A kritikai pedagógia új kézikönyve...

...és a hiányérzet. Trencsényi László írása

Udvarhelyi Éva Tessza (szerk.): A felszabadítás pedagógiája – A kritikai pedagógia elmélete és gyakorlata. Közélet Iskolája, Budapest, 2023.

Sokat dohogtam annak idején (kevés eredménnyel ugyan, bár némely szakmai „jóakarót” szerezve) amiatt, hogy a rendszerváltás ideológiai-tudományos kánonrendező tülekedésében a pedagógia progresszív, baloldali hagyományai – jóformán kritikai elemzések nélkül – szemétdombra kerültek, vagy ami még rosszabb: a feledés homályába tűntek. Valami neofita konzervativizmus és távolságtartás jellemezte az ebben az időben keletkezett neveléstörténeti, neveléselméleti munkák jelentős részét. „Mentségére legyen mondva”, hogy megannyi új – nyugati – tájékozódás és tájékoztatási kedv csakugyan árnyalta, gazdagította a kánont. Ide sorolom például, hogy a XX. századi reformpedagógiák szellemi forrásvidékéhez csatolva az „életreform”-mozgalmakat, azok valóban új fényben tűntek fel, megannyi pedagógiai hitvallás és praxis érvényes magyarázatához járultak hozzá. Akkor is, ha – ismétlem – megannyi jelenség (így főként a társadalom egészét átalakítani kívánó politikai mozgalmakkal alakult kapcsolatuk, megengedem: sokszor illúzióik, megcsúfolt hiteik, az elnyomott társadalmi csoportokkal kinyilvánított szolidaritásuk) az elemzésekből rendre elmaradt.

Tudomásul vettem. A rendszerváltás, az legyen rendszerváltás. A „létezett szocializmusban” kompromittálódott eszmék és szerzők így szinte történelmi igazságtétel gyanánt sorolódtak hátrébb, lényegtelenedtek el a kialakuló új kánonban.

De hogy a hazai radikális újbaloldali mozgalmak pedagógiai énképéből is kimaradnak? Nos, ez már fájó észlelés.

A minap 500 oldalas kötetet adott ki a Közélet Iskolája A felszabadítás pedagógiája – A kritikai pedagógia elmélete és gyakorlata címmel. Tény, hogy e kötet a „kritikai pedagógia” első nagyszabású, nagyívű összefoglalása, bemutatása hazánkban, így nyilván jelentősége túlemelkedik alkotóik közvetlen szándékain. A szerkesztők közül kiemelkedik a közéleti mozgalmak különösen tiszteletre méltó aktivistája, Udvarhelyi Tessza. A vaskos kötet egyben tankönyv is – mondhatni egy új, legalábbis alternatív kánon alapja. A Közélet Iskolájában – ez a szabad felnőttoktatás nagy hagyományokat folytató, kiemelkedő fóruma ma hazánkban, a társadalomátalakító, demokratikus mozgalmak aktivistáinak képzőhelye – e tankönyv alapján dolgozzák fel a témát. Azt is tudni: hatnapos hétvégi kurzusokban. Hiszen e mozgalmi-közösségi aktivisták eszközrendszerében nélkülözhetetlen elem mind a kritika, mind a felszabadítás eszmevilága és a pedagógiának nevezett nevelői ethosz is (elsősorban Paolo Freire tanításai nyomán). Ez idáig rendben is volna. Ám a gondosan válogatott, jó szerkezetű szöveggyűjteménybe foglalt történeti előzmények, szereplők közül szinte ugyanazok maradnak ki, akik a „kincstári” neveléstudomány kánonjából.

Szó esik ugyan Augusto Boalról, Freire társáról, a „felszabadítás színházának” megfogalmazójáról, ám a hazai szövetbe a hetvenes években beépülő, keletkezéstörténetében igazolhatóan – talán nem is mindig tudatosan követett minták nyomán – kritikai pedagógiai, felszabadítási indulatokkal színre lépő drámapedagógia kimarad (nem esik szó sem Gabnai Katalin történelmi jelentőségű Aki bújt, aki nem című felforgató, műfajteremtő élet-játékáról 1979-ből, s nem esik szó Schilling és a Káva ároktői és szomolyai fórumszínházas projektjeiről 2010-ből).

De haladjunk a kronológiában vissza.

Nem kerül az előzmények között említésre a szovjet-orosz-ukrán-lengyel XX. századelő pedagógiai forrongása. Tudom, a – javarészt halála után – ráhúzott sztálini zubbony miatt Anton Makarenko poltavai társadalmi kísérlete nem „szalonképes”, de nem kerül szóba a moszkvai settlementet alapító Sackij sem. S elmarad a történelmi tárból az antifasiszta ellenállás tragédiáiban felmutatott megannyi érték: elsősorban Janusz Korczak emléke, de a hazai Sztehlo-projekt (a Gaudiopolisz), s a debreceni karácsonyisták vállalkozása, az ebesi Fiúkfalva sem.

Igaz, a NÉKOSZ kapott egy önálló fejezetet, de a tanulmány szerzője beleszorult a népi kollégiumok történetét kísérő politikai hálókba, kevesebb hangsúlyt kap a koronatanú, Pataki Ferenc által pontosan megrajzolt pedagógiai rendszer, a bázisközösségek és a nagytársadalmi mozgások egybekapcsolásának elve.

Hogy a hatvanas évekre térjünk: ugyan miért nem esik szó Loránd Ferencről, Gáspár Lászlóról?

Vagy a teoretikus Mihály Ottóról, aki az iskolátlanítás mozgalmaival is számolva fogalmazott, magyarázott a radikális alternatívákról Nevelésfilozófiájában, s a „négy nevelési modellel” való számvetése során – tagadhatatlanul, némi kritikával – pontos rajzot készített a „forradalmi iskoláról” is.
 

Szívesen idézem fel „táblázatát” ezúttal is.

S azt már végképp nem értettem, hogy hogyan maradhattak ki a kötetből (még lábjegyzetté, irodalmi hivatkozássá szelídülve sem jelennek meg) azok a kortársak, akik a „kritikai pedagógia” hazai implementációjában pedig igazán sokat tettek. Mészáros Györgyre, Tóth Tamás Májusra és műveikre gondolok.

Aggódnék, ha a Közélet Iskolája köré csoportosuló értelmiségi kör szektává válna. Ennél nagyobb küldetés vár rájuk.
Ezért is emeltem szót. A fentebb felsorolt hagyományok kimaradása szakmai emlékezetükből nem csupán azért fontos – nekem – mert „két tűz közé szorulva” senki földjére jutnak. Az új társadalomátalakító nemzedéknek van szüksége rájuk.

Molnár Béla fotója a könyvbemutatón készült.