Akkor most mi a helyzet a szegregációval?

L. Ritók Nóra írása

Talán a legnagyobb gond, hogy nem néz szembe a rendszer a valós problémával.

Nem is tudom, meddig érdemes visszamenni a történetben. A szegregálódás folyamata nem most kezdődött el Magyarországon, de kétségtelen, hogy az utóbbi időben felgyorsult, az egyházi iskolák megjelenésével különösen, és olyan településeken is megjelent, ahol eddig ez nem volt gond.

A köznevelési esélyegyenlőségi tervek elkészítésének idején elindult a kedvezőtlen folyamatok megállítása, a fogalmak tisztázása, az adatgyűjtések a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekről, majd az adatok intézményen belüli és intézmények közötti összevetése beleértve az akkor még jóval kisebb számban fellelhető egyházi iskolákat is. Megindult a tervezés, a stratégia, a beiskolázási szempontok közös kialakítása. Akkor ez mindenkinek érdeke volt, hiszen az uniós források elérésének feltétele volt ez, függetlenül attól, hogy milyen fenntartású volt az intézmény.

Sokféle szegregáló hatással szembesültek az esélyegyenlőségi szakértők, köztük én is, az iskolán belüli külön osztályok szervezésétől az intézmények közötti méltánytalan különbségekig egy településen belül, szinte mindenhol beágyazódva ez a hagyományokba, a közösségen belüli, átörökített igazolásokkal arra vonatkozóan, hogy mindenkinek jobb így.

Felszínre kerültek ugyanakkor olyan problémák is, amelyek már megindult, „önszegregálódási” folyamatokat mutattak: olyan települések, melyek egyetlen iskolája szegregálódott, így létrejött egy nagy létszámú halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekhez kapcsolódó gondok kezelésére képtelen intézmény, és a jobb társadalmi státuszú szülők élve a szabad iskolaválasztás jogával „kimenekítették” gyerekeiket a környező települések iskoláiba. Itt tehát nem új intézmény generálta a folyamatot, hanem egy korábbi, sajnos azóta is fennálló gond, az eltérő szocializációból, a szegénységből adódó komplex problémahalmaz iskolai levetülése. A szabad iskolaválasztás adta viszont a kiskaput, és adott könnyen járható utat a nagyobb érdekérvényesítési képességgel rendelkező társadalmi rétegnek, kezeletlenül hagyva azokat a problémákat, melyeket az oktatási rendszeren belül kellett volna megoldani, másféle stratégiával, módszertannal, költségvetéssel.

A helyzet tovább romlott akkor, amikor az egyházak visszavehettek-átvehettek iskolákat az önkormányzatoktól. Ez a folyamat sok esetben azért eredményezett tömeges iskolaátvételeket, mert az akkori önkormányzati és egyházi oktatás finanszírozása között lényeges különbségek mutatkoztak, a költségvetési gondokkal küzdő települések örültek, ha a problémáik mérséklődtek azáltal, hogy az egyház átvette az intézményeket. Persze voltak gondok, ahol pl. csak egy iskola volt, sok szülő nehezményezte, hogy világnézeti semlegességben szeretné nevelni a gyermekét, akik megtehették, át is íratták a szomszédos településekre, de a többség megbékélt a helyzettel. Ahol az önkormányzati iskolák mellé alakult egy egyházi, ott a települési vezetők úgy kommunikálták a dolgot, hogy színesedik az oktatási paletta, ám azokon a településeken, ahol magas volt a HHH gyerekek aránya, már az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy az új iskola megjelenése és a szabad iskolaválasztás joga együtt szegregáló hatással lesz.

A legtöbb helyen ez így is történt, az egyházi iskolák halmozottan hátrányos helyzetű tanulóktól mentes intézmények lettek, míg az önkormányzatiak szegregálódtak. A folyamatot tovább gyorsította, és a helyzetet tovább rontotta az iskolák államosítása. Mivel kikerültek az önkormányzatok fennhatósága alól az iskolák a problémáikkal együtt, eltűnt az eszköz és a szándék is a település irányításából, hogy a helyzeten változtassanak. A központosított oktatás pedig nem foglalkozott a problémával, a KLIK működési szempontrendszerében egyelőre nem látni sem a deszegregációt, sem az antiszegregációt, települési koordinációról pedig nem beszélhetünk, mert a kétféle fenntartó, az egyház és az állam ebben a kérdésben helyileg nem működik együtt, nincs, ami erre kötelezné őket.

Természetesen az állami iskolák között is vannak olyanok, ahol a településen belül is felfedezhető közöttük a szegregáció. Ám a központi irányítás itt sem tesz lépéseket, úgy tűnik, a helyi, sok esetben politikai érdekek nem integrációpártiak. A KLIK elnézi ezeknek a szegregált iskoláknak a létét, még a saját intézményi struktúráján belül is.

Meg kell említeni a nem állami és nem egyházi fenntartású intézményeket is. Az alapítványi formában működő iskolák zöme nem a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felé fordul. Sokkal inkább olyan iskolák ezek, amelyek valamilyen alternatív tanterv szerint egy, az államitól eltérő oktatási struktúra szerint szerveződnek, jelentős anyagi támogatást igényelve a családoktól. Az alapoktatást végzők között elenyésző azoknak az intézményeknek száma, amelyek a rosszabb társadalmi státuszú családok gyerekeire fókuszálnak, vagy azokra, akik valamilyen deviancia miatt kiestek az állami oktatásból. Az alapítványi iskolák aránya és a költségtérítés miatt ezek az oktatási intézmények a szegregáció szempontjából nem képviselnek számottevő hatást.

Ma az országban nagyon sok helyen jelentkezik a szegregálódás. A civil jogvédő szervezetek pereket kezdeményeztek, mivel a szegregáció alapvető emberi jogokat sért, nemcsak a hazai, hanem az uniós jogrenddel is szembemenve. A perek végén megszületett bírói döntések kimondják, hogy az adott településeken jogellenesen különítik el a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekeket. Egyre több a peres eset, egyre több a jogerős ítélet, ám sok településen még el sem jutottak a feljelentésekig.

Úgy tűnik tehát, hogy az állami intézkedések hatására egy probléma megoldásában a korábbi intézkedésekhez képest nemhogy előre nem léptünk, de sokkal rosszabb helyzet alakult ki. A gondot tovább fokozza, hogy az oktatás egyéb tartalmi és szerkezeti átalakításai sem fókuszáltak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek eltérő szocializációból adódó gondjaira, tovább erősítve a negatív tendenciákat. A probléma lassan kezelhetetlen méreteket ölt.

Mit lehet tenni?

Talán a legnagyobb gond, hogy nem néz szembe a rendszer a valós problémával. Mintha hiányozna a központi szándék, hogy tisztán, alapjaitól megvizsgáljuk a helyzetet. Ha elviekben meg is mutatkozik ez, többnyire kommunikációs szinten marad, tényleges intézkedések nem körvonalazódnak. Nem erősíti a megoldás irányába mutató képet az sem, hogy az állam egy nyilvánvalóan szegregáló iskola mellett áll ki, képviselve ezt az álláspontot akár a bíróság előtt is. Ha központilag nincs jól kommunikált megoldási szándék, akkor mindenhol ehhez igazodó lesz a rendszer, és egyre kendőzetlenebbül vállalják fel a szegregáló hatást lehetővé tevők az elkülönítést, hiszen a döntéshozók példája felmentést ad nekik is. Első lépés lenne tehát egy tisztán érthető állami szándék a deszegregációra és antiszegregációra.

Persze a szándék kihangosítása már nem elég. A bizalom sokakban megingott ugyanis, túl sok volt a kommunikációs szinten maradt elköteleződés, amihez nem társult megoldási terv, nem voltak érzékelhető lépések, ellentmondás alakult ki a kommunikáció és a valós helyzet között. Az egyeztetések csupán elterelésnek, időhúzásnak tűntek sokak szemében, miközben a szegregációt erősítő folyamatok zavartalanul mentek tovább, sőt olyan rendelkezések is születtek, amelyek tovább növelték a bajt és a bizonytalanságot. Fontos lenne tehát a tisztán kommunikált szándékot látványossá tenni konkrét intézkedésekkel, lépésekkel, hogy egy támogathatóbb, hitelesebb stratégia indulhasson el.

Talán az első, legfontosabb dolog az adatelemzés lenne. De nem nyilvánosak azok az adatok, amelyeknek elemzéséből kiindulva kialakítható lenne egy megoldási terv. Az egyházi és állami iskolák halmozottan hátrányos helyzetűekre vonatkozó adatai a KIR-ben fellelhetők, azokat rendszerszinten és helyileg is elemezni, összehasonlítani kellene. Egyszerűbb a megoldás, ha az állami iskolákon belül vizsgáljuk az adatokat, ezeket elvileg összehasonlítható módon a KLIK tudja elemezni, itt gyors folyamatok indíthatók. Az egyházi iskolák adatai is ott vannak a KIR-ben, ha ezeket összevetjük az állami iskolák adataival, a helyzet elemezhető, és rögtön látszik, hol milyen mértékű beavatkozások szükségesek.

Ha mindebből jogellenes elkülönítés tűnik ki, haladéktalanul meg kell kezdeni a deszegregációt.

Csak ezután van értelme antiszegregációról beszélni, vagyis olyan fejlesztésekről, amelyek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek előmenetelét támogatják, megakadályozva a lemorzsolódásukat, elébe menve olyan káros hatásoknak, melyek az intézményi szegregáció irányába mutatnak. Vagyis pl. az IPR-nek vagy a tanodáknak, más fejlesztéseknek egy olyan oktatási rendszerben van csak létjogosultsága, ahol nincs szándékolt, jogellenes elkülönítés, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatása a településen belül szektorsemleges.

Egy település oktatási és egyéb struktúrája csak akkor teremt élhető közeget a lakosságnak, ha a problémamegoldásban és a fejlesztésekben az intézmények fenntartótól függetlenül kiveszik a részüket. Ellenkező esetben minden intézmény, de főleg az iskolák a működésükkel csak növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket a településen belül is.

Alapelvnek tekinthető tehát, hogy az integráció, szegregáció, deszegregáció, antiszegregáció és az ehhez kapcsolódó fejlesztések csak szektorsemleges alapon értelmezhetők, minden, ami ettől eltér, csak tovább mélyíti az amúgy is kezelhetetlenné nőtt társadalmi szakadékot.

 A gyerekeket megillető jogok erre kötelezik az államot minden rendszerben.

Hogy van-e remény a változásra? Az Antiszegregációs Kerekasztal működésének majd két éve alatt nem sokat tudott felmutatni. Fogalmi egyeztetések, elvi viták történtek csupán, próbára téve a meghívott szakértők türelmét. Most emellett új munkacsoportok alakultak. A gyakorlati megvalósításra. Az esélyteremtő oktatási rendszertől még messze vagyunk. A helyzet már tarthatatlan.

 Mindig reménykedünk, hogy talán elindul valami. Talán most. Az utolsó utáni pillanatban.

A rajzok az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola műhelyében készültek.