Bánki évtizedek emlékműve

Körömi Gábor könyvismertetése

Dávid János, Fábri Ferenc, Trencsényi László (szerk.): Leveleki Eszter koszorúi. Fapadoskonyv.hu Kiadó, 2017.

Az évfordulók arra valók, hogy egy pillanatra eszünkbe jusson az a valami, ami talán már véget ért, mégis értékesnek tartjuk annyira, hogy megemlékezzünk róla. Lehet az egy esemény, egy személy, és lehet egy komplex jelenség, eseménysorozat, mely nem csak egy személyhez kötődik.

Az írásomban bemutatott könyv emlékkönyv Leveleki Eszter 100. születésnapjára és főhajtás a bánki táborok alapítója előtt. Egyúttal olyan személyes hangú módszertani összefoglaló, amelyben a táborok résztvevői, vezetői egy-egy rövid írás erejéig beszámolnak részben személyes, részben pedig nagyon is pedagógiai természetű tapasztalataikról.
Maga a könyvcím is beszédes: Leveleki Eszter koszorúi. Régen az emlékkönyv kiadása népszerűbb műfaj volt, megtiszteltetés volt a felkérés, és megtisztelő volt a társaság, akikkel együtt szerepelt az ember szerzőként. Nem csak az emlékezés, hanem a megbecsülés koszorúit olvashatjuk a kissé vékonyra sikeredett kötet lapjain. Létrejötte, megjelenése megerősít minket abban, hogy a bánki tábor kitalált neve, Pipecland (demokratikus királyság) emléke minden viszontagság ellenére továbbra is él. Nem csak a tagok emlékezetében: a bánki táborozások „tradományai” tovább élnek más táborokban, és tovább élnek a felnőtt táborozók saját életében is, legyenek pedagógusok, bábosok, művészek vagy éppen tudományos emberek. 

Én így forgatom ezt a kötetet, és próbálom belőle kimazsolázni, hogy milyen táborok voltak a hatvanas-hetvenes években Bánkon (valahogy igyekszem elkerülni a kisbetűs mellékneves szerkezetet, mert úgy érzem, hogy a visszaemlékezők mindegyikében nagybetűs emlékként élnek a „Bánki nyaralások”. 

Amikor az ember belenő egy táborba, sokszor képes azt hinni, hogy mindez egyszeri, csak az ő életében lehetséges, ezt mind ő és a körülötte lévők találták ki, és ahogy ifjúságunk is megismételhetetlen, úgy ezek a táborok is egyszeri és visszahozhatatlan történések. De elolvasva Fábri Ferenc, bid beszámolóját, megerősödhetünk abban, hogy amit Leveleki Eszter létrehozott, az továbbvihető, adaptálható más táborokra, sőt más tábori formák közé is. 

Tábori hagyományokról, tábori játékokról mégsem készült még összefoglaló munka. Több kötetnyi visszaemlékezés, kiállítás, film sem képes visszaadni azt a sok fontos pillanatot, emléket, amit a meghatározó pipeclandi nyaralások jelentettek a gyerekek és a fiatalok életében. Mi lehet a titok a Bánki táborokban? Mindenekelőtt talán a szemlélet, a tábor szellemisége az, ami nehezen megfogható, amit kivétel nélkül Leveleki Eszter személyiségéhez kötnek a visszaemlékezők: a gyerekek partnerként kezelése, az ebből fakadó demokrácia, a munkamegosztás, a felelősségvállalás első megtapasztalása szobafelelősként vagy alkalmi munkák megbízottjaként. Említhetném még az iróniát mint tábori vallást és a játékot mint keretrendszert, melyet csak komolyan lehetett csinálni, ahogy a tejbegríz szakszerű elfogyasztásáról szóló évekig tartó vitázást. 

Érdekes lenne végigkövetni, hogyan vándoroltak, hogyan vándorolnak a tábori játékok. Hogyan jutottak el a cserkészettől, a reformpedagógiai iskoláktól mondjuk Bánkig, aztán tovább, az úttörő- és színjátszótáborokba, Szakall Judit „marczis” táboraiba, a Varázslótáborba, vagy éppen a kecskeméti Józsa Kata Fantázia-táborába. S ezek csak az én tábori emlékeim, az országban számos örököse lehet Bánknak tudatosan vagy tudattalanul örökítve át a legszebb hagyományokat. Elsősorban természetesen a résztvevők vitték a játékokat szabályostul, s alakították át a saját igényeiknek és a tábor körülményeinek megfelelően, de ma már néhány írásos dokumentum is közvetíti azt a tudást, ami egy-egy tábor szabályait rögzíti. Így is érdemes elolvasni a könyvet, és jegyzetelni, hogy tudjunk ötleteket szerezni a pipeclandi nyaralások emlékkönyvéből és továbbvinni őket saját táborainkba, tanítványaink közé.

Zárszóként a kötet egyik szerkesztője (aki – két szerkesztőtársától eltérően – nem volt „bánki medve”), Trencsényi László idéz saját tábori dokumentumgyűjteményéből (felvillan a legendás csillebérci népművésztábor, a Kazinczy-tábor hagyománya, a Vitatábor, az indiántáborok sora, az olvasótáborok világa). A zárszó szerzője megjegyzi, hogy maga a táborozás a pedagógiai irodalom egyik mostohagyermeke, hiszen az alapvetően gyakorlati pedagógia vizsgálatával, hatásmechanizmusával elég kevés mű foglalkozik.