Kereszt, így vagy úgy

L. Ritók Nóra írása

Mert az őszinte, tiszta beszéd, a helyzet értelmezése lehet csak mindenhol a kiindulópontja a megoldáskeresésnek.

Előrebocsátom, hogy semmi bajom a vallásos emberekkel. Én magam nem vagyok hívő, de sosem bántottam, és nem is bántanék senkit a vallási meggyőződéséért, alapvető emberi viszonyulás nálam a másság elfogadása. Egy másik alapérték viszont, amit vallok, az a szabadság. A kirekesztés mindennemű válfajának elutasítása, ehhez kapcsolódva pedig a szegények segítése, a szolidaritás érzésének kihangosítása és fejlesztése magamban és másokban is. Mivel ezek a Bibliában is meghatározott keresztény értékek, ilyen módon nem vallásosként, de általános emberi értékeket vallóként sem helyezem magam szembe az egyházzal.

Azért írom ezt le itt az elején, nehogy valaki azt higgye, a „másik oldalhoz” tartozás mára már az életünk részévé vált ítélete mentén, hogy valami ellenségesség van bennem. Semmi ilyen nincs, csak van olyan terület, amivel kapcsolatban komoly aggályaim vannak, és aminek évek óta hangot is adok. Ez pedig a sajátosan alakuló egyházi iskolai hálózat. Nem most kezdődött ennek a problémának az érzékelése és az elemzése részemről, és mivel olyan településeken dolgozok, ahol minden hatása érzékelhető, így értékes tapasztalatokat szerezhetek erről. Elég közvetlenek a megtapasztalások egy másik vonalon is, hiszen az elmúlt tanévben sikeres együttgondolkozás indulhatott meg erről itt, amiért megküzdöttem ugyan, ám most egy kellemesebb pozícióból értelmezhetem az egészet, mert már nem én szervezem, moderálom a folyamatot.

A reakciók, a viszonyulások változásai pedig nagyon érdekesek. Nagyon fontos megtapasztalás ez, hiszen minta lehet majd más településeken egy deszegregációs folyamat megindítására. Erre pedig szinte mindenhol szükség lenne, ahol az utóbbi időben egyházi iskolák nyíltak. Ezért tartom fontosnak, hogy újra elővegyem a témát a nyilvánosság előtt is. Mert az őszinte, tiszta beszéd, a helyzet értelmezése lehet csak mindenhol a kiindulópontja a megoldáskeresésnek. Hátha ez az írás is motivációt ad, vagy legalább a kérdésen való elgondolkodáshoz vezet valahol.

Fontos üzenete a cikknek az is, hogy van megoldás. Ha a települések jövőjében gondolkodunk, és nem akarjuk a másik kára árán pozícionálni magunkat, ha képesek vagyunk kompromisszumokat kötni, akkor van kiút.

Érdemes kicsit történeti visszatekintésben is ránézni erre az egészre.

Amikor az egyházi fenntartók visszakapták iskoláikat, épületeiket, még semmi gond nem volt. Mindenki jogosnak érezte ezt, hiszen nagy múltra visszatekintő iskolák voltak, az oktatási palettán olyan értéket képviseltek, amit vissza kell állítani, meg kell őrizni. Az iskolarendszer színessége mindenképpen fontos elv a köznevelésben. Ám a dolog itt nem állt meg, hiszen a törvények lehetőséget adnak az iskolaalapításra is, amivel még mindig nincs semmi baj, de itt valami más is történt.

Az egyházak (no, nem mind, csak a regnáló kormány által elfogadott egyházak) iskolái ugyanis jobb feltételekkel, magasabb állami támogatással működhettek, mint az államiak, folyamatosan megfigyelhető, hogy jutnak ezen túl is újabb és újabb támogatási forrásokhoz, amiből fejlődhet az infrastruktúrájuk, plusz programokra tudnak lehetőséget adni. Szóval nagyon úgy néz ki, az állam fontosabbnak érzi az egyház által fenntartott iskolákat, mint a sajátjait. Van itt valami zavar, főleg, ha arra gondolok, hogy a nyugat-európai demokráciákban az egyházi iskolákat az egyházaknak kell fenntartani, nem az adófizetők pénzét fordítják erre úgy, hogy közben az államiaktól ezek a források elvonódnak.

Persze megvan az indok is, hiszen a kormányzati kommunikáció minden elemében a konzervatív, keresztény értékek méltatását látjuk, amivel még mindig nem lenne semmi bajom, hiszen ebben a megzavarodott világban mindenki keres valami kapaszkodót. Ha valakinél ez az, akkor kapaszkodjon ebbe. De sokaknál nem ez az, ami fontos neki. Ha az egyházi iskolák számának gyarapodását és a templomba járók számának növekedését összehasonlítjuk, nem látni erre nagy igényt. Hiába az egyházi iskola, van, ahol a település állami iskolájából többen jelentkeznek konfirmálásra, mint az egyháziból. A templomokban pedig továbbra sem jelenik meg az a generáció, akik az iskolával most érintettek.

Az egyházi iskolákat persze vonzóvá kell tenni, egyre több gyereket szeretnének, valami őrült verseny lett ez, amiben már nem számít semmi, csak a növekvő gyereklétszám, mintha ez igazolná a keresztény értékek gyors és visszavonhatatlan terjedését. Ám hogy lehet ezt elérni? Ha nem a hit miatt jelentkeznek a szülők, akkor valami más oka van. A magasabb színvonalú oktatás? A régi, nagy múltú, a történelem során folyamatosan működő egyházi iskolák esetében ez nem kérdés, itt mindig is túljelentkezés volt. De mi a helyzet a településeken az elmúlt években nyílt egyházi iskolákkal? Ezek az iskolák az állami intézményekből hívták át a szakembereket, tehát ugyanazok dolgoznak ma ezekben, mint akik az állami iskolákban. És azt ugye minden iskolavezető tudja, hogy a pedagógiai munka magasabb színvonalához nem elég egy, ráadásul adott szakmai környezetből összehívott tantestület. Az arculat kialakításához idő kell, a pedagógiai hatások összehangolása csak évek múlva jelentkezik.

Szóval, nem is az új tantestület magasabb szintű tudással rendelkező tagjai jelentik a behívó szót.

A behívásban, a szülők megszólításában ma az a legerősebb elem, hogy olyan „gyerekanyaggal” dolgoznak, amely válogatott, nem problémás, nem igényel plusz pedagógiai munkát, vagyis nem SNI, nem halmozottan hátrányos helyzetű, de mindenekelőtt nem cigány.

Ez viszont nehezen egyeztethető össze a Biblia tanításával (szerintem), ha az egyházak azt vallják, hogy Istennek mindenkire szüksége van, akkor miért zárják be az iskola kapuit ezek előtt a gyerekek előtt? Ha a szegényeken segítés bibliai üzenetét nézzük, ez alól ezt a területet miért veszi ki az egyház?

Az elején, mikor ezzel kezdtem foglalkozni, sokig azt hittem (de lehet, csak próbáltam hinni), hogy ez egy olyan folyamat, amiben nincs tudatosság, ami önjáró, mert összekapcsolódott a szabad iskolaválasztás demokratikus vívmányával, és nem tudja az egyház megállítani a kedvezőtlen társadalmi folyamatot. Ezért keresi a szegregáció (számomra nem elfogadható) pozitív megközelítését a kormányzat is, melléállva a nyíregyházi huszártelepi szegregált egyházi iskolának, ahol csak cigány gyerekek tanulnak, míg nem messze ugyanez az iskolafenntartó egy olyan iskolát működtet, ahol nincs cigány.

Látva azonban belülről is egy megindult társadalmi egyeztetést, azt hiszem, kezdem másképp látni a helyzetet.

A helyi egyeztetések első időszakának a jellemzője volt, hogy amikor az egyházi iskolák szegregáló hatásáról írtam, vagy beszéltem, akkor a reakció az volt, hogy hazudok, nem mondok igazat, hamisak a KIR-ből származó az adataim, összeférhetetlen vagyok, ok nélkül támadok, mert ebből élek, stb. De a tények makacs dolgok, a számok, a gyerekek bőrszíne, az állami iskolák ellehetetlenedése miatt egyre több partnertől nyert megerősítést az általam vázolt helyzet valódisága, és szerencsére egy másik szakaszba léphettünk. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a korábban civil szervezeti kezdeményezés és moderálás átkerült az államhoz, a tankerület vette át a munkacsoport irányítását, az EMMI és az egyházi vezetők támogatásával.

A legutóbbi egyeztetésen azt hiszem, előreléptünk. A három érintett település közül kettő elmozdult a holtpontról. Igaz, az első lépés nem a cigánygyerekek tömeges felvétele az egyházi iskolába, de ez rendjén is van így, türelemmel kell vinni ezt a folyamatot, hanem az „élni és élni hagyni” elve mentén való gondolkodás. Az ugyanis világosan látszik, hogy a gyereklétszám és az arányok merre mozdulnak. És a településen élő egyházi érdekeltekre azt hiszem, az hatott, hogy nem akarják az állami iskola halálát (egyrészt saját volt kollégáik munkanélkülivé tételét, hiszen ott élnek, egy településen, másrészt, talán arra is gondolnak, ha az állami iskolában a fenntarthatóság alá csökken a gyereklétszám, akkor nekik a cigányokat is tanítaniuk kell…). Szóval, itt hajlandóság mutatkozik az egyeztetésre a létszámról. Ez pedig, mint első lépés mindenképpen örvendetes.

Nos, a harmadik egyházi iskolával a vita érdekesebb fordulatot vett. Azt hiszem, itt olyan helyzet állt elő, amiben az alapvető dolgok is megkérdőjelezhetők. Szerintük az egyház és az egyházi iskola célja nem azonos. Ami mindenképp furcsa, hiszen iskolafenntartó és iskola viszonylatában a célok terén nem lehetnek ellentmondások. Az iskola feladata sajátosan értelmezettnek tűnik, „magas szintű hozzáadott értékről” beszélnek, de a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel együtt kizárják pl. a felzárkóztatást, ami ugye szintén az iskola dolga lenne. Az egyházi intézményekben ezek szerint az iskola funkciója nem értelmezhető úgy, mint az államiakban. Ami furcsa, ha azt vesszük, hogy a Köznevelési Törvény fenntartótól függetlenül szabályoz. „Nem veszünk fel olyan gyereket, aki fordított keresztet rajzol a kezére…” – mondják, és azt is, hogy csak azokkal foglalkoznak, akik a keresztény értékeket vallják, akik a tízparancsolat szerint élnek. Szóval az egyházi iskoláknak csak azokkal van dolga, akik életvitelükben, magatartásukban, értékrendjükben megfelelnek az ő kívánalmaiknak. Akik szerintük nem, azoknak meg „jó szívvel tudják ajánlani az állami iskolákat”. Ha pedig a településen nincs elég gyerek, akkor „gondolkodjanak el az állami iskolák számának csökkentésén”, mert az egyházinak nem célja a létszámstop, a települési oktatás szerkezetének megtartása, ők felveszik, aki hozzájuk jelentkezik, persze, ha nekik megfelel. (Mindezt, még egy 30 ezer forintos beiskolázási támogatással is megerősítik. Melyik állami iskola képes ma ilyen kecsegető ajánlatra?)

De azt hiszem, mindez nem lepett meg. Viszont egy mondat ebben a beszélgetésben nagyon elgondolkodtatott: „nem az iskola a fontos, hanem, hogy legyen gyülekezet”. Hogy is van ez? Az iskolát, vagyis a gyerekeket használják a gyülekezetépítésre? Ezért azzal teszik vonzóvá az iskolarendszerüket, hogy náluk nem lesz olyan gyerek, akiknek a keresztény értékekre nevelését lentről kell kezdeni? Akik a szegénység és az átörökített szocializáció miatt több pedagógiai munkát igényelnek? Azért történik ez, hogy többen járjanak templomba, hogy nagyobbak legyenek a gyülekezetek? Szóval a gyerekek kiválogatása/elutasítása csak egy eszköz? Ez így elég rémisztően hangzik… Milyen bibliai üzenet az, ami más kárára épít bármit? Vajon miért nem a karizmatikus papokra helyezik a hangsúlyt a gyülekezetépítésben? Akik vonzóvá tennék a közösségek számára a hitéletet? Akik építve a cigányok vallásosságára ott munkálkodnának, a terepen?

Útközben, mikor ezen a cikken gondolkoztam, az autóban hallgattam a Kossuth Rádióban a miniszterelnököt. Az Európai Unióról beszélt. Arról, hogy a feltételeket Brüsszelben sunyi módon változtatják meg, kis lépésekkel torzítva a saját érdekük szerint mindent. És arról is beszélt, hogy az a baj, hogy az unióban a törvényeket nem tartja be senki.

Igen, sajnos ez így van nálunk is. A köznevelési és az egyenlő bánásmódról szóló törvények be nem tartása, és a feltételek fent elhangzottakhoz hasonló változtatásának az eredménye lett ez az egész.

A helyzet tisztázásra vár. A felelősség is. Egyházi vagy kormányzati? Vagy mindkettő? Véletlen egybeesések, vagy tudatos munka ez az egész? És mi lesz a vége? A következményekkel mikor fogunk szembe nézni?