Lencse Máté: Ahogy te akarod

Egészen elképesztő látvány, ahogy a gyerekek figyelnek és koncentrálnak amellett, hogy élvezettel, érdeklődve és hozzáértően rajzolnak. Azt tehát látjuk, hogy képesek koncentrált munkát folytatni, együttműködni, de azt nem látjuk, hogy honnan jutottak el idáig. L. Ritók Nóra el is mondja, hogy jó lett volna, ha már az elején ott van a stáb, és be tudja mutatni az egész folyamatot, mert nagyon messziről indultak.

L. Ritók Nórát ismerjük, olvassuk a blogját és az itt megjelent írásait, tudjuk, mivel foglalkozik, mit csinál. A IV. Miskolci Taní-tani Konferencián tartott előadása magával ragadó volt: Művészeti nevelés a nyomor szélén. Próbáltam elképzelni, hogy az milyen lehet, de nem nagyon tudtam. Teljesen valószínűtlen, hogy hazánkban a leírt körülmények között éljenek gyerekek, de ha ezt még fel is dolgozzuk, azt már végképp nem értjük, hogy miként képesek ilyen gyönyörű képeket készíteni. Aztán tudomást szereztem a filmről, ami ugyan csak egy kicsivel hozza közelebb hozzánk ezt a világot, de ez is nagyon sokat számít. És Pálos György Ali filmjét főleg ebből a szempontból kell néznünk, mert fontos, hogy sokan lássák, mi fán terem az Igazgyöngy.

Amikor leültem megnézni a filmet, nagyon bíztam abban, hogy az alkotóknak sikerül a háttérben maradniuk. A téma ugyan hálás, mert tele van érdekességekkel és érzelmekkel, de pontosan ettől olyan nehéz megragadni, mert egyetlen klisé vagy túlzás tönkreteheti az egész élményt. Pálosék szerencsére nem követtek el nagy hibát, jó ízléssel, szerényen nyúltak az anyaghoz, és ezzel tulajdonképpen teljesítették is a legfontosabb feladatot. Bár tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy ezt a filmet nem a hetedik művészet ezen ágának legjobbjai által felállított elvárások felől kell nézni, nem mehetünk el néhány szembetűnő probléma mellett.

Nehéz úgy belesűríteni hatvanhét percbe egy ennyire összetett, szerteágazó történetet, hogy kellőképpen informálja a nézőt, a lehető legteljesebb képet nyújtsa témáról, ugyanakkor egységes legyen, tehát ne essen darabjaira. Sajnos ezt a feladatot már nem sikerült maradéktalanul megoldaniuk a készítőknek. Összeszámlálhatatlanul sok szálba kapnak bele, végigvinni azonban egyiket sincs idő. Erre a legjellemzőbb példa Lulu története, aki váratlanul főszereplő lesz, de csak nagyon vázlatosan van időnk megérteni, mi és miért történik vele. Mindezek közben utazunk Nóri nénivel, mindenfelé történetmorzsákat szedegetve fel: egy gyerek kórházba kerül, máshol az uzsora okoz gondot, és persze lehetne még sorolni. Aztán röviden megismerkedünk L. Ritók Nóra munkásságával és az Igazgyöngy Alapítvánnyal. Közben egy-egy gyerek felolvassa saját bemutatkozását egy füzetből, amiről a vége felé derül ki, hogy az Igazgyöngy Alapítvány “Esélyegyenlőségi Szakmai Műhely” projektjének zárókiadványa. Aztán olyan is van, amikor L. Ritók Nóra mesél, főleg érzésekről, és erről az egészről, amit csinál, és közben persze órákat is látogatunk. Bár mindegyik rész fontosnak, szinte kihagyhatatlannak tűnik, talán lehet érezni, hogy a film túl sokat akar. Ennyi mindenre sajnos nincs idő, szelektálni kellett volna ahhoz, hogy egy sokkal egységesebb filmet készítsenek. Számomra például a foglalkozások voltak a legérdekesebbek, hiszen ettől igazán különleges az, amit csinálnak, ez az egésznek a sava-borsa, amellett, hogy a szociális támogatás fontosságát egyáltalán nem szeretném kisebbíteni. 

A film egy pontján fel is merül a kérdés, hogy hol van a határ az oktatás és a szociális munka között. Ebben az esetben a két dolog egész egyszerűen elválaszthatatlan egymástól: muszáj menni – mondja L. Ritók Nóra. Menni kell a kórházba, hogy lássák, a gyerekek mögött van valaki, ha már a szülőket nem tekintik partnernek. Menni kell segíteni, vinni kell az adományokat, menni kell megoldani a problémákat, konfliktusokat. Ez nagyon nehéz dolog, és nem csak azért, mert embert próbáló feladat mind lelkileg, mind fizikailag, hanem olyan egyszerű dolgok miatt is, mint a kilométerek és az egy napba beleférő órák száma, ami ugye maximum huszonnégy – bár néha aludni is kell. És persze a pénzt se felejtsük el mint kulcsfontosságú tényezőt.

Egészen elképesztő látvány, ahogy a gyerekek figyelnek és koncentrálnak amellett, hogy élvezettel, érdeklődve és hozzáértően rajzolnak. Azt tehát látjuk, hogy képesek koncentrált munkát folytatni, együttműködni, de azt nem látjuk, hogy honnan jutottak el idáig. L. Ritók Nóra el is mondja, hogy jó lett volna, ha már az elején ott van a stáb, és be tudja mutatni az egész folyamatot, mert nagyon messziről indultak. Igen, valóban jó lett volna. De hol van erre pénz? A filmezés ma Magyarországon nagyon nehéz helyzetben van, és a dokumentumfilm még ezen belül is mostohagyerek. El sem tudom képzelni, hogy honnan lehetett volna pénzt szerezni arra, hogy egy egész évet végig filmezzenek. Ilyen szempontból egyébként sok hasonlóság van a művészeti nevelés, és a dokumentumfilmezés között: mindkettő a perifériára szorult, de szerencsére vannak képviselőik, akik úgy gondolják, hogy fontos, amit csinálnak. Ez a film e két dolog szerencsés találkozása, mert a nehézségek ellenére vannak, akik a nyomor szélén művészeti nevelést folytatnak, és akadnak még, akik ezt filmre vegyék, mert fontosnak gondolják, hogy megmutassák a világnak, nem mindenhol almákat és vázákat rajzolnak.

Én jól emlékszem az almákra meg a vázákra. Kipakolták a tanári asztalra, esetleg valami állványra őket, mi pedig különösebb érdeklődés nélkül másoltuk őket, több-kevesebb sikerrel. Szerettük a rajzórákat, mert tulajdonképpen lyukasórának tekintettük őket. L. Ritók Nóra fel is teszi a kérdést, hogy mi érdekelhet egy tíz év körüli fiút egy vázán. Voltam tíz év körüli fiú, és mondhatom, hogy egyáltalán semmi. Egy kedves ismerősöm, amikor látta a Facebookon L. Ritók Nóra egyik írását, megjegyezte, hogy látta a filmet a Szemlén, és hogy bárcsak ilyen rajztanára lett volna. Csatlakozom: bárcsak... Adekvát feladatokat kell adni a gyerekeknek, olyat, ami érdekli, ami valami élményéből táplálkozhat, ami megragadja, és akkor már csak technikákat kell mutatni neki. Pofonegyszerű a recept, és láthatóan csodálatos eredmények születnek: a gyerekek vizuális képességein túl a magatartásuk, koncentrációjuk és kommunikációjuk is fejlődik. L. Ritók Nóra elmondja, hogy a művészet bizonyítottan alkalmas a devianciák kezelésére, a lelki problémák megoldására. A filmet nézve egyre érthetetlenebb, miért gondolják néhányan, hogy nincsen szükség művészeti nevelésre. (Itt a Taní-tanin is sok írás foglalkozik művészetpedagógiával, sok jó gyakorlatot bemutatva.) Még egy nehézség, hogy L. Ritók Nóra ezt az egészet egy halmozottan hátrányos környezetben csinálja. A rövid történetből kitűnik, hogy az Igazgyöngy Alapítvány előtt, önkormányzati iskolánál dolgozva sok akadályba ütközött, kollégái leginkább azt nem szerették volna, ha cigányiskolává válnak. Aztán lép az alapítványi iskola irányba, de ez sem egyszerű, mert elegendő egy egyházi iskola megalakulása a térségben, ami elszippantja a diákokat. Maradnak a HHH-s gyerekek, szegregálódik az osztály, és semmi esély egy integrált modellre, mert ugye minek az...

A film egyértelműen fogalmaz: szükség van erre. Nézzük csak meg a film végi sikerlistát, mennyi hazai és nemzetközi pályázaton érnek el sikereket. Hogy a nyomorból el lehet jutni Portugáliába, vagy az egész osztályt el lehet vinni a Balatonra, az nem elhanyagoltható tényező. Ráadásul az egészben az a legjobb, hogy mindezt ők maguk érik el – és ezzel tisztában is vannak. És legyünk szakmaiak újra: miközben jól érzik magukat, és értékes dolgokat alkotnak, még számos kompetenciájuk is fejlődik.

Azt írtam az elején, fontos, hogy sokan lássák ezt a filmet, de vajon lesz-e mód erre. Lesz-e mozi, ami vetíteni fogja, lesz-e tévécsatorna, amelyik műsorra tűzi olyan időpontban, amikor esetleg még ülnek is emberek a készülékek előtt? Sajnos kétlem, pedig fontos lenne, hogy az érdeklődők meg tudják nézni a filmet, és kicsit tisztább képet alkossanak arról, milyen is a művészeti nevelés a nyomor szélén.