Megjegyzések a kísérleti nyelvtankönyvhöz

Nagy Zoltán írása az új kísérleti nyelvtan-tankönyvekről

Úgy látom, ebben a könyvben lényegében testet öltenek azok a kérdések, problémák, amelyekkel az anyanyelv-pedagógia az utóbbi évtizedekben nem tudott mit kezdeni...

Pár nappal ezelőtt elérhetővé váltak az OFI honlapján az új „kísérleti tankönyvek”. Mivel szakmai szempontból hozzám elsősorban a nyelvtantanítás áll közel, először a kilencedik osztályosok számára készített kötetbe lapoztam bele. Viszonylag gyors áttekintés is elegendő volt ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a „tankönyv” semmilyen tekintetben nem alkalmas arra, hogy „emberkísérlet” keretében tanulókon kipróbálják. (Hogy világos legyen: a könyv nemhogy „tankönyvnek”, de „kísérleti tankönyvnek” sem alkalmas.) A könyv tulajdonképpen önmagáért beszél: érdemes belelapozni, és mindenki megbizonyosodhat erről.

Nem is állt szándékomban, hogy írjak erről a könyvről. Ennek egyik oka, hogy a szakmai és módszertani színvonala annyira rossz, hogy nem lehet érdemi kritikai észrevételeket megfogalmazni: tulajdonképpen maga a színvonal az, amely meggátolja a párbeszéd lehetőségét. A másik ok már inkább személyes, ám ehhez kapcsolódik: szakmai fórumon nem elegáns sarkosnak tűnő véleménnyel előrukkolni; a műfaj árnyalt, érvelő szövegszervezést kívánna meg. Ez utóbbi azonban igencsak terjedelmes írást eredményezne.

Ami miatt mégis tollat ragadtam, az a párbeszéd igénye: magáról a könyvről nem tudok sokat mondani, a mögötte meghúzódó szemléletről talán annál inkább. Úgy látom, ebben a könyvben lényegében testet öltenek azok a kérdések, problémák, amelyekkel az anyanyelv-pedagógia az utóbbi évtizedekben nem tudott mit kezdeni: a grammatika és „minden más” téma viszonya, az anyanyelvről való gondolkodás hiánya, a beszéd és az írás, helyesírás kapcsolata stb. A rendszeresség és teljesség igénye nélkül a legfontosabb problémának az alábbiakat tartom.

A grammatika- és kommunikáció-központú szemlélet elmegy egymás mellett

A könyv nem tud mit kezdeni a tananyaggal. Egészen pontosan a „grammatika” és „kommunikáció” témakörök tisztázatlan viszonyáról van szó. (Most nem foglalkozom azzal az izgalmas felvetéssel, hogy egyáltalán szükség van-e a grammatikára.) Évtizedek óta napirenden van, hogy a nyelvtanóra legyen kommunikáció-központú, ennek hogyanjára azonban nincsen válasz – annak ellenére sem, hogy számos szerző beszél például már bekövetkezett paradigmaváltásról. Meg kellene érteni végre, hogy a nyelvtantanítás nem attól lesz kommunikáció-központú, hogy a grammatikai leckék közé ad hoc módon úgynevezett kommunikációs leckéket iktatunk be (adatbázisok, sajtóműfajok stb.), mint ahogy ebben a könyvben eljárnak. Különösen figyelemreméltó a tartalomjegyzék mint vizuális „trükk”: lám, mennyire kommunikáció-központúak vagyunk! Valódi kapcsolat akkor jöhetne létre a két nagy témakör között, ha az úgynevezett grammatika tárgyalása érdemben hozzásegítene a kommunikációs készségek fejlesztéséhez. Ehhez azonban gyökeresen más nyelvszemlélet kellene.

A hagyományos nyelv- és nyelvtanszemlélet

A nyelvtantanítás hátterében meghúzódó nyelvszemléletről már többször írtam, a Taní-tani Online-on pedig kiváló írásában Molnár foglalkozott a kérdéssel. Ennek részleteivel így most nem foglalkozom. Általánosságban igaz, hogy a szakirodalom által felvázolt problémák rendre megjelennek ebben a tankönyvben is. Érdemes idézni az első lecke első mondatait (a nyelv és beszéd viszonyában a „tyúk vagy a tojás volt-e előbb” probléma külön figyelmet érdemel):

A nyelv egyszerre elemrendszer és az őt alkotó elemek használati szabályainak rendszere, ezeknek alkalmazásával valósítható meg a legfontosabb emberi kommunikációs tevékenység, a beszéd. A beszéd alapja a nyelv, hiszen csak nyelvi elemek és szabályok alkalmazásával hozható létre, ugyanakkor a nyelv természetesen a beszéd által jön létre.
(12. o.)

Miről van tehát szó? A nyelv egy rakás elemből és szabályból álló rendszer. (Most nem részletezem, hogy ez szerintem miért nem igaz.) Ezzel egyszersmind meg is indokolják a nyelvtanóra fontosságát:

Sokan azt gondolhatják, hogy az anyanyelvét mindenki kiválóan tudja, a nyelvtant tanulmányozni fölösleges dolog.
(8. o.)

Rögtön a tankönyv bevezetőjében tehát a kilencedikes diáknak szembesülnie kell a ténnyel: bizony nem tudja jól a saját anyanyelvét, ha netán eddig ebben a hitben is élt. Ha azonban szorgalmasan megtanulja az elemeket és a nyelvtani szabályokat, akkor majd jól tud magyarul beszélni. Gondoljuk meg: ha a diák ezt a sületlenséget elhiszi, az is baj; ha pedig kételkedik, az is; mivel ez esetben a nyelvtan még hiteltelenebbé válik, hiszen tanításának ideológiai alapja inog meg.

Ami a szemléleti kérdéseket illeti, még két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik az írás kitüntetett szerepe (paradox módon már a hangtani részben is), lényegében még a hangtani jelenségeket is az írás felől tárgyalják. Álljon itt csupán egyetlen példa:

A hang és a néni szavakban ugyanazt az n betűt írjuk le, ugyanakkor a szavakat kiejtve az n hang máshogy hangzik. E jelenség oka, hogy az egymás mellett álló hangok képzési jellemzői hathatnak egymásra.
(12. o.)

A másik dolog „a” magyar nyelv kérdése. Annak ellenére, hogy hébe-hóba megjelenik, hogy a magyarnak többféle változata van, mégis a könyv szemlélete „a” magyar nyelv kitüntetett szerepét hangoztatja. Tegyük hozzá, hogy ez a sokféleség szinte kizárólagosan a nyelvjárások tárgyalására korlátozódik.

Örömteli ugyanakkor, hogy a tankönyv igyekszik hasznosítani a nyelvészet újabb eredményeit, elsősorban ami a nyelvváltozatok egyenértékűségét, a nyelvi toleranciát illeti. A tizedikeseknek szóló kötetben viszonylag korrekt módon nyilatkoznak a szlengről (90.o.), illetve megjelennek olyan fejezetek, mint „Nyelvi attitűd” és „Nyelvi tolerancia”. A legnagyobb probléma ezzel, hogy ez a szemléletmód nem kíséri végig a tankönyvek nyelvfelfogását, emiatt gyakoriak a szemléleti ellentmondások. A tizedikes tankönyv a nyelvi attitűdről a következőket írja:

A nyelvhasználók beszéd alapján hoznak ítéletet a beszélő személyéről, tulajdonságairól is. Ezt nevezzük nyelvi értékítéletnek. Beszéde alapján feltételezzük a másikról, hogy művelt, okos vagy éppen tudatlan, beképzelt stb. Az ilyesfajta értékítélet jelenléte a kommunikációban elkerülhetetlen, de igen helytelen, ha ennek alapján elítélünk, megvetünk valakit.
(16. o.)

A megfogalmazásból nem derül ki világosan, miért „igen helytelen”, ha a beszéde alapján ítélünk el valakit. Világossá kellene tenni, hogy pusztán a beszéde alapján nem lehet megítélni valakit. Azaz: meg kellene magyarázni, hogy nem azért kell elfogadónak lenni, mert „úgy illik”, vagy „annak illik lenni”, hanem azért, mert a nyelvi értékítélet rendkívül csalóka tud lenni. A „Nyelvi tolerancia” fejezetben pedig kizárólag a nyelvjárásokról esik szó, a szociolektusokról és az egyéb változatosságról nem.

A tankönyv felsorol, tényeket közöl, de nem magyaráz

A tankönyv legfontosabb módszertani gyengesége, hogy – legalábbis a grammatika részek – lényegében leíró nyelvtanokból átvett közlések. Igen gyakoriak a felsorolások, tényszerű közlések, amelyeket azonban semmiféle magyarázat nem követ. Erre mondhatnánk, hogy „a tanár majd elmagyarázza”, ez esetben azonban mi szükség van egyáltalán a tankönyvre? Jó példákat szolgáltat erre a jelenségre a hangtani fejezet (bár máshonnan is idézhetnénk):

A beszélőszervek, a tüdő, a légcső, a gégefő a hangszalagokkal, a garatüreg, az orrüreg és a szájüreg (benne a nyelv, a szájpadlás, a nyelvcsap, a fogak és az ajkak) vesznek részt a beszédhangok képzésében.
(12. o.)

Ez a felsorolás éppen a lényeget nem tartalmazza: mi a szerepe ezeknek a szerveknek a beszédhangok képzésében? Hogyan képezzük a hangokat, mitől különbözik egymástól két hang? Várhatnánk, hogy a későbbiekben ezekre magyarázatot kapunk, ugyanakkor a beszédhangok rendszerének bemutatásakor is készen kapott listákkal találkozunk:

A nyelv vízszintes mozgása szerint elöl képzett (magas, palatális) és hátul képzett (mély, veláris) magánhangzókat különböztetünk meg. A függőleges mozgás alapján felső, középső, alsó és legalsó nyelvállású magánhangzókat különböztetünk meg. Ajakállás szerint ajakkerekítéses (labiális) és ajakréses (illabiális) magánhangzók vannak.
(16. o.)

A mássalhangzók képzésekor – a magánhangzóktól eltérően – a levegő (a h hang kivételével) a szájüreg valamely részén akadályba ütközik. Ilyen akadályok lehetnek a fogak, az ajkak, a szájpadlás és a nyelv. Így a képzés helye szerint lehetnek foghangok, ajakhangok stb. A képzési mód alapján pedig lehetnek zár-, orr-, rés-, zár-rés és pergő hangok.
(20.o.)

Magyarázat nélkül ezek a közlések nem mások, mint értelmetlen felsorolások. Amennyiben a tanuló nem kap támpontot a megértéshez, a hangtan tanulása magolássá válik. A „vizuális típusú” tanulók számára külön nehézséget jelenthet annak megértése is, hogy a nyelv „vízszintes” mozgása szerint hogyan lehet egy hang „magas” és „mély”. A mássalhangzók tekintetében a képzési helyre ad is szerény magyarázatot (amely közel sem kielégítő), a képzési módra viszont már egyáltalán nem. Mi az, hogy zárhang? A könyv semmiféle támpontot sem kínál.

A hangtant természetesen lehetne értelmesen és érthetően is tanítani. Kiváló példát ad erre Szilágyi N. Sándor Világunk, a nyelv című könyve, amely felfogható és érdekfeszítő módon (ugyanakkor mégis szakszerűen), szemléletes példákkal mutatja a hangok képzését. Ennek nyomán a tankönyv is szemléltethetné például a zár- és résképzés különbségét: előbbire analóg példa a pezsgő nyitásakor hallható pukkanás, utóbbira a gázcsap sziszegése.

Összefoglalva: úgy vélem, hogy a tankönyv – különösen a kommunikációs fejezetek – mutatnak némi előrelépést, összességében azonban a tankönyv kitűnő lenyomata annak, hogy a magyar nyelvtanoktatás nem tud mit kezdeni a „hagyományos” szemlélettel és a nyelvtudomány újabb eredményeivel. Amennyiben a cél valóban kísérleti tankönyv előállítása volt, úgy annak valóban lehetőséget kellene adnia a kísérletezésre: ki lehetett volna próbálni, milyen az, amikor „társas” szemléletben tanítjuk a nyelvtant. A tankönyv hiányosságait ugyanakkor nem lehet pusztán a szerzők nyakába varrni: szükség lenne a tantervi szabályozás újragondolására, modern, hasznosítható módszertani szakirodalomra (és egyáltalán hazai tantárgy-pedagógiára mint tudományra), továbbá jó módszertani kézikönyvekre. Ez utóbbiak közül egyedül Beregszászi (2012) kiváló munkájához lehet fordulni. Úgy vélem, a tankönyvekkel kapcsolatos szakmai párbeszéd akkor lehet előremutató, ha a továbbiakban elsősorban nem a könyvek szakmai hibáit, hiányosságait vesszük górcső alá (ezekre szép számmal találhatunk példát), hanem rámutatunk az elfogadható részekre, amelyekre építeni lehet.

Irodalom

Beregszászi Anikó, 2012. A lehetetlent lehetni. Tantárgy-pedagógiai útmutató és feladatgyűjtemény az anyanyelv oktatásához a kárpátaljai magyar iskolák 5–9. osztályában. Tinta, Budapest

Molnár Cecília Sarolta, 2014. Egy nyelvváltozat mind fölött?

Szilágyi N. Sándor, 2000. Világunk, a nyelv. Osiris, Budapest