Az empirikus kutató és az ő hite

Trencsényi László emlékezik Hunyady Zsuzsára

Az empirikus kutatással feltárható pedagógiai valóság és a közösség, közösségi társadalom eszményei iránti szigorú hűség komplex egységében…

Hunyady Zsuzsához közel 50 éves, sokszor szinte mindennapos munkakapcsolat fűzött. A személyes bánaton túl, hogy nem lesz már olyan referenciaszemély a közelemben, aki figyelmeztet, ha egy-egy probléma, álláspont megfogalmazásakor elhagy a higgadtságom, ha túlzásba keveredem egy-egy vélemény megfogalmazásakor, nos a személyes bánaton túl – bizonyára többeknek van személyes bánatra bőven oka, bizonyára az enyémnél messze súlyosabb is – ebben az emlékezésben a tudomány emberét (asszonyát), a tudóst kívánom feldiézni. Hunyady Zsuzsa és kora – adom az esszé címéül.

Ha imént leírtam, hogy munkakapcsolatunk (ahol ügyesedő, szorgos tanítványból munkatárssá lehettem, fél évszázados, akkor nem tehetek mást, mint hogy ezen munkáknak jelképes 0. kilométerköveként a hatvanas évek végi magyarországi reformhangulatot és -törekvéseket jelölöm meg. Ezen a kilométerkövön ott szerepel az emlékezetes 1972-es ún. közoktatási párthatározat is, melyet mértékadó, s általam igen tisztelt, eközben egészen különbözően gondolkodó szerzők (Sáska Géza, Kelemen Elemér például) egységes elutasítással a reformot megfojtó „baloldali ellenreform” támadásaként írnak le. Nem vitathatom: amikor az ideológia zavarait, a „nevelés hiányait” emlegeti egy politikai dokumentum, az bizony tagadhatatlanul a reálfolyamatok organikus áramát próbálja megállítani (a maga konkrétségában a – nevezzük így – polgárosodást eredményező „vállalkozói szocializmus”, a szellemi pluralizálódás gátja kíván lenni – jobb esetben utópista, még mindig nem a legrosszabb esetben voluntarista – mindenképp haszontalan, ártalmas eszközökkel). S mégis: jómagam falusi tanárként a párthatározat szövegében a „demokratizmusra”, az iskolai világ demokratizálására utaló figyelemfelhívásokat követhettem azonosulással (filológiailag igazolható: benne voltak!). Jól tudom: mások – így egykori direktorom is – megtalálták a párthatározat díszkiadásában a pártfőtitkár pohárköszöntőjében – furcsa, a kádári puritanizmust is megjelenítő, mégis zavaró, az én olvasatomban már akkor is dilettánsnak tartott módon – elejtett mondat fontos üzenetét: „az iskolában rendnek kell lenni.”

Az a megélt tapasztalatom, s ez már közvetlenül Hunyady Zsuzsához kapcsolódik, hogy a hatvanas évek megélénkülő empirikus társadalomtudománya (szociológia, szociálpszichológia) visszagyömöszölhetetlenül kiszabadult palackjából, s megkezdte információival azt az erjesztő hatást, mely hosszú ideig adott muníciót a rendszerkritikának (némiképp a rendszerváltáson is túlra).

Hunyady Zsuzsának – emlékeim szerint – három mestere volt. Gárdonyi Lajos, a csopaki igazgató-tanító, aki az iskola reális világához való kötődést s a tudásvágyat örökítette lányára. (Gárdonyi tanító úr később a Veszprém Megyei Pedagógiai Intézet egyik alapítója lett.) Aztán Majzik Lászlónét, a legendás Kati nénit említem. Életútinterjújából megtudni, hogy a polgári neveltetésű szerkesztőasszony a legnehezebb körülmények közt sem engedett polgári neveltetésének értékeiből, sajátos „különbékéjében” a szakmai igényesség volt, maradt a vezérelv – nemcsak mások szövegeinek (a Pedagógiai Szemlét szerkesztette) kínosan gondos javításakor, de saját megfogalmazásaiban is. S itt a harmadik tanítómester, Pataki Ferenc, aki népi kollégistaként, ifjúsági vezetőként nem egyszerűen „megmártózott” az ötvenes évek ifjúságpolitikájának fagyos és forró fürdőiben, de megtalálta mindezek után útját – sosem tagadva meg Makarenkót – a szociálpszichológia kényes társadalmi kérdéseket érzékenyen feltáró tudományában.

Vélhetően ebben a hatásrendszerben készül az első, máig sokat idézett, jelentős mű, a Kollektivitás az iskolai osztályokban (1964-ben diplomázott a témában, 1974-ben védett belőle disszertációt, könyvformátumban 1977-ben jelent meg). Az alapos kutatómunka fontos, a maga korában s ma is különösen releváns alapvető eredménye: a magas társadalmú státuszú gyerekek kollektivitással összefüggő attitűdjei, szkilljei fejlettebbek az alacsonyabb státuszúakéinál. Nincs kimondva – Hunyady Zsuzsa ilyet sosem írt le! –, hogy „nesze neked, proletár”, ám e kutatói tény a neveléstudományi gondolkodás számára mégiscsak felért az irodalomban csaknem kortárs mű, a Rozsdatemető „gyúanyagával”. (A műveltebbek Mérei Ferencnek az általános iskola létrehozását közvetlenül követő szociometriai kutatására is emlékeztek, melyből ugyanez tűnt ki: a volt gimnáziumokból létrehozott általános iskolai osztályokban a kohézió erősebb.)

Természetesen Hunyady Zsuzsa sosem mondott le az „alacsony státuszúak” felemelésének igényéről, de hite és elkötelezettsége nem nyomta el tudományos igazságérzetét. Ezért is szinte szükségszerű, hogy az – akkor még nem illett kísérletinek nevezni – 1970-ben közreadott Közösségi nevelés az általános iskolában című tapasztalatgyűjtemény ennek az időszaknak másik fontos műve. Az általa szerkesztett könyvben újra csak tettenérjük az empiria utáni makulátlan kutatói kiváncsiságot, de azt is, hogy megtalálta azokat a mintákat, ahol az „iskolaközösség” szerkezete, tevékenysége választ igérhet a „kollektivitás” nehéz kihívásaira. Nem azonos hőfokon voltak ezek az iskolák alternatívái a kollektíva ethoszától inkább már menekülő – vagy annak csak a frázisok szintjén megfelelő – iskolai világnak, a skála – a korrekt szemlézőhöz illően – széles, a csaknem „hagyományos” pécsi gyakorlótól, a lakótelepi új közösségi életforma kialakítása irányában tájékozódó Ózd-Béketelepen át, a kádári konszolidáció „forradalmi” nosztalgiáját is magába foglaló erzsébetvárosi Bokányi Iskoláig, nemkülönben Jánoshalmáig (ez utóbbi azért is jelentős, mert itt fedezte fel a kutató a hazai innovációs mozgalmak számára a későbbi pályáján mindig jelentőset teremtő Templom Józsefnét). Sajátosnak mondom, hogy a talpra szökellő, a rendszerkritikába mozduló „újbaloldal” iskolateremtőire, Gáspárra, Lorándra nem volt kellő figyelme.

Az empirikus kutató pályáján haladva újabb feladatot kapott. 1980-ban kötet formájában is megjelent az Úttörőcsapatok a mérlegen című 1978/79-ben készült kutatási beszámoló. A kutatás mindmáig az egyetlen igazán átfogó, mintavételében is reprezentatívnak tekinthető empirikus kutatás a hazai úttörőmozgalomról egy ennek történetében zenitnek tekintett időszakból. S a tükör újra csak hiteles képet rajzolt. Benne egyértelműen kitűnik, hogy a mozgalom menthetetlenül hozzátapadt-hozzácsapódott az iskolához, a csapatok kapcsolatrendszerében az igazgatóhoz fűződő viszony az első, a gyerekek tevékenységében az iskola szigorú tevékenységeit valamennyire oldó, kiegészítő művelődési tevékenységek a túlhangsúlyosok (tanulmányi és kulturális vetélkedők, versenyek, tantárgyi szakkörök stb.) a szabadban szabadon töltött idő rovására. Ebben a mozgalomban – talán első „gender”-jelzés volt! – a lánykák érzik jól magukat. „Demokratizmus” ide vagy oda – a szervezet keményen hierarchikus. A mozgalom deklarált ideológiai prioritásai igazán messze nem élnek már a gyerekcsapatok valóságában – az „internacionalizmus” értékeit a „nyugat” iránti érdeklődés kezdi felváltani (egy „Kivel lennél egy sátorban?” típusú kérdőív adatai nyomán). Mondani se kell, hogy az úttörőmozgalom vezetői hencegtek a kutatással, de változtatni a kialakult rutinon már nem tudtak, nem akartak.

Persze, illik szólni Hunyady Györgyné egyetemi, egyetempolitikai törekvéseiről is. E körben is a közösség, a közösségi társadalom iránti hite vezérelte. Nevéhez fűződik a tanítóképzés négy évessé emelése – vagyis a tanítótársadalom értelmiségivé válásának folyamatában elért nagy vívmány, s hasonlóképp az ő szakmai igényessége volt a „jelzálog” a tanítók, óvodapedagógusok egyetemi továbbtanulásának engedélyezéséhez – neveléstudomány mesterszakon. De ez az írás a kutatói pálya szükségszerűen alakuló ívét próbálja megrajzolni. Az empirikus kutatással feltárható pedagógiai valóság és a közösség, közösségi társadalom eszményei iránti szigorú hűség komplex egységében mégiscsak a következő „állomás” a „fekete pedagógia” kutatása – egy 2006-ban megjelent könyvben. Az „örök kutatótárssal”, Nádasi Máriával és a kedves tanítvánnyal, Serfőző Mónikával végzett kutatásban az ő nevéhez fűződő megállapítások megrendítőek:

Az iskolában elsősorban nem a tanulmányi teljesítményhez tapadó értékelés (maga az osztályzat, annak igazságtalansága vagy a teljesítmény ellenőrzésének módja) miatti sérelem válik maradandó negatív élménnyé, hanem a megszégyenítő, megalázó értékelés, büntetés… a „személyiség becsmérlése”. (90. o.) … A feltárt „fekete pedagógiai” jelenségek, az ismétlődő motívumok egy meglehetősen rideg, akaratlanul is sok sérelmet okozó intézményről árulkodnak… (103. o.)

S Hunyady Zsuzsa mégsem lépte át a Rubicont, az iskolátlanítás posztmodern ideológiáját sosem vállalta. Bízott – nem győzöm hangsúlyozni – a tudományos tények valóságformáló erejében, s egy közösségekben gazdag (gyerek- és felnőtt-) világ realitásában.

Ahogy József Attila fogalmazott, úgy élt és gondolkodott: „…minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.”