L. Ritók Nóra: Egy projekt tapasztalatai

A vizuális neveléshez kapcsolódó projektet bonyolíthattunk le egy pályázat keretében egy kis falu óvodájában. A projekt a tehetséggondozásra irányult, ám a gyerekek szociális helyzete előre megjósolta számunkra, nem csak erre kell terveznünk. A projekt eredményei pedig elgondolkodtattak pár dologról.

Az Országos óvodai alapprogram szerint:

1. A rajzolás, festés, mintázás, építés, képalakítás, a kézi munka az ábrázolás különböző fajtái, a műalkotásokkal, a népművészeti elemekkel, az esztétikus tárgyi környezettel való ismerkedés is fontos eszköze a gyermeki személyiség fejlesztésének. A gyermeki alkotás a belső képek gazdagítására épül.
2. Az óvodapedagógus az ábrázoló tevékenységekre az egész nap folyamán biztosítson teret, lehetőséget. Maga a tevékenység – s ennek öröme – a fontos, valamint az igény kialakítása az alkotásra, az önkifejezésre, a környezet esztétikai alakítására és az esztétikai élmények befogadására.
3. Ezen tevékenységek az egyéni fejlettséghez és képességekhez igazodva segítik a képi-plasztikai kifejezőképesség, komponáló-, térbeli tájékozódó- és rendezőképességek alakulását, a gyermeki élmény és fantáziavilág gazdagodását és annak képi kifejezését: a gyermekek tér-forma és szín képzeteinek gazdagodását, képi gondolkodásuk fejlődését, esztétikai érzékenységük, szép iránti nyitottságuk, igényességük alakítását.
4. Az óvodapedagógus feladata megismertetni a gyermekeket az eszközök használatával, a különböző anyagokkal, a rajzolás, mintázás és kézi munka különböző technikai alapelemeivel és eljárásaival.

Azt gondolom, sokkal kedvezőbb lenne az oktatás helyzete, ha a pedagógusok rendre forgatnák azokat az alapdokumentumokat – mint az óvodai alapprogram vagy a NAT –, amelyek meghatározzák a fejlesztő tevékenységek célját, folyamatát és a kimeneti szintjét. Talán akkor kevesebb túlkapás lenne, jobban és bátrabban igazodnának a gyerekhez, mint az adott tankönyv, foglalkoztató füzet feladataihoz.

Mert ezek az alapdokumentumok jók. Nagy teret adnak a gyerekekhez való alkalmazkodásnak, szabadságot adnak a pedagógusoknak, nem kötnek meg módszereket, eljárásokat. Nem írják elő például, hogy decemberre olvasni kell az elsősnek, és nem találunk előírt matematikai halmazábrákat sem az óvodások számára. Elvileg ezekre kell épülnie a helyi tanterveknek, amelyekben egyedivé, a környezet szükségleteire legjobban reflektáló szolgáltatást nyújtó intézménnyé teheti magát az intézmény. Valami mégsem működik jól.

Mintha léteznének előírások, amiket az iskolában bizonyára a tankönyvek közvetítenek, az óvodákban talán más szakkönyvek, amelyek az elvárások tekintetében túlzóak. Lehet ez egy látens dolog is, hagyományozódás (mert X tanító néninél már karácsonyra olvasnak, tehát X tanító néni jó), vagy az adott iskola nevesített elvárásai az óvodák felé (hogyhogy nem tudnak százas számkörben számolni az iskola előtt?!), rosszul értelmezett szülői elvárások, tantestületi „szint”. 

Meg persze programelvárások, mint a kompetenciafejlesztés – a hozzá kapcsolódó mérésekkel –, amely, bár nem ez lenne a célja, mégis torzítja a gyermekközpontú szemléletet, a mérhető képességszint országos átlaghoz igazítása felülírja az örömteli tevékenység fontosságát. Mert nem arról ítéltetik meg ma egy pedagógiai teljesítmény, hogy mennyire boldog, kiegyensúlyozott a gyerek, mennyire a saját tempójában fejlődik, hanem arról, hogy adott területen milyen mérhető adatokkal bizonyítható a pedagógiai munka. Egységesen. Őrület, hogy ez már az óvodában is jelen van. Ott, ahol pedig az alapprogram tanulsága szerint a legfontosabb a játék. 

Az óvodában mindent a játéktevékenységbe ágyazva kell és érdemes fejleszteni. A játékos vizuális nevelésben fejleszthető szinte minden: tájékozódás, finommotorika, ismeretek színekről, formákról, megfigyelés, logika, türelem, rendszerező képesség, vizuális memória, általában a gondolkodási képességek.

Ez a projektünk különösen sok tapasztalatot adott ezen a területen.

Könnyen felfedezhető az is a szakember számára, ha a fejlettség alatta marad az elvárható szintnek. Ezt figyelni kell, mert lépések itt sem hagyhatók ki. 

A programot egy olyan óvodában szerveztük, ahová kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigánygyerekek járnak. A célunk az volt, hogy igazoljuk abbéli feltételezésünket, miszerint a tehetség kibontakoztatását esetenként meg kell előznie némi hátránykompenzálásnak, akár óvodában is. Mert a tehetségcsírák csak akkor észrevehetők, ha a lehetőséget megkapják, ha a figyelem a területre irányul, ha a gyerek „ráérez” a dologra, és megkapja azt a segítséget az intézményben, amire otthon, élete első éveiben nem volt mód.

Mert ezek a gyerekek nem a többség által elfogadott feltételek között fejlődnek születésük után. Mégis egy többség által elfogadott szabályok szerint működő intézményrendszerben kell produkálniuk ugyanúgy és ugyanazt, mint azoknak, akik eszerint fogantak, születtek, élnek.

Rendjén is van ez, hiszen így tudnak majd felnőttként is együtt élni, igazodva egymáshoz.

De az, amíg ide eljutnak, sok buktatót rejt. 

Többek között az iskola dolga lenne ehhez a segítséget, fogódzót megadni nekik. De valljuk be, ez eddig nem sok sikerrel történt…..

Már az első rajzok után nyilvánvaló volt a csoportban a gyerekek óriási lemaradása. Többségük a nyomhagyás öröménél tart, ábrázolási szintjük alatta van a koruk által elvártnak. A 15 gyerekből talán ha három közelíti meg ezt a szintet. 

Amikor az óvónőnél érdeklődöm a feladataikról, elmondja, hogy igen, rajzolnak, festenek sokat. Mesél nekik, és az a feladtuk, hogy illusztrálják. 

Igen, ez az elvárás. A szint. Az, hogy egy 6 éves ha meghall egy mesét, képes legyen megragadni a lényeget, és ábrázolni azt. A városi óvodákban, ahol szintén dolgozunk ovis gyerekekkel, képesek is erre. Ahol a családi háttér megfelelő. Ahol az ábrázolási tevékenység beépül a játékok közé a korai időszaktól kezdve. Ahol a közös mesekönyv-nézegetés, mesélés elég időt ad a fantázia szülte képek megfigyelésére, átszűrésére, motívumgyűjtésre. Ahol a többi játéktevékenység is ezt szolgálja. 

De náluk ez hiányzik. Maximum a tévé meséi vannak, de azok túl gyorsak, abból a kicsik nem tudnak vizuális világot építeni. 

Ők tehát még nem tartanak itt. Lényegmegragadási képességük, formakincsük, verbális és vizuális kifejezőképességük, vizuális memóriájuk, fantáziájuk fejlettsége jóval alatta van az átlagnak. Az, aki még ötévesen is a kézmozgása hatására képződő nyomhagyást próbálgatja, még nem lesz képes palotát, vagy madarat rajzolni. Mert még nem tart ott a fejlődésben.

Az óvoda még csak-csak türelmes. Az iskola már nem lesz az. Mert a használatos tankönyv tanmenetében elsőben előírt alma rajza lesz a „szint”. Mindenkinek. Annak is, aki még a nyomhagyásnál tart, és annak is, aki már körtét is tud. A tanító néni nem fog türelemmel várni. Sőt továbbmegy, szigorúan, a tanmenetet szerint. És ugyanez a gyerek kétségbeesetten fog küzdeni a két vonal közé berajzolandó fecske- és csészevonallal is. Sikertelenül. Aztán a kudarc halmozódik. A folyamat végét meg látjuk.

A felmérés után több feladat körvonalazódott előttünk:

• a finommotorika fejlesztése,
• motívumkincs-bővítés, a képi világ fejlesztése,
• a felületkitöltés fejlesztése,
• a megfigyelőképesség, a figyelemkoncentráció fejlesztése.

A lényegmegragadás, illusztrációkészítés, fantáziafejlesztés, egyéni kifejezőképesség fejlesztése még későbbre tolódott. Mikor ezeken a területeken már biztos alappal rendelkeznek.

A jó feladat, a megfelelő motiválás biztosította a kellő figyelmet, ennek hosszabb idejű fenntartására azonban már külön kellett ügyelnünk. Mert ekkor tejesen természetes módon a kicsiket még nem érdekli az esztétikai minőség, például a teljes felületkitöltés sem. A forma felvázolásával már késznek érzik a rajzot. Akkorra már megélik az örömöt, a játékot, mennek a másik után, ami érdekesebb. Jó lehetőség a rajz arra, hogy fejlesszük a feladattudatosságot, hogy kialakítsuk a gyerekben a továbbdolgozás képességét. Amire az iskolában majd nagy szükség lesz.

A motívumkincs bővítése, a formák mások számára is értelmezhető ábrázolása összetett fejlesztés. Különösen szembeötlő ez az iskolában, amikor az ember a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek rajzait nézegeti. A tízévesen is pálcika embert vagy csak a maga számára felismerhető autót rajzoló gyereknél a másolás marad majd az egyetlen, amivel később sikerélményt szerezhet. Belőlük lesznek a rajzfilmfigura-másolók, ezt aztán továbbviszik majd sajátos szubkultúrában a kaszás halálfigura, koponya vagy fegyver másolásába, aminek motívumait leveszik a cd-borítókról, az őket körülvevő képi világból. Ők sosem lesznek képesek saját ötletből rajzolni, mert nem tudják ábrázolni azokat a formákat, amelyekre szükségük lenne ahhoz, hogy gondolataikat kifejezzék. Amit óvodás kortól (sőt még hamarabb) fejleszteni kell.

Mi ebben a projektben az egyszerű formák felől indulva, állandóan biztosítva a sikerélményt, fokozatosan növelve a részletezettséget, mesébe ágyazva, apró lépésenként haladtunk az ovisokkal. A nagy mozgásokból kiinduló vonalképzések, melyeket mondókákkal tettünk még szemléletesebbé a kicsiknek, fontosak voltak a finommotorika fejlesztése szempontjából is. Aztán a hullámvonalak vízzé varázsolódtak, ahol már gyorsan ment a halacskák egyszerű formájának beépítése is. Az esőcseppeket utánzó vonalak után élvezetes volt a napocska elővarázslása a papíron. Ez a forma pedig továbbvitt a napraforgók felé, amelyekről ők is rendelkeztek tapasztalati képpel. Ezekhez szépen illeszthető a madarak formája, vagy a pillangóké, csigáké. Fokozatosan bővül az ismeret, a motívumok száma, miközben mindig ott a biztos, ami már jól megy, ami a sikerélményt biztosítja. A foltképzéssel ugyanígy foglakoztunk. A kézzel, ujjal kialakított foltok lassan változtak mások számára is értelmezhető formákká. 

A házak formájához többször is visszatértünk, folyamatosan bővítve a formák részletezettségét. A falak-háztetők után bővítettünk az ajtóval, ablakkal, kéménnyel, a falak díszítésével, cserépmintával a tetőn stb. Az egyes elemek megrajzoláshoz mindig meseelemet kötöttünk (kinek a háza, mit csinál, mit szeretne?), amitől rögtön megértették: a rajz mesél, és jó, ha mások is megértik a formák jelentését. Így lesz bekapcsolható a verbalitás, sőt a fantáziafejlesztés, akár a saját, akár a másik rajzának bemutatásával is. 

Kell, hogy szóljak még a technikákról. Nem tudom, mikor változik a kép: az óvodások számára legkevésbé alkalmas keményhegyű színes ceruzákat mikor váltja fel az ebben a korban megfelelő, könnyen nyomhagyó eszközök sora, a pasztellkrétáé, filctollé, festéké, jó minőségű zsírkrétáé… Tartok tőle, hogy majd egy gazdaságilag jobb világban. És akkor talán lesznek majd ezekhez megfelelő famentes rajzlapok is, kiszorítva a barnás, nedvszívó rajzlapot, amit már régen ki kellett volna vonni a forgalomból, mert nem alkalmas ezeknek az eszközöknek a használatához. Vagy a vékony irodai hulladékpapírokat, amelyek csak a ceruzához jók. 

Szóval a mi foglakozásainkon használtunk filctollakat, pasztellkrétát (főleg a kettőt kombinálva, hogy a háttér is betöltött legyen), zsírkrétát, vízfestéket (együtt is, kihasználva a zsírkréta víztaszító tulajdonságát, azt, hogy nem gond, ha a zsírkrétával megrajzolt formákra ráfest, nem tűnik el), szivacsot, szivacshengert, ecsetet, és igen, festettünk kézzel is. Használtunk ollót, ragasztót is, mivel készítettünk közös alkotásokat, nagyobb méretben, amibe mindenkinek az alkotása beépült. Azért, hogy közösen is átéljük a sikerélményt, erősítve a csoportérzést, a másik elfogadását.

A kreatív (ahogy a kicsik mondják: varázslós) technikák hihetetlen módon segítik a munkánkat. Nem marad gyerek, aki ne rajzolna szívesen, azért, hogy ezekben a varázslatokban részt vehessen.

A felzárkóztató foglakozások során a gyerekek ráéreztek a tevékenység örömére, sikerélményük volt, rengeteg játékot, nevetést élhettek át. Ezekben az örömökben pedig mi pedagógusok fejleszthettünk, taníthattunk, nevelhettünk.

Pár gyereknél a projekt végére határozottan felfedezhetővé vált a vizuális tehetség. A sztereotípiáktól mentes, öntörvényű ábrázolásban, az elmélyült munkában. A többieknél lehet, hogy később lesz érzékelhető. De az is lehet, hogy nem. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindegyik gyereknek olyan képessége fejlődhetett, amelyekkel biztosabban léphetnek majd be az iskolába. Csak megfelelő eszközök, a gyerekek fejlettségéhez igazodó feladattípusok, az apró, egymáshoz kapcsolódó, és rendszert alkotó fejlesztő lépések tudatos alkalmazása kellett hozzá. 

Meg persze a közös örömünk. A gyerekeké, és a pedagógusoké.

Kattints a nagyobb képekért!