Németh Tibor: Becsöngettek, álomra fel

A kelta kultúrában eszmélődött Samuel Allo, utazó-népművelő vándorként kerülte meg a Földet, és iskolák százaiban mesélt gyerekeknek. Amit gyűjt, ott felkínálja, álmodni hív.

Találkozások Samuel Allo, breton trubadúrral, Trégastelben (Franciaország)

Trencsényi Lászlónak 

Ki vagy te, Samuel Allo?

Harmincnégy éves vagyok; egy kis breton faluban nevelkedtem, Nyugat-Franciaország kelta hagyományt őrző vidékén. Kulturális örökségem szeretném gazdagítani és megosztani életem során. Mikor az időm lejár, szeretném, ha majd azt mondhatnám, hogy az Élet számára hasznos volt az éltem. Úgy szeretnék a Földön eltölteni egy röpke időt, hogy vigyázom ezt a bolygót és az élőlényeket, melyeket hordoz (ásványokat, növényeket, állatokat), és magamból a legjobbat adom embertestvéreimnek. Ezért választottam olyan tevékenységi formát, mely lehetővé teszi, hogy a legjavát továbbadjam annak, amit örökségül kaptam. És hogy a gyerekeknek növekedni segíthessek. 

Milyen tanulmányokat folytattál?

Tizennyolc éves koromig nem volt velem a világon semmi gond, haladtam előre a francia oktatási rendszerben. Jó diák voltam, jó eredményekkel. Akkor jött a kérdés, merre tovább, mi legyen belőlem. Tanár szülőkkel, jó sporteredményekkel könnyen jött, hogy a testnevelés felé forduljak. Akkoriban már kedvem volt tágítani azt a szellemi látóhatárt, amit otthon kínáltak – kihasználtam hát az egyetemi tanulmányok nyújtotta lehetőségeket: skóciai Erasmus-ösztöndíj, két félév Réunion szigetén, aztán Spanyolország, megint Erasmusszal.

Huszonhárom évesen testneveléstanár lettem tudván-tudva, hogy nem azt csinálom, ami a dolgom lenne. Elhatároztam hát, hogy utánajárok néhány dolognak magamban, ebben pedig egyik régi álmom lesz segítségemre – utazni fogok, nyitok mások felé, és persze saját magamat is jobban megismerem. Gyalogszerrel vágtam neki. Elhatároztam, hogy fizetni se azért nem fogok, hogy utazzak, se azért, hogy megaludjak valahol; ezzel is serkentettem magam arra, hogy meginduljak az emberek felé. Stoppolni kezdtem. Ami akkoriban mozgatott, mindazt beemeltem. Vittem magammal a nyári tábor hangulatfelelősének eszköztárát, a meséket, a dalokat, a táncokat, a palacsintát, a bűvészkedést. A breton kultúra elemeit adtam ajándékba idegen földek iskolásainak és azt kértem, hogy ha tudnak, tanítsanak nekem táncot, éneket, mesét vagy országuk ételreceptjei közül egyet. Így történt, hogy mint egy vándor céhlegény, a találkozások jóvoltából, lassanként „trubadúr” lettem. 

Milyen egy huszonegyedik századi trubadúr?

A trubadúrság abban segít, hogy a középkori vándorokkal, igricekkel tesz engem rokonná, azokkal, akik zenét, éneket, történetet hordtak-vittek városról-városra. Azt, ami én vagyok, úgy is lehetne hívni, hogy „utazó népművelő”. Tíz éve utazom helyről-helyre, hogy breton meséket, énekeket, táncokat osszak meg másokkal, és hogy megkérjem a gyerekeket és felnőtteket, hogy ők meg az övéiket adják nekem ajándékba. Az alapötlet az, hogy tegyük élővé a breton kultúrát, és értékeljük a másokét. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az érdeklődési körök és gondolattartalmak egységesítésére törő médiával pontosan ellentétes röppályán mozogva, én a sokszínűség megvalósítására teszek kísérletet. Mivel pénzt soha nem használok arra, hogy megszálljak éjszakára, és sátram sincs, esténként ajtókon zörgetek, és a kvártélyért mesét és zenét ajánlok cserébe. Mikor már lett annyi, amivel előállhattam, az utazásaim során kapott történeteket, énekeket és táncokat is elkezdtem megosztani.

Milyen felfedező utazásokat tettél?

2002/2003-ban harmincöt országot jártam be (köztük Lengyelországot, Magyarországot, Romániát, Törökországot, Oroszországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát), ellátogattam száz iskolába Európa, Ázsia és Észak-Amerika területén.

2004/2005-ben megírtam és kiadattam két könyvet „Embertől emberig” (Au fil des hommes) címmel.

2005-2006-ban bejártam a kelta kultúrkör országait (Írországot, Skóciát, Waleset, Bretagne-t és az észak-spanyolországi Galícia tartományt), hogy iskoláról-iskolára járva bemutassam közös szellemi örökségünket. Összeállítottam egy mesegyűjteményt, mely még kiadatlan.

2006 és 2008 között bevégeztem a világ körüli utat, melyet elkezdtem volt – negyvennyolc új országon át. Északról le Dél-Amerikába, Óceánia, hajóstop, végig Afrikán, Közel-Kelet (mesék Izrael, Palesztina és Szíria iskoláiban). Látogatás háromszáz iskolában.

2009-ben megírtam a „Trubadúr Amerikában” (Un troubadour en Amérique) című könyvet. „A pszaltérium nyomában” címmel indított ötlettervemet huszonöt iskolában kétezer ötszáz gyerek kísérte figyelemmel Franciaországban és Olaszországban.

2010/2011-ben „Trubadúr Amerikában” tematikával húsz újabb franciaországi iskola diákjaival dolgoztunk együtt az internet segítségével.

2012-ben nyolcvan napos Bretagne körüli utazást tettem, hogy körbehordozzam szűkebb hazámban Bretagne, Afrika és az amerikai őslakos indiánok szóbeli hagyományait (újabb harminc iskolába jutottam el így).

Most éppen egy olyan munkán dolgozom, amelyben megírom óceániai, afrikai, közel-keleti utam történéseit, illetve azoknak az újbóli találkozásoknak emlékekeit elevenítem föl, melyek európai útjaimon tettek gazdagabbá. Folytatom a mesemegosztást, és szeretnék bretonul tanulni (ezen a nyelven a nagyszüleimnek tilos volt megszólalniuk az iskolában).

Breton táncok egy tanzániai iskolában

Milyen támogatásokban részesültél, hogy megvalósítsd a célkitűzéseidet?

Az első út előtt nyolcszáz eurós támogatást kaptam, azóta önfenntartó trubadúr vagyok – az iskolák hozzájárulása és a könyveim eladásából befolyó összegek segítenek fedezni szükségleteimet.

Milyen cél vezérel terveid megvalósításában?

Semmilyen felekezethez nem tartozom. Szeretem, ha megoszthatom a különböző kultúrák gazdagságát, ez visz előre. A megvalósítás során pedig harmóniakeresés a célom, elérni a harmóniát az adott pillanatban. A legfőbb megerősítést az iskolában ülő gyermekek szeméből olvasom ki. Arra biztat a tekintetük, hogy folytassam a mesék továbbadását, mert azok bölcsesség és nemes értékek megörökítői. Azzal is harcolok, hogy nem bújok szellemi formaruhába, és megőrzöm a szabadságom arra, hogy olyan életet élhessek, melyben minden döntés értékhordozó.

Mennyiben vagy hasznos azoknak a felnőtteknek és diákoknak, akikkel találkozol?

A mesék világa közvetlenül hat, szabadnak hagy mindnyájunkat, semmi gondolati kényszerzubbony. Amit én felkínálok az iskolákban, az semmi egyéb, mint hogy nyissunk más népek szellemi értékeire, hogy álljunk szóba velük. Arra hívom a gyerekeket, a kamaszokat, hogy vágyjanak-merjenek többre nézni, mint eddig, és hogy akarják megélni az álmaikat. Amit látnak, az egy újfajta életmód megvalósíthatóságának lehetőségét kínálja fel számukra, olyan mintáét, amely gyakran különböző attól, amit szüleiktől-tanáraiktól kaptak. 

A tanárok többféleképp viszonyulnak ehhez. Ha előre tudják, hogy megyek, megállapodunk, hogy miről beszélek majd. Ha nem tudják előre, csak betoppanok: néhányan hagyják, hogy arról beszéljek, amit ott és akkor helyesnek tartok. Mások javaslatokat tesznek, hogy olyan témákat vegyek elő, amiket ők is érintettek órán. Vannak, akik a tanév során újra meg újra visszatérnek arra, amiről beszéltem. Szerintem kétszeri találkozás egy év során nagyon gyümölcsöző (egy az utazás előtt, egy utána).

A kulturális jellegű üzenettartalmon túl, azt gondolom, mást is viszek még az osztályba – a frissességet és az utazó életörömét. Amit a vándor hord a zsebében.

Mit kaptál te ezektől az utazásoktól?

Lehetővé tették, hogy kibújjak a közhelyek nyomasztó szorításából; hogy megtaláljam a helyem ezen a Földön, és hogy miért is élek. Azt gondolom, hogy valamiféle közös nagy álmot váltok így valóra – „együtt töltök egy fertályórát a többi létezővel”. Az emberek, akikkel találkozom, szíveslátásuk és biztatásuk révén lehetővé teszik számomra, hogy folytassam a megkezdett utat. Azzal, hogy megosztunk valamit egymással, őket is hordozom magamban, bárhová is megyek.

Kapsz visszajelzést az iskolákból?

Bizony, hogy kapok. A gyerekek, tanítóik, a szülők köszönik, szóban is, írásban üzennek nekem. És hívnak, hogy jöjjek el újra. Itt van például ez:

Egy júniusi délutánon valami trubadúrféle jött hozzánk az iskolába. Véletlen, de micsoda véletlen! Eggyel több találkozás számára, nekünk pedig valami különleges, am, végül is nem feltétlenül kellett volna, hogy megtörténjen (ettől bűvös a mindenkori jelen pillanat).

A gyerekek ámultak-bámultak. Miért itt? Miért most? Nem tudnám megmagyarázni pontosan, mi is, de valamiféle feszültség származott ebből, egyfajta zsongás. Még nem volt alkalmam beszélni velük erről, de abból, amit hallottam, mikor mentek kifelé az ajtón, arra következtetek, hogy nem sokáig kell várnia a visszajelzésre. Azt viszont mondhatom, hogy köszönöm az ő nevükben. És azt is köszönöm a felnőttek nevében, hogy felelevenítette bennünk, akik nap mint nap találkozunk ezekkel az álomból rótt lurkókkal, hogy álmodni önmagában is jó, de úgy igazán szép, ha meg is valósítjuk az álmainkat!

Köszönjük, hogy megosztotta velünk ezt a néhány felejthetetlen pillanatot, még ha bánom is, hogy nem tudtam igazán elbeszélgetni vele arról a csoda-kalandról, amit megél. Eszembe jutottak azok a kellemes órák, amiket akkor éltem, mikor utazgattam (néhány hét pár országban – semmi az övéi mellett), és már az is mennyire gazdagító. Hát, jönnek a gondolatok. Úgyhogy nagyon, de nagyon köszönjük ezt a szép tanítást arról, hogyan is lehet élni! 

Sophie, negyedikes tanítónő

El kell ismernem, hogy elutasításban is volt részem tanítóktól-tanároktól (a vizsgák ugye, és a kötelező tananyag). Egyszer-egyszer mondják azt is, mutassam meg az oktatásügyi elöljáróságról kapott engedélyem, hogy bemehessek az órára (nekem olyan nincs). Ez a néhány visszautasítás még jobban megerősít abban, hogy nagyra becsüljem azokat a tanárokat, akik vállalják a kockázatot, hogy beengedjék az utazót. Általánosságban szólva, a tanítók-tanárok nagy része igen érdeklődő, és ezért hálás vagyok. Befogadnak és szállást is adnak.

A szülőknek, szerintem, tetszik az, hogy a szóbeli hagyományok őrzője vagyok, és hogy arra biztatom a gyerekeket, hogy meséljenek ők is. Azt is gondolom azonban, hogy azt nem szeretnék, ha példa lennék a gyerekeik számára (a francia szülők másra vágynak fiaiknak és lányaiknak, mint hogy azok trubadúrok legyenek), de tisztában vannak modern világunk (a videójátékok, a virtuális kapcsolattartás) veszélyeivel is. Sokan nem tudják, mit gondoljanak; van olyan életforma is, mint például az enyém, tudva tudják, hogy létezik az egyszerű örömök világa, és van fogalmuk arról is, kitől mit vár a társadalom, amiben élnek. Ki-ki úgy dönt, ahogy jónak látja.

A gyerekek vállát még nem nyomja az a nehézkedési erő, amit a társadalmi érvényesülés már-már kötelező ereje gerjeszt – attól fogadják el a történetet, akitől azt kapják. Ha visszamegyek egy iskolába, ahol már jártam egy vagy két évvel azelőtt, a gyerekek rám nem feltétlenül emlékeznek, de a mesékre, melyeket nekik meséltem, azokra igen. A mesélő személye nem fontos, ő mindössze a hordozója azoknak az üzeneteknek, melyek olyannyira lényegesek, hogy képesek voltak fennmaradni.

Milyen emlékeid vannak a magyar diákokkal való találkozásaidról? 

Néhány tanári karban nagyon kedvesen fogadtak, másutt kevésbé – a többi országban is így volt ez. Bizonyos emberekkel jobban megértjük magunkat, másokkal kevésbé. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni egyes esetekből. Annyit mondhatok, hogy a magyar tanítók-tanárok általában a gyerekek számára hasznosnak találták azt, hogy velük vagyok; hogy idegen nyelveket gyakorolnak – az angolt, a németet; hogy hallanak a breton kultúráról; hogy a földrajz és történelem lecke élővé lett így; hogy beszélgettünk, hogy megnyíltunk egymás felé. Ez a bizonyos találkozás, melyet szeretnék megemlíteni, 2002-ben történt – az egyik első iskola volt ez, amit meglátogattam. Emlékszem, igencsak meglepődtem, mikor láttam, hogy az egyik magyar iskolában a cigánygyerekeket mennyire kirekesztették, senki nem akart velük táncolni. Erre én megfogtam az egyik cigány kisgyerek kezét, és vele mutattam be a breton táncot. Szerintem mindenki vette az adást. Aztán, amikor arra kértem a gyerekeket, hogy osszák meg velem a kultúrájukat, a cigánygyerekeket kérték meg, hogy táncoljanak. Ez nekem nagyon visszásnak tűnt – akiket félretoltak, azok olyasvalamit tudtak művészi szinten csinálni, ami egyébként megbecsülést érdemel (már amikor, az nekünk épp alkalmas). Nem nagyon tudtam hova tenni ezt az egészet. Öt évvel később visszatértem egy olyan magyar iskolába, ahol már jártam azelőtt, és a tanárok – akik még emlékeztek a régi találkozásra – nagyon kedvesen fogadtak, és kértek, jöjjek megint.

Miben volt hasonló, és miben különböző a több száz iskola, melyet meglátogattál?

Minden iskola, ahol jártam, másféle emléket hagyott bennem. Az első utazás során még jegyzeteket is készítettem azokról a tapasztalatokról, melyeket az egyes helyeken diákok és tanárok között szereztem. 

„Ha a gyerekek felé azt közvetítjük, hogy igenis van kultúrájuk, és minket az érdekel, akkor ők is elkezdenek érdeklődni iránta.” / „A gyerekek kérik-könyörgik az álmokat, arra van szükségük, hogy örömteli világot közvetítsünk számukra.” / „El kell, hogy fogadjam azokat az előítéleteket, melyek az egyes országok múltjához, a szenvedésekhez kapcsolódnak, de azt nem fogadhatom el, hogy a tanítók intoleranciát közvetítsenek a gyerekek felé.” / „A gyerekek azokból a felnőttekből merítenek energiát, akik hisznek az ő történeteikben, akik biztatják őket”.

Nyilván minden oktatási rendszer más, a különböző kultúrák szerint. Engem nem az oktatási rendszerek érdekeltek elsősorban, hanem egyszerűen igyekeztem a legjobbat adni magamból azoknak a gyerekeknek, akikkel találkozni volt szerencsém. Ami hasonló volt, az az, hogy mindenhol olyan gyerekekkel találkoztam, akik közül mindegyikben fejlesztésre váró tehetség várakozott, kibontakoztatásra váró képességek, a szívük álommal tele. 

Vannak olyan általad tapasztalt iskolai gyakorlatok, melyeket érdemes lenne bevezetni, nálunk, Európában is? 

Az észak-amerikai indiánok például, akikről a Québec tartománybeli tanáraik azt mondták nekem, hogy semmit nem hajlandók tanulni, nagyon figyelmesek voltak mindig, ha meséltem nekik. Éreztem, hogy a szóbeli hagyomány-átadás, a tanítások és társadalmi értékek továbbörökítése természetes számukra. Afrikában ugyanúgy. Bizonyos iskolák továbbra is gyarmatosítói szerepet töltenek be; a helyi erkölcsi és társadalmi értékeket az idegen kultúra értékeivel helyettesítik. Én azt gondolom, hogy az emberiség a megélt vagy továbbadottként megismert történetekből mindig tudott tanulni, és hogy a mesékre, dalokra, táncokra igenis szüksége van az embernek testi, érzelmi, szellemi, lelki egyensúlyának megtartása érdekében. Több pedagógia is épített ezekre. 

Új-Zélandon, amit a kétnyelvű (angol-maori, angol-szamoai, angol-tonga, angol-francia) iskolákban tapasztaltam, az nagyon megérintett. Éreztem, hogy a gyerekek büszkén vállalják őseik nyelvéhez való tartozásukat. Egy ízben az egész osztály előtt egy tanár arra kért, hogy fedjem fel a gyerekek előtt, szerintem miben is áll a tehetségem, és hogy mikor sikerült azt először megosztanom másokkal. Magyarázatként hozzáfűzte, hogy „Mutassuk meg, kik vagyunk” tantárgyból a tanár feladata segíteni a diákoknak abban, hogy ki tudják fejezni tehetségüket.

Milyen lenne számodra az eszményi iskola? 

Egy ilyen iskolában minden gyerek elsajátítaná azokat az alapvető közös értékeket, melyek lehetővé tennék számára a boldogulást abban a társadalomban, ahol felnövekedett. A hely nyitna az egész világ felé. Ott a másság érték lenne, és a gyerekek segítséget kapnának, hogy kibontakoztassák a bennük rejlő képességeket, illetve hogy megtalálják a választ arra, mi végre is élnek itt a Földön. Ez azt is jelentené, hogy azok, akik itt dolgoznak, tudatában legyenek azoknak a veszélyeknek, melyek abból fakadnak, hogy az iskola egyenarcúvá teszi az egyént arra a mintára szabva, melyet egy bizonyos társadalomtípus megkíván. Mert azt ne felejtsük el, hogy ezek a gyerekek lesznek a holnap döntéshozói.

Bennszülött gyermekekkel Ausztráliában.

A francia nyelvű beszélgetések szövegét magyarra én ültettem. Köszönetet mondok Benkő Ágnesnek és Mahler Zoltánnak trégasteli szíves meghívásukért minden trubadúr nevében. Németh Tibor