Gergely Ferenc: Egy kántorffy gyermekkora. Vác, 1932-1944 II. rész

 

Mivel s hogyan múlattuk az időt? Kezdjük a nagy szerelemmel, a focival. Minden lehetőséget ki és felhasználtunk arra, hogy kergethessük a labdát, utánozhassuk Sárosiékat s közelünkben Wirsinger/Várszegi Gyusziékat, Tullnerékat, a Reménység csillagait. Nem győztem csodálni „Tuli” sportszerű és mindig elegáns szereléseit, fejeseit amolyan söprögető pozícióból, „Banya” nagy erejű ballábas bombáit (bánta is azokat a „Krumpligyár” rozoga kapuja mögötti fakerítés!), Gyuszi bácsi baloldali elfutásait, okos beadásait, „cimbalomszögből” lőtt góljait. Állandóan őket utánoztam, őket utánoztuk.

 

De mivel? Honnan szereztük a játékszert, a „dönit”? Nos, nem lehettünk, és nem is voltunk válogatósak. Rongylasztikat a már végképp stoppolhatatlan harisnyákból gyúrtuk jó keményre, s többnyire szüleinkkel varrattuk körbe, hogy tartós legyen. A következő fokozat a teniszlabda volt. Ezek a kopott szőrű, vagy a borítást már teljesen elveszített labdák a technikai fejlesztést mindennél jobban szolgálták. Fejelni, lábteniszezni, falhoz rugdosva a kétlábas, váltogatott gyors továbbítást gyakorolni, vagy az órákig elhúzódó stukkpartikat bonyolítani egyaránt jól lehetett vele. A gömb finom érintését, pontos irányítását ezzel lehetett leginkább megtanulni, tökéletesíteni. Ezekben az időkben még híre-hamva sem volt a szelepes labdának. A játékszer két részből állt: külsőből és belsőből. A gumiból készült belsőnek egyik oldala egy kb. 10 centis csőben végződött. Ez tette lehetővé a szükséges mennyiségű levegő bejuttatását – pumpa segítségével. A bőr gerezdekből összevarrt külsőn volt egy szűk arasznyi rés. Ezen keresztül lehetett a belsőt behelyezni és ragasztás céljából kivenni. A rés mindkét oldalán lyukak helyezkedtek el, négy vagy öt pár. Miután a focit felpumpáltuk, a labda keménységét folyamatosan ellenőrizve ujjaink nyomásával, a „csöcs” (gumicső) alját közvetlenül a belső szomszédságában madzaggal elkötöttük. A kötésnek biztosítani kellett a szivárgásmentességet, de nem volt szabad megrongálni a labda „csöcsét”. Ezzel a művelettel párhuzamosan kellett kihúzni a pumpa gumiszelepét. Amikor eddig eljutottunk e bonyolult műveletben, jöhetett a „bőr” befűzése. Bőrből készült fűzővel, amit az erre a célra kiképzett lyukakon kellett a cipőhöz hasonlóan lezárni, mégpedig úgy, hogy a fűző fejeléskor ne sértse meg a fejbőrünket, egyben megőrizze a labda „elvben” gömbölyű formáját. Ha a belső eresztett, kilyukadt, vagy a gerezdeket összetartó szurkozott spárga kibomlott, az egészet kezdhettük elölről. Ha ezt a műveletet sikeresen akartuk elvégezni, két, nem ritkán három játékos gyakorlott összműködésére volt szükség. Mivel legtöbbször oszladozó, agyonfoltozott labdákhoz jutottunk, rutint szereztünk a ragasztgatásban, stoppolásban.

 

Mindezt azért írtam le ilyen hosszasan és talán kissé körülményesen, mert ma már el sem tudják képzelni a fiatalok, milyenek voltak szüleik kedvenc játékszerei, miként kellett megküzdeni, nap mint nap a játék lehetőségéért. De csináltuk, méghozzá odaadóan, egy pillanatra sem lankadva. Igazi, saját vadonatúj meccslabdám egyszer volt. Apám látva, mennyire rajongok ezért a játékért, költségeket nem kímélve meglepett egy álomba illő focival. Ő mindenre hajlandó volt erőm fokozása, egészségem védelme érdekében. Titkon abban reménykedett, hogy ez a csodás gömb örök életű lesz, mert nagyon fogok rá vigyázni, csak a „jó” gyerekekkel játszom, senki másnak oda nem adom. Ennek a kívánságnak a gyermeki lét mindennapi gyakorlatához semmi köze sem volt. Ha kedvére teszek, kigolyóznak, s én leszek a legundorítóbb féreg, akit messze elkerülnek pajtásai, akár a leprást. Az áldozat nagyságát és a figyelmeztetést – ha ezt elveszted vagy tönkreteszed, soha többé nem kapsz másikat – mélyen átéreztem, s nem tudtam, az öröm vagy a félelem nagyobb-e bennem.

 

Egy ízben – pontosan látom korabeli önmagamat a pompázó rózsáink mellett, kerítésünkhöz döngetve a bőrt – stopplövést gyakoroltam. Egy gyengén sikerült bal külsővel végrehajtott lövés nyomán ez a dédelgetett sárga gömb megsérült. Egy antifutballista tüske arasznyi sebet ütött egyik gerezdjén. Amikor kézbe vettem, és közelről megnéztem a „sebet”, a félelem (mit fog szólni Apám ha meglátja?!) és a fájdalom (vakbélműtéthez hasonlatos) kerített hatalmába. Ám a világvége még váratott magára, s a „gömb” is szolgált még jó ideig.

 

Önfeledtebb játékot biztosított a Remény pályán végzett önkéntes (a mindenható Dávid bácsi által engedélyezett) szolgálat, amely a labdaszedésből és a csukák tisztításából állt. Ha jól láttuk el tisztünket, gyorsan és pontosan adogattuk vissza a labdákat a kapura lövést gyakorló nagyoknak, és alaposan, meghatározott időre tisztítottuk meg a Naszály méretű csukahalmot, és még nem sötétedett be túlságosan, akkor kaptunk egy agyongyötört labdát. Amikor Dávid bácsi – a szertár őre – morgások közepette közénk hajította a bőrt, nem volt nálunk boldogabb ember a világon. Robogtunk a kapuk mögé, mert a pályán nem játszhattunk, és rúgtuk a labdát és egymást, amíg csak láttunk. A nagyok számára fenntartott „gyepen” csak cserebogarakat hajkurászhattunk „hazafias” tettként.

 

Vérmes szurkolóként, ha a Remény pályaválasztóként itthon játszott, végig üvöltöztem a mérkőzést élvezve a tömegverekedést, mint amilyen például az ARAK–Reménység összecsapást követően robbant ki. Ez alkalommal még a zászlórúd is harci eszközzé vált. Hasonló volt a légkör a Német Katonaválogatott – VÁC Válogatott, vagy a Reménység–VSE sípcsontrecsegtető csatái alkalmával. Ez utóbbiak nem elsősorban sport-, hanem nemzeti, társadalmi, politikai eseményeknek számítottak. A kérdés az volt: ki kit győz le, a magyarok a németeket, a baloldal a jobboldalt, vagy fordítva. A Dávid-fiúk a Hirmann-gyerekeket, a reakció a haladást! Amennyiben a VSE pokol-szigeti pályáján került sor a helyi rangadóra, a komp alig győzte oda-vissza szállítani az érdeklődőket s az eredmény fölött, no meg a játékról, az egyéni teljesítményekről hetekig folyt a lángoló vita. A „ki a jobb?” kérdésre többnyire a Reménység volt a helyes válasz, mert Vanyek dr. a siker érdekében még „idegenlégiósokat” is szerződtetett, Kmettyt és társait. Mérkőzések alatt ott ült karosszékében a pálya baloldali kapuja mögötti kis öltöző teraszán, esernyője/napernyője védelmében, és tisztéhez illő méltósággal bíztatta fiait. A gyenge teljesítményt, a vereséget nehezen viselte. Ha a csapat vesztésre állt, s már nem volt remény a fordításra, sértődötten hagyta el őrhelyét. A pletykák szerint egy ízben büntetésként automobilja mögött futtatta a vesztes csapatot a mérkőzést követő bankett színhelyéig…

 

Mi viszont nem bankettekre, hanem a „Kicsibe” (a Kisligetbe, a Transzformátor-ház mögé) vagy a VAC-pályára, egészen ritkán a Levente-pályára futottunk. A Kicsiben a rongylabdafoci dívott. Ide jártak a környéken lakó menekült lengyel katonák, akik például kosarazással ütötték el idejük egy részét, velünk is gagyarászva, focizgatva, bélyegeket csereberélve. Télen a Kisliget némi miniszánkózásra is adott lehetőséget. A VAC-pályán, a grundon főleg – kihasználva a minden zavaró tényező nélküli teret – stukkpartikat bonyolítottunk. A krumpligyári „pálya” Bányikék és Kalteneckerék miatt vonzott. Tőlük sokat lehetett tanulni. Egy kis mozgásra, példamutatásra az Atyák is lejöttek, suhogó reverendájuk lobogott, mint a partzászló, amikor rajtoltak a feléjük guruló, repülő labdákra. Jólesett látni, hogy ők is „emberek”. Valami rémlik bizonyos Alvég–Felvég bokacsattogtatásról is, talán a Vásár téren, de ennek hitelességére nem esküszöm.

 

A gombfociőrületre viszont igen. Mindenki alkalmas csontgombokra vadászott: otthon, a suliban és mindenütt, ahol… alkalmas nagykabátokra lelhetett. Azokon díszelegtek a legvonzóbb gombok, s az értő szemek azonnal felfedezték bennük csapatuk reménységét, egy Gyetvait, Olajkár II-t, vagy Piolát. Már a játékosok alapanyagának, a gombnak a megszerzése is jóleső izgalmat okozott. Kivárni a megfelelő pillanatot, becserkészve a „vadat”, olyan gyorsan és pontosan nyisszantani, hogy a zsákmány biztosan a kezünkbe maradjon, de ne sértse meg a kabát szövetét. A drukk, vajon észreveszik-e, s ha igen, milyen lesz a hatás: kész indiánosdi, a Nagy Főnök ösvénye (mellett)…

 

Ezután következett a szakmai munka. Annak eldöntése, milyen posztra a legalkalmasabb új szerzeményünk. A döntésnek megfelelően kellett „smírelni„ a gomb szélét körbe. Ez dörzspapírral történt, óvatosan, nehogy a dőlés szöge és a ferdére dörzsölt szél vastagsága egyenetlen legyen. Ennek a mesterségnek voltak művészei, műhelyei, ahol barátságért vagy némi ellenszolgáltatásért a kívánt módon hozták formába a játékost. A gombfocizás eme csontgombos korszakában WM-rendszerben játszottak az együttesek – az igazi csapatokhoz hasonlóan –, tehát a csatároknak kellett lenni a legfürgébbeknek (nekik kellett a legsimábban és a leggyorsabban siklani), és pozíciójuknak megfelelően smírelve kapura lőni, beadni, egyszóval korszerű csatárjátékot produkálni.

 

A három half már „emeletes” volt. Legtöbbször két egymásra helyezett és szurokkal összeragasztott gomb alkotta, míg a „beton bekkek” drabális, két vagy három gombból összeállított játékosként romboltak. A kapusok… kész műalkotások voltak. Fejüknek el kellett érni a felső „léc” belső szélét. Testük, mint egy gyárkémény, lefelé szélesedett, a mellükön pedig, mint egy középkori lovagnak, ott díszelgett egy címerpajzs. Mindez jól összedolgozva szurokkal.

 

Pályának igyekeztünk a lakások – mert nem mindig ugyanott játszottunk – legsimábbra politúrozott asztalát kibérelni. Erre rajzoltuk a nagypályák kicsinyített mását, drótból és finomszövésű anyagból készültek a kapuk. Mindenkinek volt saját kedvenc klubcsapata: Fradi, NAC, Gamma stb., és egy különösen favorizált külföldi válogatottja. Az én két együttesem a Csepel és az olasz válogatott volt, természetesen abban az összeállításában, amellyel megnyerte előttünk a világbajnokságot. Emlékeznek(?): Olivieri, Rava, Foni, Depetrini, Andreolo… A csapatok szállodáját bélelt dobozok képezték. Voltak edzéseik, cserejátékosaik és minden az ég világon. A játékosok mozgását körömmel vagy kis halcsonttal, illetve ügyesen meghajlított fésűvel idéztük elő. Nagyon élveztük a „briggyezést”. (Az elnevezés eredetét ne kérdezzék!) Volt bajnokságunk, tabellánk, játékosbörzénk és természetesen ádáz vitáink is. Persze, bármilyen élvezetes volt is a gombfoci, az igazit, a szabadtérit meg sem közelítette.

 

Nem így az asztalitenisz. Hogy kaptam egy komplett felszerelést, már említettem. Edzéseimet – zömmel – az ún. nappali szoba falán, kitűnő zongoránk tőszomszédságában végeztem. Mivel egyik ütőn sem volt még parafaborítás sem, működésem hanghatásai idegtépők lehettek (voltak!). Arról nem is beszélve, hogy a labdák a két rugalmatlan felület között pattogva tüneményes gyorsasággal tönkrementek. A házi edzéseknek ezért hamar bealkonyult. Folytatás a Krumpligyárban, még inkább a Reménység Kultúrház pingpongtermében zajlott. Ez a két labdajáték, amelynek alapjait itt sajátítottam el minden felnőtt közreműködés nélkül, végigkísért egész életemen. Hálás vagyok érte Szüleimnek, pajtásaimnak, mindazoknak, akik valamilyen módon hozzásegítettek a labdákkal kötött örök barátság létrejöttéhez.

 

Ki tudja, miért, úszni épphogy csak megtanultam, ha azt az evickélést, amit produkáltam a Duncsiban egyáltalán úszásnak lehet nevezni. Különös ez, már csak azért is, mert nővérem viszont otthonosan mozgott a vízben, közepes vízállás esetén – másokkal együtt – átúszta a Dunát. Duna-parti születésem ellenére csak Baján – huszonéves koromban – alakultam át vízi lénnyé, úszni pedig – elfogadhatóan – csak a fővárosi Sportuszodában tanultam meg, már a 60-as évek második felében. Evezni meg sem próbáltam. Igaz, nem is nógatott erre senki.

 

A labda mellett a kerékpár, az én örökmozgó Csepelem, ez a hihetetlen mértékben terhelhető szerkentyű volt a kedvencem. Akár az egyszeri focimat, úgy ezt sem lehetett individuálisan használnom. Családi jellegű kerekezésre ritkán került sor. Ha mégis, Édesapámmal andalogtunk Budapest felé… Sződligetig meg vissza. A srácokkal viszont – hacsak mód nyílt rá – összevissza száguldoztunk – ingerelve a rend pödrött bajszú őreit –, s újabb és újabb mutatványokat eszeltünk ki, gyakoroltunk. Egy személy szinte csak akkor gyötörte Csepel remekét, ha egylábaztunk, ami kitűnő ügyességi és izomfejlesztő gyakorlat volt. Ilyenkor a gép használója jól meghajtotta a bringát, majd olyan mozdulattal, mintha leszállna, csak egyik lábát hagyta a pedálon, egész teste ezen az oldalon volt. Az egyensúly biztosítása érdekében a kormányt tartó kezeivel az ellenkező irányba döntötte a kerékpárt. Így a test és a gép V-alakot vett fel, aminek a csúcsa a gép talajjal érintkező része volt. A lendületben lévő tengelyt, a pedál állandó forgását a test, főként a térd célszerű hullámmozgásával kellett biztosítani. El lehet képzelni, hogy a kerekezőnek milyen jól kellett egyensúlyoznia, és milyen izomláza támadt néhány száz méter megtétele után. A versengés célja az volt: ki hányszor tudja körül-„egylábazni” a focipályát talajérintés nélkül.

 

A csoportos mutatványok inkább a gép teherbíró képességét tették próbára, mintsem ügyességünket, fizikai erőnket. Egy a nyeregben, egy a vázon – mindennapi gyakorlat volt. De ha „megbolondultunk”, gúlát építve kerekeztünk. Ilyenkor egy nebuló az ülésen, egy a kormányon, egy a kerekező nyakában, egy pedig a hátsó kerék tengelyének csavarjain állva billegett. Szerencsére ezeket a mutatványokat Szüleim egyszer sem élvezték. Ez a kis bringa nagyon hozzám nőtt, akárcsak a kerekezés maga. 1965-ig hajtottam is lankadatlanul. A budapesti forgalom fosztott meg ettől az élvezettől.

 

Amikor téli álomra hajtotta kormányát a bringa, előkerült a szánkó és a „kurblis” korcsolya. Lehetett bakancsot zsírozni, talpát jancsiszögekkel, netán patkóval csúszkálásra alkalmassá tenni. A kisligeti szánkózásnak inkább hancúrozás jellege volt. Ugrattunk, siklattuk egymást, minél nagyobbat estünk, annál sikeresebb volt a menet. A kosdi dombok magasából lesiklani szerpentinen, majdnem a laktanya melletti alagútig már bátorságot, határozott kormányzást (előrenyújtott lábakkal, a parancsnok vezényszavára), gyors reagáló képességet igényelt. A „menők” egyes szánkón, hasra fekve, hátranyújtott lábuk segítségével kormányozva kápráztatták el a magunkfajta kezdő nyuszikat. Ennél meredekebb pályára – volt ilyen is – nem merészkedtem, a síelést pedig – az evezéshez hasonlóan – meg sem kíséreltem.

 

Korcsolyázni (korizni) gyorsan megtanultam, s rendszeresen jártam a jégre, ahová a sima napfényben szikrázó felület, az állandóan szóló tánczene és a versengésre kész társak, köztük nem egy szemrevaló leányzó vonzott. A bősz rohangáláson kívül megtanultam az elemi figurákat (bógni, koszorúzás előre-hátra, kiskadett ugrás, primitív tánclépések), és remekül szórakoztatott az „ostor”, aminek a végre kerülve lövedékként siklottunk egyenesen a pálya szélére dombként felhalmozott hókupacba. Egy-egy „láncszakadás” miatti csoportos repülés és hóbuckába torlódás a két nem közeledésére is alkalmat adott. Rácz Vali és Karády Katalin háborús dalai korizás közben vésődtek kitörölhetetlenül emlékezetembe.

 

A korizást kiegészítette a csúszkálás. Mi már nem „meztélláb” iringáltunk, mint Apám gyermekkorában, de az élvezet hasonló lehetett. Voltak vízszintes és lejtős pályák, amelyeket a sok cipőtalp tükörsimává fényesített. Sebes nekifutás után a delikvens rácsusszant vagy -szökkent a síkos felületre két lábát kissé rézsútosan helyezve el, kezeivel pedig egyensúlyozott. A csúszkálás zamatát az adta meg, amikor egy pályán – egy öt-tíz méteres fénylő jégcsíkon – sok gyerek folyamatosan csúszott, néha egymáshoz ütközve, vagy az előtte haladót szándékosan ijesztgetve. A csúcs a „kicsi a rakás, nagyot kíván” jeges változata volt. Ilyenkor a folyamatosan csúszkálók közül egy szándékosan fenékre esett, nagyritkán hasra, a többiek pedig örömmel és sikoltozva borultak fölébe.

 

A gyerekeken kívül ennek a játéknak a cipészek örültek a legjobban, s a szülők a legkevésbé. Ezekben az években a tél hóban bővelkedett, egyszer még a csonttollú madarak is ellepték a várost (a szovjet invázió előképeként?). Lapátoltunk is lelkesen s a házak előtt komoly hó-hegyvonulatok formálódtak. A csikorgó hó hangja mennyei zene volt fülemnek. Hóból, udvarunk hátsó részében erődítményeket emeltünk, és csapatokra osztva háborúztunk – órákon át. Az összetűzések folytatódtak az utcákon is, időnként sajnálatos módon eldurvulva. A lányok „mosdatásán” kívül, a legvadabb bandákkal is küzdöttünk. Ilyenkor előfordult, hogy követ rejtettek a hólabda közepébe fokozva ezzel harci értékét. Egy ilyen gránát engem is telibe talált. Fogsorom ezúttal megúszta.

 

A havas játékoknak a vége mindig az volt, hogy a cipőm átázott, a kesztyűm totálkárt szenvedett, jéghideg kezeim a szakszerűtlen melegítés következtében annyira fájtak, hogy jajveszékeltem. Ahogyan a focizások után a lábszáram volt tele lila foltokkal, és mosása közben nem lehetett szinte hozzá érni, mert jajgattam (itt ne, ott ne…), a hógolyózás utáni kézdörzsölés hasonló élményt jelentett: nekem és Szüleimnek egyaránt.

 

A lakásban űzhető szórakozások nem jártak ilyen veszéllyel. A kor rossz szelleméből is adódóan folyamatos beszerzés tárgyát képezték az ólomkatonák: gyalogosok, lovasok, tüzérek sokféle színpompás ruházatban. Szétszedhető és összerakható vár, különféle méretű és kaliberű ágyúk, sőt még egy természetesen német felségjelzésű – Ju (Junkers) 52-es is tartozott az arzenálhoz. Ez a repülő a szárnya alatti sínre felfüggesztett ólombombákat szórt az ellenségre. A bombák feje és a teste közé kis piros patront lehetett tenni. Ez durrant a „csomag” földre érkezésekor. Ilyen „töltényeket” használtunk a forgópisztolyokban is. Ezekkel vagy kettesben valamelyik pajtásommal, vagy magamban játszottam a terepen, amely a zongora alatti és melletti szabad területet jelentette.

 

Számos társasjátékom közül elsősorban a Capitalyre emlékezem, amit családi körben is lehetett űzni. A dobókockás versenyfutó játékok az ismételten kirobbanó veszekedéseken túl (ki hányat dobott? szabályosan számolta-e a lépéseket? stb.) azért voltak fontosak, mert bábuikkal télen, az udvaron felépített hóhegyen síversenyeket lehetett rendezni. A fehér havon jól festettek a különféle színű bábucskák alkalmi sítalpaikon. Változatos játék lehetőségeket kínáltak az építő kockák és a csodálatos Merklin, amelynek eredményes használatához némi felnőtt segítségre is szükség volt. Játékok hiányában tehát nem unatkozhattam.

 

Sok időt töltöttem főleg téli estéken rajzolással, színezéssel. Anatómiailag kifogásolható állataimat – elsősorban a lovakat – Apám igyekezett korrigálni. Képzeletemet nagyon megragadták a nemzetek zászlai, amelyeket számtalan változatban készítettem el. A barkácsoláshoz semmi hajlandóságot nem mutattam. Hiába vettek Szüleim lombfűrészkészletet. Egyetlen épkézláb használati tárgyat sem tudtam készíteni, csak a drága éleket pusztítottam. Az iskolában bemutatandó kézimunkákat (talán a papírmunkák és a gyöngyfűzés kivételével) Apám valamelyik tanítványa alkotta. Ilyesféle munkák később sem vonzottak.

 

Nagyon szerettem viszont zenét hallgatni és olvasni. Képes voltam órákig térdelni a rádió előtt és a nagyzenekari műveket „vezényelni”. Alkalmanként Paganinit utánozva képzeletbeli hegedűmön játszottam – Szüleim gyönyörűségére. A zongorához viszont semmilyen fondorlattal sem tudtak gyakorlás céljából leültetni. Élt bennem egy – ki tudja, honnan származó? – merev ellenállás mindennel szemben, ami a családon belülről igyekezett rávenni – bármire. Fordítva viszont mozgósítható voltam még a legnehezebb feladatokra is. A székesegyház orgonájánál – Apám mellett feszítve – ámulva néztem, mint pedálozik, s nyomogatja a regisztergombokat. A szagos, de mindenekelőtt az ünnepi nagymisék, szertartások lenyűgöztek, meghatottak és nagyon mélyen az emlékezetembe vésődtek. Az orgona egész templomot betöltő hangtömege, a nagyharangok zúgása, a ministránsok csengőinek csilingelése, a felvonuló papság színes látványa. Úrnapi körmenetek alkalmával a székesegyház körüli sátrak, a tengernyi virág, az ezredkürtös díszjele, a díszelgő század parancsra végrehajtott „Térdre, imához!” mozdulata és természetesen Apám szárnyaló hangja – szinte elvarázsolt.

 

Más jellegű, de ugyancsak nagy hatással voltak rám a filmek. A Reménység Klubjában működő „filmszínház” közel volt hozzánk. Néha Szüleimmel, ám legtöbbször pajtásaimmal látogattam 10-20 filléres jegyek birtokában, a nyaktörő első két sorban feszengve e kultúrintézményt. Mi nem az „isteni” Garbóért rajongtunk, hanem: Tarzanért, a Láthatatlan emberért, a Gunga Dinért, Mölders kapitányért, az izgalmas filmekért, hősökért, akiknek vélt vagy valós igazságuk, ha súlyos áldozatok árán is, de diadalmaskodott. A különféle bőrszínben, ideológiai mezben, történelmi helyzetben viaskodó Gonosz, amely a szovjetellenes filmekben például a GPU sátáni küllemű képviselőjében öltött testet (Boksa!), gyűlöletünket, megvetésünket váltotta ki. Mindezt a filmen látott (UFA-híradók!), lelkileg „átélt” eseményt a magunk lehetőségei szerint el is játszottuk. Mi voltunk az Igazság Bajnoka és a Gonosz egyaránt aszerint, hogy a bandavezérek miként osztották el a szerepeket. A Honvéd utca iskola felőli sarkán állt egy félig kész ház, nagy pincével, őrizetlenül. Ezeket az „utánzó játékainkat” itt és a VAC-pálya térségében, nemegyszer a vasútállomás környékén lévő (?) homokgödör körül bonyolítottuk. Az „utánzás” néha komoly fizikai erőszakoskodásig fajult. Zengett a környék Tarzan üvöltésétől, a marhapásztorok ostort pattogtatva, forgópisztolyukkal durrogtatva vágtattak, s a legyőzött ellenség jajgatását a közelben lévő felnőttek még komolyan is vehették. A homokgödörbe ugorva német ejtőernyősöknek képzeltük magunkat, akik éppen Máltát foglalják el.

 

Ezek a szadizmusba hajló, emberi méltóságot semmibe vevő „játékok” olyan személyeket is érintettek, olyanokra is kiterjedtek, mint a nyomorék koldusok. Volt egy sánta, ikszlábú, rongyokban járó néma koldus, akit valaki – isten tudja, ki, mikor és miért – „Manéninak” nevezett el. Ezt a szánalomra méltó torzót csúfolta a csorda. Üldözte, dobálta, mutogatással ingerelte, majd jóleső borzongással menekült előle. A fáma szerint ugyanis Manéninál hatalmas éles kés volt, s hittük, hogy ha utoléri valamelyik ellenségét – leszúrja. Ezeket az izgaloméhség kiváltotta hangulatokat az egyre féktelenebb politikai propaganda játszi könnyedséggel tudta az éppen időszerűnek kikiáltott össznemzeti ellenség ellen fordítani: a szovjetek ellen, a zsidók ellen, az angolszász „légi kalózok” ellen… Ennek a lélekmérgezésnek a gyermekek és az ifjúság volt leginkább kiszolgáltatva, különösen akkor, ha az általuk méltányolt ellenerő nem fékezte a hisztériakeltés elementáris sodrását.

 

A leventeképzés még az iskolában, különösen a rendi iskolában gyakorolt szelídebb formájában is fokozta ezt a hatást. Mással nem magyarázható az, hogy edzések előtt az unatkozó „idegenlégiósok” rémületbe kergették az utcán tartózkodó ortodox zsidókat. Vagy elfelejthetjük azokat a zsidó leventeköteleseket akik puska (fapuska!) helyett lapáttal a vállukon, az erdélyi bevonulási induló „zsidózó” szövegváltozatával ajkukon, a helyzet fonákságán maguk is nevetve, nem kevés sértő megjegyzéstől kisérve vonultak végig például a Honvéd utcán? E nélkül az egyre hevesebb ráhatás nélkül tettek volna sértő megjegyzéseket zsidó mostoha-unokatestvéremre azok a társaim, akikkel nap mint nap játszottam? De enélkül Apám is képes lett volna uralkodni családon belül elszenvedett sérelmein s a paraszti múltból magával hurcolt kedvezőtlen tapasztalatain. A légkör gyilkos volt, és ilyen következményekkel is járt!

 

Időközben mindkét nagyapám meghalt. János nagyapó kemény életéhez méltó halált kapott a Sorstól. Amikor meghallotta a kasza suhogását, tiszta inget kért párjától, ünneplőbe öltözött, kedvenc borát rendelte kezéhez, és miután minden kész volt a nagy utazáshoz, egy szó nélkül lefordult székéről. Apámat alig-alig láttam sírni, nagyapó halála volt az egyik ilyen alkalom. Géza nagyapámnak nagyon meg kellett küzdenie a végső nyugalomért. Őt már az sem vigasztalta, hogy a MÁV saját halottjaként, zenekarával kísértette utolsó útjára, gyászmiséjén pedig Tiszai Magda énekelt.

 

A náci Németország, pontosabban a politikai rendszer, a hadsereg, a háború és a német–magyar kapcsolatok megítélése is telis-tele volt csapdákkal. A legkisebb „hibás” mozdulat, és az áldozat máris benne vergődött valamelyikben. Reménységek és kétségek, vonzalmak és taszítások, barátkozás és gyűlölet, bizakodás és rettegés között hánykódott mindenki – a kevés következetesen antináci kivételével. Apámat felmentették a katonai szolgálat alól, mi tehát – ebben a tekintetben – előnyös helyzetben voltunk. Nem kellett rettegnünk, elsősorban 1942-1943 fordulóján: él-e, hal-e családunk oszlopa, az egyetlen kenyérkereső, aki nélkül az Isten tudja, mihez is kezdhettünk volna. A mentesítésnek voltak árnyoldalai is. Az egyre kevesebb hátországi férfinak még az eddiginél is több feladatot kellett, illett vállalnia s nem vonhatta ki magát olyan társadalmi kötelezettségek alól, amelyek nem tűrték az állami célokkal való merev, nyílt szembenállást. Azaz: nem lehetett örökké hallgatni, véleményt kellett nyilvánítani húsbavágó kérdésekről.

 

Nekünk gyerekeknek, mivel a történések lényegéből semmit sem értettünk, tudatlanságunk védelmet biztosított, a felnőtteknek viszont hatványozott felelősség nyomta a vállait. A második világháború kirobbanása óta (1939. szeptember 1.) a magyar családok otthonának falán ott függött a hadszíntereket, elsősorban a keletit ábrázoló térkép. A rádióadások, újsághírek alapján nap mint nap nyomon próbálták követni a harctéri események alakulását. Akinek nagyteljesítményű rádiókészüléke és kellő bátorsága volt, az Moszkvától Washingtonig végigzongorázta a híradásokat, s az így szerzett adatok és magyarázatok alapján próbálta értékelni az alakuló helyzetet, mérlegelni az esélyeket, formálni egyéni magatartását. 

 

Mi is ezt tettük. A világvevő Telefunken készülék vásárlása mögött ez az igény is meghúzódhatott. Előző rádiónkhoz képest ez a masina a szenzáció erejével hatott. Nem győztük csodálni a benne rejlő lehetőségek garmadáját. Apám gyerekes örömmel és nem kis büszkeséggel csavargatta a kereső gombot, állítgatta a hangerőt, a hangszínt, és ideges ujjakkal kereste a rövidhullám adta tájékozódási lehetőségeket. 1943 tavaszától néma csendben ültük körül a zöldszemű dobozt, és nagyot dobbant a szívünk, amikor meghallottuk a londoni magyar adás hívójelét. Volt okunk az aggodalomra. A „tengely” hírverése „sátáninak” festette le a szovjet rendszert, az ott élő emberek életkörülményeit s a katonák magatartását a legyőzött országok, megszállt területek polgári lakosságával, különösen pedig a nőkkel szemben. Egy nem kisebb, de más jellegű propaganda össztüzet zúdított az angolszászokra is. 1943-ban egyre bizonyosabbá vált, hogy félnivalónk inkább a szovjetektől van, bár totális győzelmüket és ránk telepedésüket mint reális lehetőséget nem igen tudtuk elképzelni.

 

Nem is olyan régen még a Hitlerjugend flottilla parádés fölszerelésű szőkeségeit irigyeltük a Duna-parton, majd az afrikai hadszíntérről a keleti arcvonalra átdobott alakulatoknak integettünk a vasúti töltések mellett bámulva a feketére sült, vidáman harmonikázó, cukrot, csokoládét dobáló „hadisteneket”. A diadalittasan keletre vonulókat azonban rövidesen a sebesültek légiója váltotta fel. Gimnáziumunk is hadikórházzá alakult. Megkezdődött hazánk bombázása. Mindennapjaink szerves része lett a légi riasztás. Alighogy megmelegedtünk a padokban, máris felsivítottak a szirénák, és mi, az összevont „hadi létszámú” III. a+b osztály fegyelmezetten kígyóztunk a püspöki palota óriási hordói közé, ugyanis a borospince óvóhelyként szolgált. Esténként menetrendszerűen érkeztek a támadó repülőgépek. Húsz óra tizenöt perckor biztosak lehettünk, hogy megszólal a rádióbemondó: „Légi veszély, légi veszély. Baja–Bácska. Baja–Bácska”. És mi pincére öltözve vonultunk le az „óvóhelyre”, amely a kisebb méretű repeszeken kívül semmitől sem tudott megvédeni. Inkább egy harmadosztályú sírhelynek lehetett volna minősíteni, mintsem óvóhelynek. És a padláson a víz meg homok, mellette a „csapó” előírás szerint a „judeo-plutokraták” gyújtóbombái ellen. Az elsötétítés fekete és sötétkék csomagolópapírral történt. A légóparancsnok sisakban ellenőrizte az előírások végrehajtását. A rend őre pedig erélyesen kopogtatott, ha fény szűrődött ki a lakásból. „Tessék rendesen elsötétíteni!” – recsegte. Rendelet írta elő, hogy a rádiókat ki kellett tenni az ablakokba, hogy a légvédelemre vonatkozó híreket, közleményeket mindenki hallja. Komor hang közölte: az ellenséges gépek elhagyták Dunaföldvár légterét… a szövetségesek vadászgépei harcban állnak az ellenséges kísérő gépekkel… a támadó angolszász bombázók élénk harci tevékenységet fejtenek ki Alag térségében. Ezt nem lehetett kibirni a „doboznyi” pincében. Irány a kert legmagasabb fájának teteje. A látvány káprázatos volt: a támadó gépek egyhangú mormogásába bele-beledörrent a Budapest körüli légvédelmi gyűrű ágyútüze. Az égen hatalmas fénycsóvák keresték a célpontokat, keresztezve egymást. A gépágyúk sorozatai, mint tovatűnő lámpafüzérek, úgy röppennek a célok felé.

 

Távolról, az ipari körzetek tájáról tompa, földrengésszerű rezgés érzékelhető, az ég alján sárgáspiros fénycsík tűnik fel. Égnek a… Az egész olyan – még leírni is nyomasztó – mint egy nagy méretű tűzijáték. A fények lassan kialszanak, a rádióbemondó közli: „Légiriadó elmúlt. Légiriadó elmúlt...” S mi pokrócokba burkolózva, lelkünkben rossz sejtelmekkel tértünk nyugovóra. A nappali légi csaták, amikor látni lehetett a hősi, de szánalmasan egyenlőtlen küzdelmét a német és magyar vadászgépeknek, minden filmnél izgalmasabbak voltak. A sérült gépek kényszerleszállása a Duna hullámaira, vagy egy-egy ellenséges négymotoros bombázó földbe fúródása égő fáklyaként, a fekete bőrű halott vagy élő pilóták fogságba ejtése a regényességen túl, egy-egy pillanatra rádöbbentett minket, gyerekeket is: embertelen dolog a háború. De a vihar múltán megráztuk magunkat, és minden ment tovább a maga útján. Két ízben azért remegett a rövidnadrágom. Az első alkalommal a szokásos esti műsor kezdődött. Csakhogy az „ellenséges” bombázók heves légi tevékenysége – ezrével szórták a sokmázsás bombákat, légiaknákat! – nem távolodott, hanem egyre közeledett. A rádió recsegett, s a magasból egyre hangosabb motorzúgást lehetett hallani. Ennek fele sem tréfa. Bebújtunk a teknők (!) alá, Anyám hangosan imádkozott, és vártunk, ki tudja, mire. amikor fülrepesztő sivítás hallatszott. Itt a vég – futott át az agyunkon, összehúztuk magunkat olyan kicsire, amilyenre csak tudtuk, de a mindent végérvényesen megoldó robbanás elmaradt.

 

Mi történt? Másnap megtudtuk, hogy egy sérült bombázó igyekezett megszabadulni fölösleges üzemanyagot tartalmazó hordóitól, azok adtak a bombákéhoz hasonló suhogó hangot. Komoly szőnyegbombázást Budapesten éltem át.

 

Hogy kerültem a fővárosba ilyen vészterhes napokban?

 

A mindennapi sérüléseim közül „kiemelkedett” néhány. Egy ízben hazafelé tartó Édesapámat akartam szívem teljes melegével köszönteni. Futottam felé, amilyen gyorsan csak tudtam. A finis kezdetén széttártam karjaim, hogy közelébe érve – mint azt oly sokszor tettem – nyakába ugorjak. A Honvéd utca páros oldalán az egyik ház előtti járdát nem régen borították le durva szemcsés fekete salakkal. A még laza salakfelületen megcsúszott a lábam, és a nyakba csimpaszkodás helyett, mint egy kényszerleszálló Liberator, hason csúszva landoltam Apám lábai előtt. A mellkasomon alig maradt épp felület. Fekete salakszemcsék díszítették, mintha tetováltattam volna magam, á la Nicolaus Horthy. Bőgtem irgalmatlanul, s egy hétig még lélegzetet venni is csak óvakodva mertem.

 

Nagymosáskor, lekvárfőzéskor, amikor Édesanyám és Brandt néni – aki pontosan megszabta még az élelmezési fizetségét is! – s az éppen „ügyeletes” bejárónőnk, mert azok ugyancsak váltogatták egymást, nagyszabású műveleteket végzett. A vendégváró főzésekkor szintúgy ott sündörögtem, ólálkodtam a felnőttek „lába alatt”. Élveztem az illatokat, a mosóteknő körüli párákat, a hatalmas üstökben fortyogó gyümölcsmasszát, ahogy sűrűségét ellenőrizték a nagy kanállal, a fél kézzel körbe-körbe forgatott, izzó faszéntől forró vasaló siklását a hófehér lepedő óceánokon. Ilyenkor, bárhogy is hessegettek, mint a darázs, ha dinnyeszagot érez, képtelen voltam eltávozni az események színteréről. Így esett, hogy bámészkodás közben – halmozva az élvezeteket – hintázni kezdtem a pincelejárat lehajtva tartott fedelén. S mivel a másik fedél nyitva volt, semmi sem akadályozott meg abban, hogy a fizika törvényei értelmében egy pillanat alatt hanyatt esve fejjel lefelé találkozzam az altalajjal. Ez a nem kívánt akrobata mutatvány annyira meglepett, hogy – ha lehet – még a zuhanásnál is gyorsabban felrohantam a lépcsőkön, üvöltve, mint a fába szorult féreg – Anyámhoz. Hiába, a homokgödörben ezt a figurát nem gyakoroltuk.

 

A kerékpár okozta sérülések közül említésre csak egy méltó. Egy ízben a fogas kereket tisztogattuk pajtásommal, kellő elővigyázatosság nélkül. Ügyeskedésünk közben a lánc és a fogaskerék közé szorult a jobb kezem nagyujja. Majdnem sikerült végleg megszabadulni tőle. De, eb csont beforr…ez is azt tette.

 

Az ilyen és ehhez hasonló események ideig-óráig kellemetlenek voltak, de életem folyását semmilyen tekintetben nem befolyásolták. Nem így a következő. A labdarúgás szép, de veszélyes sport. Amikor az udvarunkon felállított mini, lécből összetákolt kapuk s a vetődéseket biztonságosabbá tevő homok képezték az egyetlen, jó pajtásnak tekinthető ellenféllel vívott derbik játékterét, nagy baj nem történhetett. De amikor a játékra alig alkalmas, felderítetlen, rejtett veszélyekkel teli alkalmi „pályákon”, vegyes összetételű, különböző korúakból álló banda kergette a lasztit – minden előfordulhatott. Elő is fordult, mégpedig a Remény-pálya melletti kis utcában. A küzdelem hevében felvágtak, és szerencsétlenségemre egy kockakőre (?) estem. A bal karom könyék tájon nagyon fájt. Kiszálltam a partiból, és otthon igyekeztem egyre növekvő fájdalmamat leplezni. (Feltehetően a Szüleim már számtalanszor óvtak az ilyen helyzetektől, és most bizonyára a szidástól féltem ennyire.)

 

Tény az, hogy elkövettem eddigi életem legnagyobb hibáját, több napon át rejtegettem sérülésemet, holott már dagadt volt, és a színezete sem nyújtott szívderítő látványt. Végül is lebuktam, majdnem végzetesen későn. Családi orvosunk törést diagnosztizált, és a komplikáció valószínűsége miatt azonnal utaznunk kellett Pestre, a MABI Klinikára. Apámnak ott volt biztosítása. Az eset annyira bonyolult volt (?), hogy a kívánatos megoldást itt sem tudták nyújtani. Állítólag letört egy darabka a könyökcsontomból. Kínkeservesen helyre ráncigálták, begipszelték, és mehettünk haza. Időről időre fel kellett utaznunk ellenőrzésre. Egy alkalommal feltettek a vonatra a következő bíztatással: Öcsikém, nagy fiú vagy már, egyedül is oda találsz – és huss, máris a fővárosban találtam magam. Begipszelt balkezemre ügyelve tébláboltam a szokatlan forgalomban, amikor elkezdtek bőgni a légitámadást jelző szirénák. Mindenki az óvóhelyekre igyekezett. A rendőrök, a légósok is siettették a pincékbe igyekvőket. Mit volt mit tennem, a rettegéstől a szokottnál is ingerültebben lökdösődő emberek között én is lesodródtam egy több emeletes épület óvóhelyére. Rövidesen kezdődött a tánc. Először éreztem, Galileo Galileinek igaza volt: a Föld mozog. Mozgott, mégpedig házastól, pincéstől, jajongó emberestől. Ezt a szőnyegbombázást megúsztuk. A vizsgálat után siettem hazafelé a megbolydult világvárosból. Reméltem, több ilyen közvetlen élményem nem lesz. Na és a karom?

 

Naponta kellett szappanos vízben áztatni és masszírozni, majd „kiegyenesítés” céljából vízzel teli vödröt cipelni, köveket dobálni. Ezt a terápiát nem kívánom még az ellenségeimnek sem. A roncsolt könyökű bal karom soha többé nem lett „igazi”, csökkent értékű végtagként szolgált és szolgál ma is. Így teljesedett be rajtam Manéni átka?

 

Említettem, hogy törött karomat nem mertem Szüleimnek megmutatni, főként Apámnak. Bár az előadott, engem érintő események időrendjéért nem teszem kezemet a tűzbe, kizárni sem merem, hogy félelmem összefüggésben lehetett első és egyben utolsó cigarettázási kísérletemmel. A serdülő, még ha Sicc úrnak is hívják, mindent megfigyel, mindenütt ott van, a szülők hálószobája környékén, a fürdőszobában, és egyáltalán mindent megnéz, megszagol, megpróbál ami ismeretlen, izgi, pikáns, tilos, elzárt – tehát nekünk való. Közöttünk is – pajtások között is – erről folytak a „tárgyalások”, a bemutatók. Ilyen témájú képek és könyvek cirkáltak kézről kézre, így világosodtunk fel – látszólag. Azért látszólag és nem lényegileg, mert a „tiszta férfiúság” követelményének sulykolása az elementáris kíváncsiságot párosította a pokol kénköveivel, amelyek között fogunk bűnhődni, ha… Ez a beteges nevelés, ez a két malomkő közötti őrlődés nem maradt nyomtalanul.

 

Ami a dohányzást illeti, Apám nagy dohányos volt. Cigarettatöltő készségeire emlékszem. Aranyszínű dobozára, a dohánytöltőre, aminek segítségével kellett az előre gyártott papírba, mint disznóöléskor a tölteléket, a bélbe tölteni a dohányt. Mindezt úgy, hogy az kellő szilárdságú legyen. Se puhább, se keményebb a kelleténél. S amikor e szertartás eredményeként elkészült a szivarka, Apám még formált is rajta ujjaival egy kicsit. Következhetett a sercintés a gyufával. Amikor a cigarettához közelítette jobb kezével a lángocskát, fejét kissé oldalra fordította, hunyorintott, majd jól megszívta. Ezekben a pillanatokban gyerekésszel is felfogtam, megéreztem: békében élt a világgal. Bár halálos méreg volt neki, Belluska is szívta, de nem az igazi dohányt, hanem valami „egészségesebb” növény leveléből készítettet.

 

Én a nagy beavatási szertartást kitűnően időzítettem. Miután szereztem cigarettákat és gyufát, vártam a kedvező pillanatra, mikor is zavartalanul adhatom át magamat e földöntúli élvezetnek. A Sors egyengette utamat. Szüleim moziba indultak. Ezúttal nem jött senki „vigyázni” rám. A távozás zajait fülelve bevonultam a hálószobába, és ma sem tudom, milyen meggondolás alapján két cigarettára gyújtottam rá – egyszerre. Kapkodva szippantottam hol az egyikbe, hol a másikb,a nehogy kialudjon valamelyik bűzrudacska. Néhány perc múltán már komoly füstfelhő terjengett a helyiségben – elfelejtettem mondani, hogy a biztonság kedvéért magamra zártam a lakást –, amikor zörgést hallok, és Apám hangját: Öcsike nyisd ki az ajtót. Úristen – nyögtem fel, mi történhetett? Miért jöttek haza? Ebben a helyzetben is a legjobb megoldást választottam. Mindkét égő cigit bedobtam az ágyak alá, karjaimmal hadonászva próbáltam oszlatni a gomolygó füstöt és rohantam kinyitni az ajtót.

 

Apám azonnal érezte: itt valami bűzlik. Sietve benyitott a hálószobába és ma már rekonstruálhatatlan szavak kíséretében egy akkora pofont adott, hogy „zúgva szálltam…”, de ekkor még nem, mint a győzelmi zászló, a szovjetek ugyanis még csak közeledtek. Így ért véget dohányzásom dicstelen története. Egy-két későbbi szippantástól eltekintve egyszer s mindenkorra. Egy gondolat vígasztal: a dohányipari nagytőkések ultraprofitját én nem gyarapítottam. Isten áldja a mozi gépészét, amiért elmaradt az előadás. Az Apámat, aki az adott helyzethez igazította pedagógiai eljárását. Ő szegény ragaszkodott a bagóhoz, élete végéig. Amikor én igyekeztem lebeszélni, szomorkásan válaszolta: ha már dohányozni sem lehet, minek él az ember.

 

Családi életünk a hamvába holt kísérletek, az apró sikerek, a békés viszonyok látszatának fenntartása és komor, nagy horderejű kérdések fölötti töprengés, majd a döntések jegyében zajlott.

 

Édesapám erőfeszítése – ismét kicsit hátrálva az időben és onnan visszatérve 1944-hez – viszonylag értékes eredményeket hozott. És egy súlyos gyomorvérzést. Szakmai, társadalmi ismertségét növelte a „Csendes énekszó” c. verseskötete, meghívása a Gárdonyi Géza Társaságba, a „Három Imre" c. színműve, cikkei, előadásai, szerepvállalása a „Munkás Népfőiskola” szervezésében és munkájában. A kántori robotban lassan kopó hangja még mindig elég volt ahhoz, hogy Bárdos Lajost Pestre hívja. Ám ezek a pesti lehetőségek rendre meghiúsultak – Apám elbeszélése szerint – Anyám féltékenysége miatt. Úgy látszik, nem volt teljes az élete sem vele, sem nélküle. Amikor súlyos betegen a kórházban feküdt – pihenésképpen – társszerzőkkel küszködve írt egy olyan „Vezérkönyvet” – ma ezeket „módszertani segédkönyveknek” becézik –, hogy a Szent István Társulat kiadója ismételten megjelentette. Vállalt órákat az inasiskolában, s még a Szent József Fiúnevelőben is felügyelősködött, takarékosság okán. 

 

Ez volt az a rövid időszak, amikor én is tagja voltam ennek az intézménynek „externistaként”. Azaz ott ebédeltem, és a délutánt az intézetben töltöttem, akárcsak a bentlakók. Ez a szomszédolás nem tartott sokáig. Az atyák szerették a munkaerőt, de nem tűrték a bírálatot, s amikor Apám szóvá tett egyet s mást, főként a gyatra étkeztetést, megköszönték termékeny közreműködését. Krumpligyári emlékeim között a labdarúgást már említettem. Externátusi eredményként könyvelhettem el az ABC mintaszerű bevágását, azt a csirketojásnyi dudort amit a nyakamon támasztott egy gyakorlatlan plencező, s egy szilenciumról történő kiutasítást – mégpedig szégyenkező Apám által! –, amiért bélgázaim kitörését nem tudtam megfékezni. Sok kedves, elsősorban hatodik-hetedikes gimnazista örökre emlékezetemben él.

 

Vitathatatlan, hogy ez a nem embernek való igavonás hozott némi javulást anyagi helyzetünkben. A középosztálybelieknek tervezett „díszmagyar” – ami egyébként igen elegáns viselet volt –, a „városi bunda”, Édesanyám és a mi ruházatunk (pl. a buggyos börberi nadrágom), a változatos, de sohasem folyamatosan bőséges étkezésünk, a hadigazdálkodás miatt egyre nehezebb beszerzési viszonyok ellenére elviselhető életet biztosított. A vendégeskedés, amikor tanító és pap ismerősök látogattak el hozzánk, főként ünnepeken, születés- és névnapokon lehetőséget nyújtott Édesanyám szakácsművészetének felcsillantására. A nyulak, az őzgerincek, a ludas kásák, a töltött csirkék és különféle halak, a kocsonyák és birsalmasajtok, a női szeszélyek és saját készítésű rétesek, a borsodók és más ínycsiklandozó finomságok is velejárói voltak a „cifra nyomorúságnak”. Családunk vendégei között tisztelhettük a később nagy hírre vergődött Pérely festőművészt, aki Anyám iránti hódolatának kifejezéseként egy ragyogó vörös krétarajz portrét alkotott róla. Két, ma már Olaszországban található képét is csodálhattuk lakásunk falán. Egy Szent Péter-fejet és egy Golgotát. Szinte családtagként fogadott vendégünk volt Apám gyermekkori pajtása, Somogyi Imre szobrász, a „Kertmagyarország” szerzője és fanatikus terjesztője. Országjárása során kopogtatott be hozzánk, kerékpárját is pihentetve. Ezeket az alkalmakat használta fel arra, hogy Apámról portrészobrot készítsen. Ezt a sokat hányódott alkotást ma az abonyi Múzeum őrzi. A székesegyház új orgonájának avatásakor megismerhettük a nagy tehetségű fiatal orgonaművészt, Apám névrokonát, Gergely Ferencet. A Népfőiskola előadói közül is megfordult nálunk több fővárosi vendég.

 

A boldognak „költött” órákat követték a nadrágszíjszorító hétköznapok, a rántott levesek, a gombóclevesek, a stoppolt harisnyák, az elhanyagolt fogazatok, a valóságos pihenést kínáló nyaralások hiánya. Külföldön a család egyetlen tagja sem járt, könyveket alig vásároltunk. Könyvespolcunkon főleg Géza nagyapámtól kapott, ügynököktől vásárolt kötetek sorakoztak, s a kor bestsellerei: Lin Yu Tang és mások. Én mindebből csak akkor éreztem valamit, amikor – ki tudja, mindek köszönhetően – meghívást kaptam például a város katonai parancsnoka fiához – játszótársként. Ott láttam először, s gyermekkoromban utoljára villanyvasutat, amit a főtiszt csicskása kezelt. Ha nem fájnának még ma is ezek a tüskék, amiket ilyenkor kaptam (kaptunk?), sorolnám hosszan az élményeket. De minek? A korabeli magyar világ ilyen volt! A létezéshez fölfelé nyalni, lefelé tiporni kellett, s minél hevesebbek voltak a nyelvcsapások, lefelé pedig a rúgások, annál gyorsabban és magasabbra ívelt a karrier. Szüleim ebben a műfajban, hála Istennek, analfabétának bizonyultak.

 

Az egyre gyorsabban romló pengő és Belluska betegsége ellenére Apám még gyűjteni is tudott egy kis pénzt. Egyszer váratlanul, nem tudom, milyen megfontolás alapján, gondolt egyet és nagyot, maga mellé véve egy ismerős műbútorasztalost felruccant Pestre, és vett egy rózsadombi villába vagy egy kúriába való barokk (?) ebédlőgarnitúrát. Apró szobánkban úgy festettek ezek a gazdagon díszített remekek, mint egy XIV. Lajos udvarában páváskodó hercegnő a Nagylaktanya kantinjában. (Remélem, volt ilyen intézményük.) 

 

Drága jó Apám, a Telefunken rádió, a díszmagyar, a városi bunda és az ebédlő, mindez a háború kellős közepén a zéró kilátások felé rohanva. Hogy örült mindennek! Például az első tanítói fizetésből a fővárosban vásárolt sárga luxus félcipőnek! Tudod, kisfiam – mesélte többször is, mikor életéről/életükről faggattam – felmentem Pestre, kiválasztottam a legdrágább cipőt, amit csak árultak, és megvettem…

 

Ezek voltak a hajdani nyomor ellentételezései, az önerősítő gesztusok, a szabadulási kísérletek mindattól, ami nyomasztóan hatott rá. Most, a háború éveiben is a vak remény éltette: győzelem, egy alaposan megreformált új Magyarország, a keresztény magyar középrétegek szerepének ugrásszerű emelkedése, családjának felvirágoztatása. Anyám, talán azért mert az egyre veszedelmesebbre forduló eseményektől távol élt, s a döntéseket végül is nem neki kellett meghoznia, úgy tűnik, higgadtabban, tárgyszerűbben tudta megítélni a helyzetet. Őt egy pillanatra sem ragadta el a petőfis hevület, az „Egy gondolat bánt engemet” láz. Zsidó mostohájával is megértették egymást, testvéri viszonya Mandival felhőtlen volt. Ez kihatott az ún. „zsidó kérdésben” elfoglalt álláspontjára, a vele összefüggő magatartásra is. Sajnos véleményét nem miden esetben tudta Apámmal szemben érvényesíteni, mivel egyes megnyilatkozásairól csak később értesült. 1944-ben az események felgyorsultak. Belluska, aki jól beszélt németül, keresztényi kötelességének érezte a sebesült német katonák kórházi látogatását, s mivel eljegyzését felbontotta, egyenruhás látogatóit is kénytelenek voltunk fogadni. Mások is udvaroltak neki. Ezek a fel-felbukkanó férfiak módfelett idegesítettek, halálosan féltékeny voltam rájuk – szemben egykori mérnök vőlegényével –, ott és úgy zavarogtam körülöttük, ahogy csak lehetett, ahogyan csak tűrték.

 

1944. március 19-én – mint tudjuk – más németek is jelentkeztek. Lopva figyeltük, ahogy oldalkocsis motorkerékpárjaikon befutottak a Nagylaktanyába is. A hozzánk beszállásolt két Wermacht-legény arcátlanul követelődző volt, és emlékként ellopták fényképezőgépünket. A Honvéd utcán is végigvonult az a díszes menet, amely a harangokat búcsúztatta, de én mindennél és mindenkinél jobban sajnáltam azt a kis pónilovat, amely a szomszédunkból a frontra induló gyalogezred zenekarának nagy dobját vontatta, ügyesen szerkesztett kis kocsiján. 

 

Nyáron már lehetett tudni az elhurcolt zsidók iszonyú sorsáról – a mieinknek sikerült Budapesten biztos menedékre lelni –, az antifasiszta nagyhatalmak seregeinek gyors előrenyomulásáról, a közelgő szovjet invázióról. Egyre több menekült érkezett, és vonult nyugatra a keleti országrészből. Orosz hadifoglyokat is láthattunk, amint rakodtak a Mozinál. El kellett dönteni, mit tegyünk! Egyáltalán tegyünk-e valamit az élet mindennapi folytatásán kívül. Az ország angolszász orientációjú csoportja a kormányzóval az élen ugyancsak döntött. Későn, bizonytalanul, eredménytelenül.

 

Azon az októberi vasárnapon mi is ebédeltünk, amikor a rádió megszakította adását, és beolvasták a nevezetes proklamációt. Döbbenten hallgattuk. El nem tudtuk képzelni, mi történik, mi történhet ezután. A csípős szél ellenére sokan az utcán állva cseréltek véleményt, és figyelték, történik-e valami rendkívüli dolog. Történt: Szálasiék átvették a hatalmat, a rádió indulókat és felhívásokat sugárzott – folyamatosan.

 

Bennünket, gyerekeket már néhány héttel előbb megsuhintott a „hősi halál” szele. Augusztus 23-án, vagy a következő napok valamelyikén a Levente-pályán fociztunk. Játék közben egy  repülőgép erősödő zúgását hallottuk. Abbahagytuk a játékot, kémleltük az eget, vajon milyen gépek bukkannak fel. Pillanatokon belül megtudtuk. A jegenyék mögül Me 110-esek egy raja süvített fölénk. Mi lelkesen integettünk nekik, „szövetségesekhez” illően. Mire ők úgy megsorozták a pályát, hogy ijedtünkben menekülni sem volt erőnk.. Később úgy értesültünk, hogy a román átállás során megkaparintott gépekkel, nem módosítva a felségjelzést az immár ellenséges román légierő gépei „tréfáltak” meg bennünket. Az életben maradáshoz – ezekben az időkben különösen ez különösen így volt – szerencse is kell. Nekünk ezúttal volt.

 

A közeledő front, az erősödő és fenyegető propaganda hatása alatt vagy a rossz lelkiismerettől hajtva megkezdődtek a menekülés előkészületei Vácon is. Nincs tudomásom arról, hogy szülővárosom történetét szakmailag megbízható módon feldolgozták volna. Ezért a kezdeményezés forrásáról én sem tudok beszámolni. Tény az, hogy egy társaság „komfortosított” vagonokba pakolta értékeinek könnyen szállítható részét, és Németországba készült. Az oroszoktól való félelme, a lehetetlenben való reménykedés – a „csodafegyverek”, a Vörös Hadsereg kimerülése, az antifasiszta nagyhatalmak közötti viszály –, valamint egy baráti meghívás miatt Bella is csatlakozott a menekülőkhöz. Ezzel a megmásíthatatlan döntésével a család kettészakadt. Utazásukról szóló leveleinek hangulata bizakodásról árulkodott.

 

Mit tettünk mi, otthon maradottak? A katonai ügyekben mindent tudó augurok azt huhogták, hogy Vác stratégiailag fontos helység a Duna vonalának védelme miatt. Mint átkelési csomópontot védeni fogják az „utolsó töltényig”. Aki a helyén marad, könnyelműen kockáztatja saját és családja életét. A nyilas propaganda pedig a zsidók várható keresztényüldözésével riogatta az egyébként is lelki tűrőképességének határáig felizgatott lakosságot.

 

„Keresztények koponyájával fogjuk kikövezni a főutcát!” Így hangzott ennek a rémhírnek a helyi változata.

 

A visszavonuló német és magyar csapatok átkelésének előkészítése, majd bonyolítása valóban folyt. Az „Org. Todt” feliratú karszalagot viselők nagy számban dolgoztak a Duna-parton. Vontatók jártak a két part között. Teljesen kimerült és csüggedt magyar alakulatok lepték el a Honvéd utcát is. Az általuk elmondottak nem növelték az önbizalmunkat. Apámék döntésének előzményeiről, a kettejük közötti vitákról nem tudok, mert a látványos események teljesen lekötötték figyelmemet. A határozat így szólt: áthúzódunk a Dunántúlra. Magyarán, mi is menekültünk. Az elmúlt évtizedek során több generáció által összegürcölt vagyonka szétszóratott. A nemrég vásárolt ebédlőt Vanyek dr. vásárolta meg. A maradékot a székesegyház pincéjébe szállíttattuk. Az értékes étkészleteket, ezüstneműket Gyetvaiék gondjaira bíztuk, udvarukon ásva el azokat. Nagyszerű bécsi zongoránkat szintén eladtuk, s a két értékes holmi árából, valamint megtakarított pénzünkből vett Apám Abonyban, szülőfalujában egy félig kész kertes házat, amit rokonaira bízott. Ami ezen felül maradt –főleg fehérnemű és ruházat –, becsomagoltuk. Az illetményként kapott és felhalmozódott hasábfa ellenszolgáltatásaként egy cipész készített nekem egy „békebeli” elnyűhetetlen bakancsot. Csomagokba kerültek legkedvesebb játékaim is. Miután Apám átmeneti elhelyezést kért a vitnyédi tanítótól – ez egy Kapuvár melletti kis falu –, a kedvező válasz és a hivatalos ügyek elintézése után – október vége vagy november eleje lehetett – fiákerre szálltunk, és rádióstól, városi bundástól, tankönyvestől, játékostól a leszálló est félhomályában rezignáltan integetve az utunkba eső ismerősöknek kihajtottunk az állomásra.

 

Nem tudhattam, hogy szülővárosomat csak évtizedek múlva látom viszont.