Lencse Máté: A felsőoktatásról

Valóban csak abból az egyetlen szempontból lehet megközelíteni a kérdést, hogy vajon el lehet-e helyezkedni a diplomával? Mindössze erről szólna a dolog? A munkahely az egyetlen és kizárólagos mérce? És ha igen, képesek vagyunk megmondani előre, milyen szakemberből mennyire lesz szükség egy, tíz, ötven év múlva? 

Egy történettel szeretném kezdeni. 

Volt ott, aki még nem töltötte be a húszat, volt, aki két hónapja érettségizett, de ott volt egy családos anyuka, két bölcsész, egy értékesítési területről érkező, egy hónapok óta munkanélküli és egy vállalaton belül váltó személy is. Ott ültünk a teremben – a kiválasztottak – és vártunk. Tagadhatatlanul színes felhozatal, de két, sokszor nélkülözhetetlennek gondolt dolog hiányzott: szakirányú felsőfokú végzettség és szakmai tapasztalat. Mégis ott ültünk egy nagy pénzintézet alkalmazottjaiként – igen, már a tréning idejére szerződéssel és fizetéssel rendelkeztünk –, és vártuk, hogy kiképezzenek egy olyan munkára, amihez semmi közünk. 

Öt héttel később mi, akik megfeleltünk a vizsgákon, már dolgoztunk is. Ennyi idő elég volt, hogy megismerkedjünk a rendszerekkel, az alapvető tudnivalókkal, és hogy a mentorok mellett élesben is gyakorolhassunk. És nem az egyszeregyet ismételgettük: át kellett látni folyamatokat, meg kellett érteni problémákat, majd megoldani őket, bonyolult műveleteket végezni, kommunikálni ügyfelekkel és kollégákkal. Ma is azt gondolom, hogy összetett munkát végeztünk. (Hogy hol, az másodlagos kérdés, a megértés szempontjából csak a terület lényeges: pénzügyi szektor). Összegezve: végzettség és tapasztalat nélkül másfél hónap után kompetens munkavégzés jellemzett minket egy néhányunk esetében kifejezetten idegennek tekinthető területen.

Vázoljunk fel a történethez kapcsolódóan egy modellt! Hősünk tizennyolc évesen, közvetlenül az érettségi után beadja az önéletrajzát. Felveszik, sikeresen vizsgázik, és dolgozni kezd. A munka jól megy, mintha neki találták volna ki. Egy-két év elteltével folyamatosan pályázik cégen belül, hogy elinduljon a ranglétrán felfelé. Gyűjti a szakmai tapasztalatokat, ismeretségeket. Már az elején úgy érzi, hogy ezen a területen fog dolgozni a későbbiekben is, viszont ha komolyabb vezetői pozíciót szeretne, szüksége lesz papírra (diploma) is. Így aztán él a munkáltatója által kínált lehetőséggel, és a cég anyagi támogatásával diplomát szerez esti tagozaton.1 A legideálisabb esetben huszonegy évesen van diplomája, három év szakmai tapasztalata, ismeretsége. Huszonhárom évesen értelemszerűen még jobban áll, cégen belül is sikerült előre lépnie: csoportvezető, ráadásul több interjún is jól szerepelt már, rövidesen váltani fog felfelé. A fizetése átlag feletti, versenyképes, nyugodtan alapíthat családot, belevághat akár egy lakásvásárlásba is. (Bizonyos szintig egyébként diploma nélkül is egészen könnyen el lehet jutni.) Tündérmese, mondhatnánk, de tévednénk, mert ha nem is ennyire vegytisztán, de akad rá példa. 

Az egyetemista majdnem ugyanitt tart ennyi idősen csak nincs szakmai tapasztalata, ismeretsége, állása és jó fizetése. Hiába van papírja, az utat valószínűleg akkor is végig kell járnia (tisztelet a kivételnek), így az eddig leírtak nagyjából három-öt évvel tolódnak ki.

Ez egy érdekes és jó modell, azzal a fenntartással, hogy nem alkalmazható bárhol. A példa a pénzügyi szektorból van, de találhatnánk máshonnan is: sok céget, multit jellemez ez a fajta hozzáállás; felvértezik leendő dolgozóikat a szükséges tudással, készségekkel és képességekkel. Sokszor fontosabb egy-egy tulajdonság vagy kompetencia, mint a papír. Például nyelvtudás esetében is másodlagos a nyelvvizsga, a lényeg úgyis az, hogy az állásinterjún a pályázó tud-e válaszolni az idegen nyelven feltett kérdésre.

Szélsőségesen felmerülhet az is, hogy akkor mire is való az egyetem/főiskola, mi a funkciója? De azon is érdemes gondolkodni, hogy biztosan a tizennyolc évesen munkába álló fiatal járt-e jobban. Ha erre nemmel felelünk, akkor meg kell mondanunk, hogy mik azok a dolgok (nevezzük egyelőre így őket), amiket a felsőoktatás ad/adhat hozzá az életünkhöz és fejlődésünkhöz. Valóban csak abból az egyetlen szempontból lehet megközelíteni a kérdést, hogy vajon el lehet-e helyezkedni a diplomával? Mindössze erről szólna a dolog? A munkahely az egyetlen és kizárólagos mérce? És ha igen, képesek vagyunk megmondani előre, milyen szakemberből mennyire lesz szükség egy, tíz, ötven év múlva? 

Tekintsünk a felsőoktatási intézményekre iskolaként, az oktatókra pedagógusként, a hallgatókra tanulókként. Ez sok szempontból támadható, valószínűleg jelenleg, így, ebben a formában nem is igaz, mégis ez lesz a kiindulópontunk. Mert baj, hogy ez nem igaz. A felsőoktatás-pedagógia ugyan egyre több figyelmet kap, egyre többen foglalkoznak vele, mégis egyszerűbb a felsőoktatásról szóló diskurzus, mint a közoktatásról folyó. Utóbbiról összetettebben, több dimenzió mentén gondolkodnak. A felsőoktatásról hajlamosak vagyunk egyszerűbben vélekedni, úgy tűnik, a kérdés csupán annyi, hogy el tudnak-e helyezkedni adott diplomával. Pedig ezzel számos trend szemben áll. Gondoljunk az expanzióra, az élethosszig tartó tanulás mindent átható eszméjére, a kompetenciaalapúságra, a kulcskompetenciákra stb. Ezek hatással vannak a felsőoktatásra is, tehát nem szabad őket figyelmen kívül hagyni.

De ha mégis megpróbáljuk, és minél egyszerűbben tekintjük a felsőoktatás funkcióját, akkor is falba ütközünk. Megjósolhatatlan, hogy egyes szakterületeken mennyi emberre lesz szükség három, öt, tíz év múlva.2 Túlságosan kockázatos játék a költséghatékonyságra hivatkozva annyi fiatal képzését finanszírozni, amennyi esetleges tanulmányok szerint kell. Hiszen hallottunk már kibukásról, pályaelhagyásról. Utóbbit pedig ne tekintsük sikertelenségnek, a befektetett összegek pocsékolásának. Gondoljunk például a sokat támadott bölcsészképzésre: az onnan kikerült hallgatók jellemzően kevésbé tudnak a szakjuknak megfelelő állást keríteni, ezért gyakori a pályaelhagyás. Viszont a képzés során olyan kompetenciák kerülhetnek birtokukba, melyekkel sokféle területen el tudnak helyezkedni. Csak szakbarbárok képzése nem lehet cél. Számos helyen olvashatunk a tudástranszfer fontosságáról , aminek egyik fő oka, hogy mostanság egyre ritkább az, hogy valaki elhelyezkedik egy vállalatnál, és ugyanott, ugyanazt csinálja negyven éven keresztül. Képesnek kell lennünk új területeken alkalmazni a megszerzett tudásunkat, de képesnek kell lennünk a folyamatos tanulásra is.

A bölcsészek képzése egyébként önmagában is védhető, ehhez elég Boros János egy írásából (A filozófia és a bölcsészettudományok haszna3) idéznem: „A demokrácia fennmaradásának, a tudományok fejlődésének és a gazdaság növekedésének feltétele, hogy fogalmainkat nyílt diszkussziókban vizsgáljuk és elemezzük.”4 Számos konkrét példát hoz fel állításának alátámasztására, melyeket itt most nem idéznék. Később így folytatja: „Ha a filozófia és a bölcsésztudományok művelését, oktatását nem támogatja az Európai Unió és benne a tagországok kiemelt mértékben, akkor Európa nemcsak kulturálisan és civilizatorikusan veszíti el vezető szerepét a világban (kínai, japán és távol-keleti diákok tízezrei tanulnak hazájuk ösztöndíjával nyugati egyetemeken bölcsésztudományokat, filozófiát, irodalmat, történelmet, antropológiát stb.), de elveszíti példaképszerepét, és a hanyatló birodalmak sorsára jut. Nem mi fogjuk megérteni a más kultúrákat, és velük a sajátunkat, hanem ők fognak bennünket megérteni, értelmezni – mert mi elfelejtünk fogalmainkkal bánni.” 5

Az egyszerű képletben ugye arról van szó, hogy az elhelyezkedéshez és hasznos munkavégzéshez szükséges tudást kell megszerezni. A tudás azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látni szeretnénk. Csapó Benő például a tudás szerveződésével kapcsolatban három dologról ír: szakértelem, műveltség, kompetencia. 6Amiről eddig beszéltünk, az csak a szakértelem. A műveltséggel kapcsolatban írja Knausz Imre, hogy „a közoktatás egyik alapvető funkciója a nemzeti műveltség közvetítése abból a célból, hogy az állampolgárok megértsék egymást a közügyekről folytatott demokratikus diskurzus során.”7 Számomra nem lehet kérdés, hogy ez a megállapítás a felsőoktatásra is értelmezhető. Ennek persze egyik oka az is, hogy a közoktatás nem végzi el a feladatát maradéktalanul. Azonban azt gondolom, hogy ha meg is tenné, attól a felsőoktatásnak ez még feladata kell hogy legyen. Ugyanis nem olyan folyamatról beszélünk, ami be tud fejeződni – hogy csúnyán fejezzem ki magam. A kompetenciával kapcsolatban most elég a kulcskompetenciákra gondolni, azokra, melyekről jelenleg azt gondoljuk, hogy mindenki számára nélkülözhetetlenek az élethez. Ha pedig valóban azok akkor a felsőoktatásnak is célja azok vizsgálata és fejlesztése.

Én amondó vagyok, érdemesebb a felsőoktatásról is több dimenzióban gondolkodni, mert ha semmi pluszt nem ad, ha nincs más feladata, mint munkához juttatni az egyéneket, akkor kérdés nélkül követendő példának tartom a vázolt modellt, mert nem szeretem fecsérelni az időmet. Ehhez viszont egy sokkal felkészültebb közoktatásra lenne szükség, hiszen egyre többen kerülnének onnan közvetlenül a munka világába, ami újabb kérdéseket vetne fel.

Befejezésül pedig idézzünk egy slágerből: „Nyolc óra munka, Nyolc óra pihenés, Nyolc óra szórakozás.”8 Jusson eszünkbe, hogy szerencsénkre az élet nem csak munkából áll, és ezt ne felejtsük el akkor sem, amikor a felsőoktatásról gondolkodunk. 

• 1. Persze bizonyos feltételek vannak: vissza kell fizetni az összeget, ha felmond, és máshová megy X éven belül.
• 2. Az ÉS hasábjain Bonifert Márta emlékeztet minket ennek a veszélyeire.
• 3. Boros János: A filozófia és a bölcsészettudományok haszna. In: Uő: A tudomány, a tudás és az egyetem. Budapest, 2010, 129-135. o.
• 4. Uo. 132. o.
• 5. Uo. 134. o.
• 6. Pl. A tudás és a komopetenciák c. előadásában
• 7. Knausz Imre: Műveltség és motiváció a közoktatásban. In: Egyenlítő, 2011. 9. sz. 8. o.
• 8. Nagy Feró (Beatrice).