahol nagy kört formálva, egymás kezét fogva énekeltük az „üres a tábor, nincs lakója már” refrénű dalt. Az üres táborhely és a szomorkásan zengő dal együtt olyan fájdalmas érzést keltett bennem, mint amikor Berci bácsitól kellett búcsút vennem az iskolában. Zokogtam vigasztalhatatlanul. (Ha tudtam volna, hányszor s milyen körülmények között kerül még erre sor ki tudja, milyen hosszú életem során!) A második az öregek – 14-18 éves roverek lehettek – segítőkészsége. A zuhogó esőtől megáradt patakon, bár alkalmi „hidat” építettek rá a nagyok, nem mertem átkelni. Erre az egyikük átjött értem, hátára vett, és zokszó nélkül, az én szememben mint egy mesebeli óriás, vitt a túlpartra.

Végül egy tanulság: szerkezetem nem csak a sergőtől, de a szerpentinen való gyors autózástól is idegenkedik. Vanyek kanonok úr gesztusát ugyanis majdnem egy daliás rókázással háláltam meg. Legközelebbi táborhelyem Kolozsvár mellett volt, ahová az abonyi katolikus csapat vitt el „vendégként” Észak-Erdély hazatérésének évében.

Hogy nővérem, aki a család vélekedése szerint egy sor fontos területen jóval tehetségesebb volt nálam, miért tanítónői oklevelet szerzett – nem tudom. Talán az az ósdi szemlélet hatott ebben az esetben is, ami Anyámat is bezárta a „családi szentélybe” zongorával és fakanállal felfegyverezve? Vagy a tovább tanításhoz szükséges anyagiak hiányoztak? Ezt a terhet nem merték vállalni szüleim? Akárhogy is volt, az élet nem igazolta a döntést, sőt!

Engem viszont, mint a család utolsó reménységét, különösebb vita nélkül a negyedik elemi befejezése után 1942. szeptember 6-án beírattak a Váci Kegyestanítórendi Gimnáziumba. A nagy múltú iskola nem volt egyben a legmagasabb színvonalat képviselő intézet még a piarista gimnáziumok között sem  Mellette szólt, hogy helyben volt, Apámat ismerték, nem kellett utazni, sem internátusban tölteni a tanévet. A rendi iskolák, így a piaristáké is nevelési-oktatási intézményeikben a katolikus elit, a felső és a középen elhelyezkedő, egymástól is számottevően különböző társadalmi csoportok és nem utolsó sorban a Rend utánpótlását igyekeztek biztosítani. „Ora et labora” – ez a jelmondat állt munkájuk középpontjában. A nyolcosztályos iskolába csak fiúk jártak. Leány nemzedéktársaink a Zárda padjait koptatták. Az iskolához tartozás feltétele volt a katolikus tanítás egyre elmélyültebb megismerése és a szentségi élet mindennapos gyakorlása. Mindez nem zárta ki azt, hogy – kivételesen – más vallású tanulókat – például zsidókat – is felvegyenek. A katolikus hit izmosítása mellett – megfelelve az állami igényeknek – súlyt helyeztek a hazafiságra nevelésre is, talán egy kicsit szelídebb, józanabb, kevésbé harsogó formában, mint az általában jellemezte a korabeli közoktatást.

Tanáraink egy része szerzetes volt, másik csoportjuk világi tanár. Beíratásom idején Papp Elemér vette át a nemrég elhalálozott Agárdi igazgatótól az iskola vezetését. Az iskola épületéhez  kapcsolódott a Rendház, az internátus, valamint a templom. Ide, a Migazzi térre galoppoztam minden nap, néha kétszer is a Honvéd utcából, s előreláthatóan ezt kell majd tennem – erre persze a Veni Sancte táján nem gondoltam – nyolc éven át.

Tehát 1942-től, ha osztályt nem ismételek, 1951 júniusáig.  Hogy mi minden történik ezalatt az idő alatt velem és családommal, azt a Sors köpenye – szerencsére – még eltakarta. A nem Vácon lakó növendékek egy része a házikónkkal szemben lévő Szent József Fiúotthonban, ismertebb nevén a „Krumpligyárban” nyert elhelyezést. Szabadidőm egy részét itt töltöttem, lévén egy kis dimbes-dombos focipályájuk, de pingpongozni és biliárdozni is lehetett ott.

Feszengve, telve kétségekkel és reménységgel, kimosva, kisúrolva, le- és átkefélve, ünnepi ancúgban – szeptember elején még rövidnadrágban! –, fejemen a sötétkék egyensapkával, címerrel, valamint az évfolyamomat jelző egy ezüst stráffal álltam a templomban, és fohászkodtam a Szentlélek Isten segedelméért. A templom hideg volt. Ezt tapasztalhattuk naponta a diákmiséken dideregve. Osztálytermünkben – az I. b-ben – osztályfőnökünk Benke Imre (Coki bácsi) vett kézbe bennünket. Majdnem kopasz, kerek fejű, nagy erejű, mosolygós tanár volt. Neki kellett egy év alatt ezt a nagy létszámú – 47 fős – vegyes felvágottat formába önteni, annak a sokat emlegetett osztályközösségnek alapjait lerakni. Egy zsák nikkelezett bolha, ezek lehettünk mi: az apró bölcs bagolykára emlékeztető Zádori Zebike, a pompázatos piros csukájáért irigyelt, vörösesszőke göndör hajú Buksic – Buchnitz – Zoli, labdarúgó csapatunk oszlopa, a főúti víg napokból ismert Harmos Béci, a bűbájosan magatehetetlen Pászthory – Coki bá kiejtésében Pásztóóóó- ri –, a számok barátja, Kovács Jóska s a „kaloda” örökös lakója, a tintaleves-fogyasztó Würth Gáspár Menyhért Boldizsár, ahogy Coki bácsi becézte ezt a sajnálatra méltó zsidó társunkat  És persze a többiek... Gecse Gézával bezáróan.

Ők viseltek el nyolc év helyett mindössze két és szűk fél évig, társaim jóban és rosszban. (Csak hálával és csodálattal gondolhatok rájuk, hogy több évtized múltán sem feledkeztek meg rólam, fel- és megismertek, amikor egy érettségi találkozó alkalmával társaságukat élvezhettem.)

Bizony, nagyon nehéz volt megszokni a rendszeres, kemény munkát, a szigorú ellenőrzést, az állandó fenyegetettséget  Mert ha valaki „nem tetszett”, szedhette a sátorfáját, kereshetett magának új iskolát. Az igazgatóság érvelése nem adott alkalmat a vitára: „Kérem, sajnáljuk, de kiderült, nem megfelelő iskolát választottak gyermeküknek!” – így szólt a diagnózis. Fellebbezésnek pedig helye nem volt. S a tanári kar tagjai ennek a szelekciós elvnek a biztos tudatában kezeltek bennünket. A 60-70 fővel induló első osztályokból tízen-tizenöten ha érettségiztek. A többi? „Lemorzsolódott…”

Én ebben a versengésben gyenge közepesként startoltam, egy-két tárgyból (nyelvek, matek) csak súrolva a lécet, néhányból viszont magabiztosan ugorva a magasságot. Osztályfőnökömmel nem kerültem összeütközésbe, jól meg voltunk egymással. Már tanárként hozott össze vele a sors, az ötvenes évek második felében Kecskeméten egy megyei sportversenyt követő bálon. Mindketten csőszködtünk. Rám tekintve azonnal megismert, és szeretettel ölelt magához. Kétlem, hogy a magyar nyelv és irodalom tudora, K. J. úr hasonlóképp cselekedett volna. Ez a széle-hossza egy ember, akit kurta lábai már alig bírtak, s tekintete a gyanakvó sertésekre emlékeztetett, első pillanattól kezdve utált, s ezt nem is titkolta. Nála a magyar nyelv és irodalom a nyelvtani szabályok magolását, definíciószerű visszaökrendezését jelentette. Én viszont az értelem és érzelem nélküli biflázást gyűlöltem, az olvasás viszont legalább olyan közel állt hozzám, mint a labdarúgás, és ez nem csekélység.  J. úr gyötört, és minden alkalommal arcomba vágta: az ilyeneknek (sic!) a polgáriban a helyük! Vajh, olvassa-e könyveimet a mennyei könyvtárban?

De hogy a nehezén essünk túl, folytassuk a sort kormányzógyűrűs matematikusunkkal, Boharcsik tanár úrral. Az a sokat emlegetett gyűrű jelenthetett valamit, nem vitás, de pedagógiából kétlem, hogy megszerezhette volna. Az egész ember egy robbanásra kész bomba volt. Villám, amely a felettünk gomolygó felhőből bármely pillanatban lesújthat. Kötélidegzetűnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki óráinak szakmai tartalmára, és ne a váratlan cikázásra tudjon figyelni. Én nem tartoztam az utóbbiak közé. Úgy rémlik – de lehet, hogy csak vágyképként él bennem? –, hogy egy villámláskor – a labdajátékok miatt elég jól működtek a reflexeim – reám sújtó keze elől elhajolva, a pad fogta fel a nekem szánt csapást, s ennek sebészetre tartozó következményei is lettek...

Agricola terram arat... Latin tanárunk, ez a törpe szélvész – K. tanár úrról van szó – pofozógépként is jól kereshetett volna. Minden óráját a szavak ellenőrzésével kezdte. Föl és alá száguldozott a padsorok között, közben kérdezve a szavakat. Rábökött egyikünkre-másikunkra. Amilyen sebesen kérdezett, olyan ütemben várta a válaszokat. Ha az illető tudta, a játék ment tovább, ha nem: választhatott: 4-es, azaz elégtelen vagy pofon. A delikvensek ésszel élve a pofont választották, miből következően az óra első öt-tíz percében a dolgozók egy részének ábrázata egészséges pirospozsgássá színesedett. Egyik alkalommal különös kegyben részesültem, jutalma nyomán egy hétig viseltem képemen gyűrűs ujjának nyomát.  Szüleim ebből is tudhatták, jó iskolába adtak, ott kemény munka folyik.

Ezzel együtt és ellenére sokat köszönhetek a memoritereknek, a szavak, a versbe szedett nyelvtani szabályok „bevésésének”, bár folytathattam volna a holt és élő nyelvek magamévá tételét! S ezzel a tantárgyak „cikis” részén túl is jutottunk. A rajzterem és a szertár korszerű felszerelésével, világosságával, tágasságával, laboratóriumi tisztaságával s Paikert tanár úr svájci órához hasonlatos pontosságával nekem elbűvölő volt. Az órák misztikus szertartásokhoz voltak hasonlatosak: kézmosás, az előírt készségek szemléje, a ceruzahegyek minőségének ellenőrzése, megannyi lépcső a művek létrehozásához. Az órák légköre barátságos volt, szívesen, örömmel készültem rájuk és vettem részt rajtuk.

Hasonlóképpen élveztem H. tanár úr ének-zenei ténykedését, a kórus munkáját, kántor fia lévén mit is, ha nem ezt? Azt a kevés elismerést, amit az atyáktól kaptam, neki köszönhetem. A demizson pedig… a művészet velejárója a mámor. Testnevelő tanáraink közül az idősebb V. E. tanár úr, mindenki f…szi bácsija a tízes-húszas évek szemléletét és stílusát képviselte. Ő a vívómester, a „tornár” és a leventeoktató elegye volt. Tisztaság, rend, fegyelem, izom, ügyesség.  Vívás, szertorna (lovaglás, vitorlázás) = urak testedzése. Lovas nemzet vagyunk vagy mi a szösz. A magyar kard fényesen villog, a magyar úr egyenes gerincű. „Nem,nem, soha! Mindent vissza!” De sokszor emlegettem ezt a tornatermet, az egyen cipőt, az egyen klott nadrágocskát, az emblémával díszített dresszt. Az öltözőszekrényeket, amelyeknek a legtöbb iskolában évtizedekig a nyomát sem láttam.

V. E. tanár úr sok mindenre igyekezett rávenni bennünket, több-kevesebb sikerrel, de nekem nagyon hiányzott a játékosság, a labdajáték.  Karom, felső testem gyenge volt – az is maradt! –, csak deréktól lefelé bírtam egészséges kortársaimmal az iramot. Ezért mászni, szer- és talajtornázni elemi fokon sem tudtam. Kevesen voltak – ha egyáltalán – nálam ügyetlenebbek. Tehetetlenkedéseink láttán, vagy ha rosszalkodni merészeltünk, a tanár úr maga elé parancsolt, s vigyázzállásba meredt porhüvelyünket jobb karjának erőteljes rántásával domború melléhez ütögette, miközben e szavakat hallatta: „Leváglak, te lapaj! leváglak!” Arany szíve volt – nem vágott le.

A nyúlánk B. tanár úr a testnevelés modernizálását képviselte. Kettőjüknek köszönhetően az iskolában élénk és sokoldalú testedzés folyt  A legnépszerűbb sport a labdarúgás volt. Nem egy tanuló – pl. Tullner, Bányik – erősítette a Reménység csapatát, s vált jó nevű NB I-es futballistává. Az iskolán belüli osztálybajnokságok, amelyeket nagy pályán  bonyolítottunk,  „véres” összecsapásokat eredményeztek. A teljesítményeket premizálták is. Egyik nagy fontosságú osztálymeccs előtt társaim arra kérték osztályfőnökünket, talán T.J-t, hogy  amennyiben gólt rúgok, engedje el a kilátásba helyezett osztályfőnöki intést (vagy rovást?). Az ilyen „motiváció” szárnyakat adott. A labdarúgás mellett, a társadalmi színezetű Polgári válogatott – Gimnáziumi válogatott összecsapásokon túl öröm volt nézni, miként siklott a Dunán a nyolcas, milyen pezsgő volt az iskola vízi élete. (A bajai Ciszter Gimnáziumnak, majdani iskolámnak volt a háború előtt ilyen példás vízi centruma.)

Mise, ministrálás, ima, órák, délután játék, tanulás, időnként ünnepélyek, s az 1939. évi II. tc. értelmében leventeképzés. És ez így ment nap mint nap, a tanítási szünetek kivételével. A tanévet nagyszabású tornaünnepélyek, bizonyítványosztás és Te Deum zárta. Nyáron a cserkészek táboroztak, de lehetett nyaralni is a Rend balatonföldvári üdülőjében közvetlenül a Magyar Tenger partján. Egy alkalommal két hétig Török tanár úr közbenjárásával én is élvezhettem a balatoni pancsikázást, éjjeli őrségben ugrathattam szegény Brúzer dagit, készíthettem tökből halálfejet, s megcsodálhattam a meredek löszfalba épített sokezer fészekből kiröppenő fecskék cikázását. Szabadidőmet, amelynek nem volt pontos beosztása, hétköznapokon és vasárnap pajtásaimmal tölthettem.

Kikből állt ez a kör? Volt egy belső magja. Ebben  polgáristák és gimnazisták egyaránt voltak, és fordítva, ezekhez a fiúkhoz vonzódtam leginkább, velük töltöttem szabadidőm zömét. A polgáristák, különösen Frick, a kis Neugam nagyszerűen fociztak, a gimnazisták viszont jóval idősebbek voltak nálam (Abai, Rácskai, Lóri, a fatelepes fia, Molnár Laci, az égig érő).  Közelükben lakva a találkozás, a közös időtöltés, csellengés nem okozott nehézséget. De alkalmilag olyan gyerekbandákhoz is hozzácsapódtam, amelyek a „lumpen” kategóriához tartoztak, és soraikban időről-időre csak „élelmiszeradó” fejében tűrtek meg. És volt néhány „protokollkapcsolatom” is, amit inkább a szülők, mintsem én, vagy a kiszemelt társ kívánt, szorgalmazott. Én nem éreztem ezek között a kapcsolatok között semmiféle különbséget, fordítva viszont nem ez volt a helyzet. Példát is fogok mondani erre.  

A szerző e-mail címe: gergelyferenc32@gmail.com

* Visszaemlékezésem egyes fejezetei a Valóság, a Belvedere és a Taní-tani c. folyóiratokban jelentek meg. Közlésre vár még az Abony c. rész.