Imre Katalin: I think, this is the beginning of a…

Fél óra után már érezhetően kontrakcióban volt a gyomrom. (Ráadásul addigra kettesben maradtunk az egész iskolában.) Nem akartam gyáván hazamenni, így súlyos-csöndes dilemmázás után úgy döntöttem, hogy megkérdezem tőle, tudja-e, hogy ki az osztályfőnöke? Nem tudta. Jól elfehéredett, nagyot nyelt.

A tanév második félévében új diák érkezett az osztályomba. 

Magas, atlétikus fiatalember, arccsontja szögletes, tekintete okos és zavart egyszerre.

Új osztálytársaitól elkülönülve ücsörgött az órákon, hatalmas fekete bakancsát bámulva.

Ha hozzám szólt, modora tökéletes volt, mondatai szépen fogalmazottak, gesztusai udvariasak.

Nem is értettem, miért kellett osztályt váltania.

A tanév menetében hamarosan emberismeret óra következett, epochában. A kedvenc tanórám ez.

Témánk – A Másik. 

Igyekeztünk, hát, megfejteni a Másikat. Csoportmunkában is bogoztuk a nagy rejtélyt.

Valahogy a nap közepére oda jutottunk, hogy a Másik ürügyén konfliktuskezelésről, csoportokról, csoportnormákról beszélgettünk.

Új diákom azonos csoportba került egy olyan diáktársával, akinek a származása megegyezik az enyémmel.

A csoportmunka beszámolójában sok érdekes – olykor bölcs – mondat megfogalmazódott. A diáktárs így summázta a munkát: „Más körülmények között mi sosem beszélgettünk volna.” 

Az új diákom pedig valami ilyesmit mondogatott: „Már nem tudnám letenni azokat az eszméket, amelyeket magaménak vallok. Már annyira belém égett, hogy úgy érzem, ha megválnék tőlük, én magam is összeroppannék.”

Mint minden emberismeret óra után, most is közelebb kerültek hozzám az órán beszélgető fiatalok.

A magas, atlétikus fiatalember is láthatóbbá vált. 

Észrevettem, hogy a hatalmas, fekete bakancshoz szép fém tégely is tartozik, benne csillogó, fekete boksszal, amitől makulátlan egész napra az a becses lábbeli.

A hideg télben nem csak meleg cipő, de sál is kell az iskolába járáshoz: neki épp jellegzetes piros-fehér sávos. A meleg pulóveren hatalmas térkép, a meleg nadrágon terepminta.

Az öltözéke hosszú, feltűnő nyaklánctól lett tökéletes, melynek medálja vastag horogkeresztet rajzol.

Nagy igyekezettel próbáltam diákom viseletét kedves, megnyerő modorával összepasszítani.

Már-már sikerült.

Aztán nem csak a valóságban, de a virtuális térben is ismerősök lettünk; tanár és diákja.

Megdöbbentem.

Egyik legkedvesebb diákom négert taposó kopasz férfival azonosul? Mondatai forrnak a gyűlölettől, az agressziótól és a mocskolódástól? Nem is hallottam korábban a „holokamu” kifejezésről! És ahogyan a saját fajtámat szidta...!

Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy meddig tartanak a határaim mint tanárnak, viszont a dolgot sehogy sem tudtam annyiban hagyni. 

Mit tehetek? – napokig kerestem a választ.

Ajánlottam neki könyvet és beszélgetést. Válaszképp ő is ajánlott nekem könyvet és beszélgetést.

Sok egyéb mellett az egyik fő dilemmám ez volt; az iskola keretein belül intézkedhetek-e egy olyan dologban, ami iskolán kívül zajlik?

Végül egy beszélgetésben egyeztünk meg, tanórák után, az iskola falain belül.

Azon a napon a fiatalember minden szünetben felkeresett a nagytanáriban és beszélgetést kezdeményezett velem. 

Osztályfőnöki órán kérte, hogy ne beszéljünk őróla, mert csak velem szeretne, négyszemközt beszélgetni.

Osztályfőnöki óra után beszámolt nekem kémiából, ötösre. Utána türelmesen kivárta, míg másik két diák is beszámolt kémiából. 

A nagytanáriban kezdtünk el aztán beszélgetni, négyszemközt. De aztán behúzódtunk az igazgatói irodába, csak azért, hogy négyszemközt maradhassunk.

Diákom udvarias volt és együttműködő – mint mindig.

Elmeséltem neki, hogy milyen érzések dúlnak bennem, és milyen problémákkal küzdök; hogy mély szomorúságot érzek, amikor olvasom a sorait, nézem a képeit, és azok félelmet is keltenek bennem. Ő nyugodtan és kedvesen és igen erősen cigányozott a beszélgetés kezdetétől a végéig. 

Gyakorlatilag próbált meggyőzni és maga mellé állítani. Úgy éreztem, hogy nagyon szeretné, hogy megértsem őt.

Akkor úgy gondoltam, a bakancsos fiatalember nem is tekintélykövető, hanem egyenesen tekintélyfüggő.

Fél óra után már érezhetően kontrakcióban volt a gyomrom. (Ráadásul addigra kettesben maradtunk az egész iskolában.) Nem akartam gyáván hazamenni, így súlyos-csöndes dilemmázás után úgy döntöttem, hogy megkérdezem tőle, tudja-e, hogy ki az osztályfőnöke? Nem tudta. Jól elfehéredett, nagyot nyelt. Megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, és tud-e velem továbbra is együttműködni? Furcsa volt, hogy ezek után még mindig csak beszélt és beszélt és cigányozott, és nagyon vágyott rá, hogy megértsem őt. Pedig már tudta, hogy éppen azt az embert is szidja, akivel épp beszélget.

Kértem, hogy ne hordja magán az iskolában azokat a – számomra – szörnyűséges szimbólumokat. Válaszul elmesélte, hogy az a horogkeresztes medál még a dédapjáé volt és az a medál neki valójában az öregapja. Megadtam magam, és nem kértem tőle semmit. 

Nehezen hagyta abba a beszélgetést, alig akart hazamenni. 

Azt azért megígértem neki, hogy a közvetlen tapasztalataim alapján ítélem meg őt, úgy, ahogy eddig is tettem. Ő is ígérte, hogy legalábbis megpróbál egyénként tekinteni rám és nem egy csoport tagjaként kezelni. Nagyon okos volt, mert bevallotta, hogy ez neki sosem ment, senkivel kapcsolatban sem, és nem képes egy-egy embert látni – egyénként –, mert rendre csoportokban látja az embereket. 

Nagyon megrendített, amikor új diákom azt kérte, hogy egyszerűen csak hagyjuk már őt nyugton, míg leérettségizik; szereti ezt az iskolát, jó itt neki.

Nagyon szomorúan mentem haza az iskolából.

De a tanév még nem ért véget, én pedig igyekeztem betartani az ígéretemet.

Jött a tavasz, és már kevésbé meleg ruhában is jól éreztük magunkat. Diákomról eltűnt a jellegzetes piros-fehér sávos sál.

Jöttek a további iskolanapok. 

Egy ilyen napon gyalogoltam kedvenc iskolám felé, amikor az utcán megpillantottam a többi ember fölé magasodó diákot.

Odajött hozzám. 

Most láttam meg csak igazán, hogy vagy 30 cm-rel magasabb ő, mint én.

Kedvesen, jó érzésekkel telve társalogtuk végig az iskolába vezető utat. 

Kiderült az is, hogy ugyanazon a vonalon szoktunk vonatozni.

Hetekkel később a magas diák vérző orral keresett meg a nagytanáriban – verekedett. Fájdalma enyhítésére tőlem kért gyógyszert. Míg odanyújtottam felé a fehér pirulát, meglepve tapasztaltam, hogy az „öregapja” már nincs a nyakában.

Minap a vonaton – iskolába menet – mellette találtam ülőhelyet. Lelkesen mutatta az esszét, amit írt egy nagy projektmunkához, amit az osztály együtt készített el.

Sokat mesélt magáról, természetesen, kitárulkozás nélkül. Meglepve vettem észre magamon, hogy én is mesélek – magamról.

Például azt, hogy a reggeli vonatozáshoz nekem valamiért évek óta egy szépre sütött túrós batyu dukál. Megkérdeztem tőle, hogy kéri-e a túrós batyum felét?

Kérte.

Egész nap mosolyogtam. Kicsit azóta is. 

Olyan a hangulatom, mint abban a filmben. Nem az eredetiben, hanem abban a későbbiben.

I think, this is a beginning of a …

…beautiful friendship.