A történelemtanítás reformjáról

Merjünk végre akkorák lenni, amekkorák vagyunk! Jakab György írása

Az írás bővített és javított változata az Eduline portálon megjelent vitacikknek. Az újraközléssel a Taní-tani Online szeretne lehetőséget adni a szakmai vitára. Várjuk mindazok hozzászólásait, akiknek véleményük van a történelemtanításról.

Bár az elmúlt bő évszázadban több mint tíz olyan politikai rendszerváltás történt Magyarországon, melyek nyomán radikálisan új tanterveket és tankönyveket kezdtek írni, történelemtanítási gyakorlatunk mindmáig makacsul őrzi 19. századi paternalista alapszemléletét és alapszerkezetét. Úgy tűnik, hogy az egymást követő autokratikus rendszerek oktatáspolitikusai folyamatosan fenntartották azt a rendi jellegű gondolkodásmódot, amely pusztán alattvalóként tekint a politikai közösség tagjaira: amely nincs tekintettel a társadalom sokszínűségére; amely tudományos fejlődéstörvényekre hivatkozva (alternatívák nélküli) lineáris folyamatnak tekinti a történelmet; amely a biztonság kedvéért kétszer is megtanítja a fiataloknak a csupán „végeredményeket” (tanulságokat) hordozó „nagy narratívát” az őskortól a jelenkorig; amely látványosan elválasztja a magyar és az úgynevezett egyetemes történetet, ami jó táptalaja az irreális helyzetértékelésnek, a provincializmusnak és az idegenellenességnek.

Hírlik, hogy ismét „új” Nemzeti alaptanterv készül, ráadásul azzal megfejelve, hogy a választási korhatárt 16 évre szállítják le, ami komoly kihívást jelent a nemzeti identitást és felelős (demokratikus) állampolgári magatartást közvetítő iskolai történelemtanítás számára. A most következő írás abban a reményben íródik, hogy az iskolai történelemtanítás itt és most – a legutóbbi választáson aktivizálódott társadalmi részvétel nyomán – ki tud majd lépni abból a dualizmuskori paternalista hagyományból, amelynek elavult elemei véleményem szerint akadályozzák a magyar társadalom demokratizálódását.

A mai történelemtanítási kánon rendi gyökerei

Közismert, hogy a középkor folyamán a nemesség volt a magyar államiság fenntartója és a nemzeti közösség kizárólagos politikai képviselője. A társadalom többsége nem rendelkezett politikai jogokkal, ki volt rekesztve a közéletből. A kiegyezés után ugyan formálisan kiterjesztették a politikai jogokat, de az államhatalmat birtokló nemesi elit továbbra is minden téren leuralta az úgynevezett civil társadalmat, továbbra is fenntartotta a hierarchikus viszonyt az „urak” és az „alattvalók” között. Az antidemokratikus állami túlsúly fennmaradása a korabeli magyar nemzetállam-építési programból is következett: az etnikailag és szociálisan is megosztott magyar társadalmat paternalista módon „felülről”, egy erősen centralizált államszervezet révén kívánták egységesíteni, elmagyarosítani. Ennek az egységesítésnek az egyik alapvető eszköze az állam által irányított közoktatás lett, amely nemcsak hierarchikusan szerveződött, de maradéktalanul közvetítette is a paternalista rendi mintázatokat és viszonyokat. 

Az államalkotó csoportok dominanciája – a többségi társadalom alávetettsége

Ez a rendi alapmintázat még ma is jól kiolvasható az iskolai tantervekből és tankönyvekből. A tananyag „főszereplője” a magyar állam és a mindenkor államalkotónak tekintett politikai elit. Ezek eredetét, születését, gyarapodását, honvédő harcait, kudarcait és sikereit követhetjük nyomon a történelemórákon. Mintha a magyar múltban csak a királyok, a nemesek, a gazdagok és az államszervező férfiak története volna igazán lényeges, az alattvalók élete legfeljebb csak díszletül szolgál. Mintha az államhatalom sikerei (területszerző győzelmek, sporteredmények, magyar űrhajós) fontosabbak lennének, mint az emberek többségének mindennapi közérzete és jóléte. Szinte már természetesnek vesszük, hogy a történelemórák alig foglalkoznak a korábban élt magyar emberek többségének – nők, gyerekek, etnikai kisebbségek, hátrányos helyzetű emberek – életvilágával. Róluk legfeljebb kiegészítő olvasmányok tudósítanak, amelyek nem tartoznak a szigorúan megtanulandó és számon kérhető tananyagok közé. Mindez egyre inkább megnehezíti a fiatalok azonosulását a tananyaggal, hiszen egyre kevésbé ismerhetnek rá ténylegesen megélt saját világukra, ezért nem kapnak segítséget (használható múltbeli mintákat) sajátos közösségi hálózataik és identitásuk formálásához, de még a helyi közéletben való felelősségteljes részvételhez sem. 

A traumatizált nemzettudat

Ráadásul ennek az államközpontú tantörténetnek a rejtett üzenete (rejtett tanterve) a középkor óta fokozódó szorongás és biztonsághiány: a Mohács, majd a Trianon utáni nemzedékeket egyre inkább elárasztotta a történelmi veszteségsorozat és annak szorongató tudata, hogy ezek a tragédiák bármikor megismétlődhetnek: nemzedékről nemzedékre reménykedtünk, hogy egyszer véget ér majd a „balsors”, de aztán újabb történelmi traumák következtek. Mindez sajátos áldozattudatot hozott létre, amelynek fő jellemzője a pszichológusok által hasításnak mondott lelkiállapot, amelyben szélsőségesen hánykolódunk a nemzethalál és a „legpocsékabb nemzet”, valamint a kultúrfölény és a „legvidámabb barakk” képzetei között. Közös történetünk fő motívuma így akarva-akaratlanul is az lett, hogy a magyar nép bár szabadságszerető és nagylelkű, hősiesen viseli "balsorsát", újból és újból feltámad: él és túlél; „marad és megmarad”. Nem véletlen, hogy a tankönyvekben a harcos, „erőskezű” vezetők mindig jóval nagyobb becsben állnak, mint az építő királyok, a nemesi, katonai erények pedig jóval fontosabbak, mint a polgári értékek és teljesítmények.

Történettudomány – emlékezettanulmányok (Memory studies)

A kötelező iskolai történelemtanítás a dualizmus idején az úgynevezett „egy tudomány – egy tantárgy” sémára épült, ami azt jelentette, hogy a történelemóra fő feladata az, hogy a tudományos eredményeket leegyszerűsített formában megtanítsa a diákoknak. Ezt a felfogást azonban napjainkban már mind a tanárok, mind pedig történészek erősen vitatják. A tanítás alapvető funkciója ugyanis nem az, hogy „kis történészeket” képezzen. Sokkal inkább az, hogy adja meg a közösséghez való tartozás élményét, illetve, hogy narratív értelmezési kereteket, morális és cselekvési mintákat közvetítsen mind az egyének, mind a különböző szintű közösségek számára a fiatalok számára. Jómagam például egy Dugovics Tituszról elnevezett általános iskolába és egy Dobó Katalinról elnevezett középiskolába jártam, de sem a tanáraimat, sem pedig engem nem zavart annak tudata, hogy mindkét névadó kitalált személy. Ma már a történészek zöme is úgy gondolja, hogy a hagyományos történeti kutatás és az iskolai történelemtanítás nem kapcsolható közvetlenül össze: „az iskola kanonizált identitáspolitikai feladatot lát el, ami csak áttételesen kapcsolható össze a tudományos kutatás szabadságával és igazságkritériumaival” (Gyáni Gábor). Úgy tűnik tehát, hogy búcsút kell mondanunk annak a 19. századi oktatáspolitikai felfogásnak, amely egytényezős ideológiai mondandóit az objektívnek mondott tudományos fejlődéstörvényekkel igyekezett legitimálni. Mindez nem jelenti azt, hogy a történelemtanítás tudományos háttér nélkül marad. Egyre izmosabbá válik ugyanis a történettudomány azon irányzata, amelyet emlékezettanulmányoknak (memory studies) neveznek, ami azt vizsgálja, hogy az egyének, csoportok hogyan emlékeznek a múltra, hogyan ábrázolják, hogyan konstruálják meg saját történelmüket, és ez milyen szerepet játszik közös identitásuk kialakításában. Ebben a megközelítésben az állami emlékezetpolitika és az iskolai történelemoktatás pedagógiai funkciója is jól értelmezhető, hiszen a tanórán bemutatott múltkép az adott közösség – család, település, nemzet – közös emlékezetéhez kötődik, amely mindenekelőtt az örökség fogalmával írható le: minden közösségnek tudatosan és felelősen kell döntenie arról, hogy mit visz tovább az örökségéből és mit kíván minél gyorsabban elfelejteni.

Kétszer mond… kétszer mond…

A 19. századi nemzetépítő törekvések olyan fontosnak tartották a történelemtanítás közösségépítő szerepét, hogy a nagy nemzeti narratívát kétszer is bele kívánták sulykolni a felnövekvő nemzedékek fejébe. Ez a pedagógiai törekvés kifejezetten tananyagközpontú volt: teljes mértékben hiányzott belőle a személyesség és a kölcsönösség. Ebben a rendszerben a csereszabatos médiumként működő tanár feladata az, hogy „leadja” a központilag meghatározott tananyagot, a diák pedig „vegye fel” (reprodukálja) az előzetesen elkészített konzervtudást. Történelemből jó tanulónak lenni itt annyit jelentett, hogy valaki maradéktalanul megtanulta a tananyagot, az állam pedig „érettnek” nyilvánította, mint a búzakalászt. Az életkori sajátosságokra legfeljebb annyiban figyeltek, hogy a kisiskolásoknak nyelvileg egyszerűbb formában tálalták az őskortól a jelenkorig megrajzolt fejlődési ívet, amely a feltételezések szerint segített eligazodni a jelenkor bonyolult világában. 

Úgy gondolom, hogy jó volna jóval radikálisabban, az életkori sajátosságok alapján elkülöníteni az általános- és középiskolai tananyagot. Ehhez én kiváló pedagógia mintát kaptam sárospataki gyakorló tanításom során vezetőtanáromtól, Hajdú Pista bácsitól: az őskort szerinte csak azért kell tanítani, mert jól összekapcsolható a diákok nomadizálás iránti vágyával, az "indiánosdival"; az ókor a nagy eszmények példáit képviseli; a középkor az állandóan harcban álló kiskamaszok világát segít értelmezni, és a lovagiasság, udvariasság, becsület felé terelni; a szabadságküzdelmek tárgyalása a nemzeti büszkeség felkeltésére ad jó alkalmat; a „nagy felfedezések” legfőképpen a kalandvágy kiélését segíthetik; az újkori nemzetépítés története pedig legfőképpen az állami lojalitás megerősítése és az intézmények iránti tisztelet megalapozása miatt fontos, a történelmet pedig majd „később megtanulják…” – mondta volt.

A magyar és egyetemes történelem elkülönítése az iskolában

Régóta vitatott már a magyar közoktatásban az a dualizmuskori hagyomány, amely a történelemórákon sok tekintetben elkülöníti egymástól a magyar és az úgynevezett egyetemes (inkább csak Európa-centrikus és kolonialista szemléletű) történelmet. Nyilván számtalan érv sorakoztatható fel emellett is, de érdemes volna újra gondolni, hogyan lehetne tágabb kontextusban tanítani nemzeti történelmünket.