Takács Máriusz: Lehet-e jó drámapedagógia tankönyvet írni gyerekeknek?

Hogyan lehet a drámapedagógiához tankönyvet készíteni? Mit lehet írni 10-14 éves gyereknek egy gyakorlati tantárgyról? Működőképes-e a drámapedagógia tankönyv alapján? A szakma nagyjai közül néhányan azt gondolták, igen – ennek jártam utána.

Miután a Nemzeti Alaptanterv rendelkezései nyomán  több tantervben előírták a „Tánc és dráma”  vagy „Dráma és tánc” vagy „Dráma” vagy éppen más, költői nevű – pl. „Küzdelem és játék” –, általában nem túl magas óraszámú tantárgyat, készültek hozzá természetesen szakmai segédanyagok is, mint például a 2002-ben megjelent Dráma és tánc az 5-6. osztály számára a Fort Krisztina, Kaposi József, Nyári Arnold, Perényi Balázs, Uray Péter szerzőcsoporttól és a 2005-ös Gabnai Katalin-féle Színházas könyv 1. Drámajáték 10-14 éveseknek.

Az előbbi könyv címe egyértelműen utal rá, hogy tankönyvvel van dolgunk, mégpedig egy konkrét tantárgyhoz kapcsolódóval; míg a második már nem olyan egyértelmű, a korosztály tágabb, és a cím is egy szakmai fogalom, viszont a Nemzeti Tankönyvkiadó neve emblematikusan tankönyvre utal itt is – de azért marad bennünk némi bizonytalanság, hogy pontosan kinek is szól a kiadvány. De hát az ilyen problémák tisztázására írnak a szerzők Bevezetőt!

A Dráma és táncban ez  – már rövidségével is ezt sugallva – a gyereket szólítja meg kijelölve a könyv irányát: „Ez a könyv segít Neked a közös játék örömének átélésében, a beszéded, mozgásod, önmagad és társaid megismerésében. […] hogy szabadon működjön a fantáziád, világosabban meg tudd fogalmazni gondolataid, és őszintén vállald érzelmeid. Tehát ez az önismeret és önfejlesztés kézikönyve.” A szemfüles pedagógus azonnal megérti, hogy itt tulajdonképp fejlesztési célok vannak megjelölve. És rábólint, hogy nagyon helyes. De gondoljunk csak bele: egy átlagos 10-12 éves gyereknek célja-e az ön- és társismeret? Megfordul-e a fejében, hogy neki fejlesztenie kell magát? Minden bizonnyal nem, mert nem is ismerősek számára ezek a fogalmak. Mit tud vele kezdeni? Elkönyveli, hogy ez a tankönyv segíteni akar neki valamiben, amiről ő még nem is hallott. A két rövid bekezdésnyi szöveghez kap két képet és egy rövid idézetet is, amelyek mind a játékról szólnak – ezek valószínűbb, hogy megragadják a fantáziáját.

A Drámajáték 10-14 éveseknek bevezetője egészen más: egy teljes oldal folyó szöveg egy darab színházi képpel. A szöveg már az elején kitér arra, hogy ezt a könyvet lehet használni 10-12 éves kortól, de később is – nem köti be a befogadó helyzetét, nem akar órához kötött tankönyvnek tűnni, megengedi, hogy bárhol felüssük, lehet lapozgatni, olvasgatni is, kit mi érdekel – szabadon lehet felhasználni, és ezzel máris szimpatikussá válik. Ezután rengeteg kérdést tesz fel – alapvető kérdéseket, amelyek felmerülnek a színházzal kapcsolatos ismeretek megszerzésében –, és ezeken keresztül igyekszik felkelteni a gyerek (vagy bárki más) érdeklődését, csak talán túl hosszan is ahhoz, hogy egy gyerek végig is olvassa.

Tehát a bevezetők elolvasása után kicsit többet tudunk arról, hogy kihez akar szólni a könyv, és ki írta: a Dráma és tánc a világ mélyebb megismerését és feldolgozását kínálja gyerekeknek egy pedagógus szavaival, míg a Drámajáték mindenkit hív 10 éves kortól kezdve, hogy ismerje meg a színház varázslatos világát. Ezekkel az elvárásokkal indulunk neki a könyvek feldolgozásának.

Ahogy tovább lapozgatjuk Gabnai könyvét, elkezdődik a bevezetőben feltett kérdések megválaszolása, a közelítés a színházhoz egy laikus, szűz álláspontból. Azt hisszük, ez már maga a tartalmi rész – és persze az is –, de ha megnézzük a végén a tartalomjegyzéket, rájövünk, hogy turpisság van a dologban, a szerző egy egész fejezetet szánt a bevezetésnek, amivel magához a színházhoz és annak gyökereihez ad egy igen átgondolt kulcsot, gyerekfejjel is érthető megfogalmazásban.

Ezután négy fejezet követi még egymást. Az első, ami rövidebb, mint a bevezetés 12 oldala, már csöpögtet egy kis színháztörténetet a múzsákról, a színház megszületéséről és az emberekre való hatásnak módjairól. A rákövetkező fejezet már pontos és részletes színháztörténet és fogalomtérkép alapszinten, az összes fontosabb szerzővel, korral, helyszínnel, fogalommal. Ez a fejezet a leghosszabb, 47 oldalt tesz ki, majd megáll a XIX. század közepének történetmesélésénél. Az ezt követő fejezet erős váltás a könyvben, makróról mikróra, elméletről gyakorlatra tér át, az ők így csinálták-ból lesz a te hogy tudod csinálni? 10 oldal terjedelemben. Az utolsó fejezet teljesen gyakorlatközpontú, a magyarázat elenyésző, mert rengeteg feladat, ötlet, helyzet, szöveg van felsorolva – tulajdonképp egy feladattár, amiből lehetőség, ízlés, érdeklődés szerint lehet válogatni.
Tehát tartalmilag három alappillérje van a könyvnek: egy ráhangoló, egy ismeretet átadó és egy gyakorlati. Ez a kompozíció pedig sokféleképpen használhatóvá teszi ezt a könyvet.

Ha a Dráma és táncot lapozgatjuk tovább a bevezetés után, a második oldalon azonnal egy féloldalas Ajánlás a pedagógusoknak című szöveget találunk, amelyben kifejtődik (nem kifejti valaki, mert nincs ott a szöveg szerzőjének neve – ahogyan a bevezetőnél se), hogy ez a könyv azért jó, mert 45 perces blokkokra csoportosítja a játékokat, valamint könnyű benne eligazodni, mert a jó tipográfia és a grafikai jelek könnyen áttekinthetővé teszik. Kisbetűvel még megjegyzések is vannak idekapcsolva, melyek bemutatják, hogy mennyire szabadon lehet felhasználni és módosítani ezeket az óraterveket és gyakorlatokat. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a tanórához való kapcsolódás és szabad felhasználhatóság okoz némi problémát, amire a későbbiekben még kitérek. Az ajánlás alatti fél oldalon kilenc darab kicsi színes piktogramot találunk kifejtős magyarázatokkal. Kilencet. A magyarázatokban olyan kifejezésekkel, mint koncentráció, bizalomgyakorlat, improvizációs, egyéni vagy csoportos. Meg fogja ezeket érteni egy 5-es diák? És meg fogja jegyezni?

Ezek után a könyv harminc tantermi órára ad tervet, a színházzal való ismerkedéstől az összes lehetséges drámás-színházi gyakorlaton át egészen a dramatizált történetekig. Az egész struktúrája tényleg egyszerű és könnyen áttekinthető, a feladatok számozva vannak egymás után óránként, a gyakorlat címe után következik a játék leírása, kísérő szövegek és képek, a tanár számára instrukciók a játékra javasolt idővel együtt, valamint írásos feladatok. A tanár részére odatett segítségek megint kissé furcsák, mert persze ezekről a játékokról többet kell tudnia a pedagógusnak, de ez miért van benne egy tankönyvben? És ha már benne van, miért rosszul – ugyanis a játékra „javasolt” idők legtöbbje kevesebb, mint 10 perc, és ez a legtöbbször irreálisan kevés. Aki dolgozott már 10-12 évesekkel, az tudja, hogy a gyerek vagy nem akar játszani, és azért húzódik el a játékidő; vagy akar, és akkor viszont nem akarja abbahagyni, amíg tetszik neki a játék. Vagyis nem lehet 6-7 játékot végig játszani egy óra alatt – mert általában ennyit javasol a könyv. De. Ha visszalapozunk az „Ajánlás pedagógusoknak” részre, ott azt írták, hogy az óratervek leginkább sorvezetőül szolgálnak, nem kell mindet végigjátszatni, így a vád nem ér. De akkor miért az az első mondata ugyanennek a szövegnek, hogy „A könyv újdonsága abban áll, hogy a számtalan játék, gyakorlat ismertetését felfűzi a tanórák adta időkeretre”? Vagy a tanórába tényleg csak a 6-7 játék ismertetése fér bele, a kipróbálása nem? Akkor hogy is alkalmazkodik valójában ez az önmagát újszerűnek mondó könyv a 45 perces tanórai keretekhez?

És abból a szempontból is hátrányosak lehetnek a túl rövidre szabott időkeretek, hogy egy ebben járatlanabb pedagógus megpróbálhatja betartani őket, és akkor aztán kudarcélménye lesz neki is, és a diákjainak is, mert ezeket a kereteket nem lehet betartani.

A könyv utolsó hét oldala foglalkozik a tánccal, nagyjából képeken és kulcsszavakon át, ami önmagában nem sok mindenre használható, de a könyv hátoldalán lévő ajánlás szerint ehhez készült a CD-melléklet – ami az én példányomhoz vagy nem volt, vagy elkallódott, így annak minőségéről nem tudok mélyebben beszámolni.

A két könyvet érdemes összehasonlítani a képek, a piktogramok, a szöveg stílusa, a beemelt szövegek és a borító alapján.

A Drámajátékban rengeteg expresszív kép található, amelyek plasztikusan jelenítik meg a szöveg tartalmát, tulajdonképpen ha csak a képeket nézi végig benne az olvasó, már azok felkeltik az érdeklődését, olyannyira, hogy beleolvas a szövegbe – kitűnő hatáselemként funkcionálnak! A képek alatti rövidke magyarázatok mintegy invitálják az olvasót felkeltve azzal is az érdeklődést, hogy keressük a kép és törzsszöveg közötti többi kapcsolatot – tehát működő, egészen rejtett motivációval is szolgálnak. Viszont ezek a rövid kis feliratok valami furcsa oknál fogva a könyv vége felé elkezdenek lemaradozni néhány képről, s ugyan ez nem ront semminek az értékén, de azért kár – vagy úgy is fel lehet fogni, hogy ezekkel a képekkel lehet szabadon dolgozni, csak a törzsszöveghez kell kapcsolni őket.

Piktogramok csak az utolsó, gyakorlati fejezetben jelennek meg, a feladatok előtt irányadónak. Színesebbé teszik ugyan a szöveget, de mivel nincs hozzá magyarázat, nem egyértelműek, és leginkább arra jók egy haladó felhasználói szinten lévő befogadónak, hogy a feladatok közötti hasonlósági kapcsolatokat leegyszerűsítve értse meg.
A szöveg stílusa magával ragadó és egyedi, érződik rajta az információ átadásának és megértetésének hatalmas vágya, valamint a téma iránt szerelem és tudás – Gabnai Katalin le se tagadhatná, hogy ez az ő szövege. A szakmai kifejezések a könyvben mindenhol lábjegyzetben vannak megmagyarázva, ami így van rendjén, de néhol sajnos ez kevés, a szöveg bizonyos részeit nehezen lehet feldolgozni előzetes tudás nélkül, mindezzel némileg nehezítve a befogadást, illetve több önálló ismeretátadó-tisztázó feladatot adva a pedagógusnak.

Beemelt szöveg 143 van a 96 oldalon, az egymondatos idézetektől kezdve a verseken, szakszövegeken, meséken át a drámarészletekig. Ha ezekben a szövegekben valaki tényleg elmerül, az felér legalább egy fél alapműveltséggel. Érdemes bennük elmerülni, mert érdekes és változatos szövegek – ez lehetett a válogatási szempontjuk, ugyanúgy mint a képeknek.

A borítón a mélykék-zöld alapháttéren jól mutató sárga betűket találunk, ez tölti ki a fedlap egyharmadát, a másik kétharmadon pedig egy tipikus iskolai színjátszós jelenetet látunk: egy átlátszó asztalterítővel letakart, hosszú műanyag gyöngysort viselő, farmeros tizenéves lányka a lépcsőről kezét nyújtja a talán térdelő, lepedőbe burkolt, a T-vonalzót kardként oldalára szorító délceg tizenéves fiúcskának – közben a háttérben az iskola falára vadul süt a nyári nap. Ez a jelenet úgy jelenik meg a borítón, mintha azt feltépték volna, és csak ez a képrészlet látszana ki a könyvből. A hátoldalon ugyanilyen technikával ugyanaz a lepedőbe burkolt fiú  farmerban, zokni nélküli sportcipőben, egy iskola előtti tipikus betonlépcsőn ülve fehér maszkot maga elé tartva néz ránk, s emellett van egy kis szöveg a Bevezetőből. Ha sikerült elég plasztikusan leírnom, akkor értjük, hogy a két kép alaposan szemügyre véve nagyon erősen pozitív érzést, hangulatot sugall, mind az alakok, mind a jelenet, mind a színek és fényhatások azt üzenik, hogy ez a könyv valami nagyon élvezetes dolgot rejt.

A Dráma és táncban is rengeteg kép van, játékillusztrációk – rendszerint néhány gyereket látunk az aktuális feladat teljesítése közben. A képek jól kapcsolódnak a szöveghez, segítenek elképzelni a feladatot a gyermekeknek. Érdekessége a tipográfiának, hogy a fotók mindig a szöveg mellett helyezkednek el a lap széléhez közelebbi oldalon, és ahol nincsen fotó, ott is meghagyták a helyét. Ez azt eredményezi, hogy a szöveg mindig ugyanabban az oszlopban marad, amitől talán szabályozottabb kinézetre a könyv, viszont tele van üresen hagyott helyekkel. Biztos oda lehet még firkálni, ha már mindenki kapott bajszot a könyvben.  

A piktorgrammokról már esett szó, úgyhogy csak egy dolgot említenék meg: a szerzők is érezték, hogy talán kicsit bonyolult a rendszer egy gyereknek, és ezt úgy próbálják feloldani, hogy a piktogramokat tananyagnak tekintve meg akarják taníttatni a gyerekeknek: az egyébként játékokhoz kapcsolódó, gondolkodtató, bevéső feladatok közé – amelyek hasznosak és kézenfekvőek –, betettek két erre vonatkozó didaktikus feladatot. Ez egy működőképes módszer, csupán a könyv szellemiségével nem igazán egyezik.
A könyv stílusa elég semleges, egyszerű, pontos, „drámajáték-vezetős” – megfelel az elvárásoknak. Viszont a játékokhoz kapcsolódó feladatok szövege helyenként manipulatív, sugalmazó. Például: „Ezen az órán sokat játszottunk a beszéddel, és sokat foglalkoztunk a figyelmemmel is. Szerinted fontos ez a két terület? Ha igen, miért?” Pedagógus nyelvre fordítva: „fontos a beszéd és a figyelem, találj hozzá belső magyarázatot, és ezzel motiváld magad!” Ez még rendben is van. De itt egy másik példa: „Milyennek látod saját koncentrációdat? Hogyan szeretnél javítani rajta?” Pedagógusul: „Fejleszteni kell a koncentrációd, mert nem jó.” Üzeni ezt a könyv anélkül, hogy tudná, ki olvassa. Személytelenül lebecsül mindenkit az ötödik-hatodikos korosztályból. Ez és az ehhez hasonló mondatok – mert van néhány – homlokzatrombolók lehetnek, negatív üzenetet hordoznak, ezért nem túl szerencsés megoldások.

Körülbelül harminc beemelt szöveg található a könyvben, nagyrészük rövidebb irodalmi alkotás vagy részlet a játékokhoz kapcsolva – funkcionális kellékek ezek. A legtöbb a beszédgyakorlatokhoz van.

A könyv borítója sajnos nem a legkedvezőbb asszociációkat idézi fel. A fedlapon van egy kép, amely ugyan érdekes – sok gyerek együtt, mintha elborulnának egyszerre mindenféle furcsa arcot vágva –, de a többi: az egyszerű, nem túl szép színek, ahogy sávosan színátmenetben vannak keverve, azt a benyomást keltik, hogy ezt bizony egy 98-as Microsoft Word-del csinálták, mert az tudott ilyen háttereket előállítani. A hátlapon megint egy kép körben álló gyerekekkel, színátmenetes Word-háttér, és egy nagyon hasonló szöveg, mint az „Ajánlás pedagógusoknak”.

Végezetül térjünk vissza a kiindulópontra: van két könyv, rendeltetésük azonos – de melyik a jobb? Az, amelyik tankönyvnek van álcázva, mikor a legnagyobb része pedagógusoknak szól? Mert hát igen, ismerjük el, a Dráma és táncból ténylegesen a gyerekeknek csak az írásos feladatok szólnak, mert a játékleírások, az instrukciók, a bonyolult piktogramrendszer (amely arra szolgál, hogy funkciónként el lehessen különíteni a gyakorlatokat), mind a tanárnak szól. Sugárzik ebből a könyvből, hogy a pedagógusoknak akarják eladni, ami nem is lenne gond, de tankönyvként! Amikor az a könyv egy tanároknak szóló szakkönyv és egy egyszerű, rövidke, gyerekeknek szóló munkafüzet összeollózása. A könyv nagy részét nem is tudja mire használni egy 5-6. osztályos gyerek.

Akkor a Színházas könyv a jobb? Ha fejleszteni szeretnénk a diákok alapképességeit, akkor nem, ugyanis ez a könyv közelebb áll a színházi és kulturális neveléshez.

Valójában a két könyv bár ugyanarra a funkcióra készült, mégsem mérhető össze. A Dráma és tánc nem tekinthető jó tankönyvnek, mivel nem a gyerekeknek szól, viszont elegendő tanári tapasztalattal kitűnően használható képességfejlesztő segédkönyvként. A Drámajáték jó tankönyvnek, csak nem feltétlenül ennek a korosztálynak. Hogy melyiket vegye meg a tisztelt kollega? Ki-ki döntse el maga.

A szerző email címe: mariusz@freemail.hu