L. Ritók Nóra: Mi lett volna, ha…

Ha olyan iskolában szerzett volna tapasztalatokat, ahol a pedagógusok már nem tudnak mit tenni az iskolába is begyűrűző társadalmi problémákkal, akkor megértené, hogy mennyire rossz úton jár.

Jól emlékszem kedvenc történelemtanáromra, aki gyakran mondta, hogy az így kezdődő mondatok nem jók… hogy azzal nem érdemes foglalkozni, ami nem történt meg. A tényekkel kell törődni, nem a feltételezésekkel.

Mégis, miután sokadszorra hallom az államtitkár asszony érvelésében az „én iskolámban úgy volt” kezdetű mondatokat, ami elégséges indok arra, hogy csak ez az egy út legyen üdvözítő, szóval elgondolkodom azon, mi lett volna, ha az államtitkár asszony cigányiskolában tanít, vagy legalábbis olyan iskolában, ahol a HHH gyerekek aránya meghaladja az 50%-ot? Mi lett volna, ha onnan meríti a tapasztalatait? 

Mert akkor minden más lenne. Akkor megértette volna, és fel sem veti annak idején azt a köpeny dolgot, mert tudja, hogy az iskolaköpeny nem takarja el a szegénységet.

Értené, hogy a pedagógiai eszközöket felváltó, a szigorító, hatósági intézkedéseket előtérbe helyező, büntető szellemű iskolában nem lehet a szükséges eredményt elérni. Tudná, hogy velük másképp kell. Azt is látná, hogy az ugyanabból a tankönyvből, ugyanolyan ritmust szerint haladó pedagógusok képtelenek lesznek teljesíteni ezekkel a gyerekekkel az előírt szintet. Mert nem ezen múlik. És semmilyen szakfelügyelő nem tud majd megoldást adni. Hiába ellenőriz. 

Látná, hogy az erkölcstan téziseinek mennyire különböző értékrendszerben élő, gondolkodó gyerekekre kellene hatni, és megértené, hogy az a tanári magyarázat, hogy pl. a család attól család, hogy két ember házasságot köt, ellentmondást teremt a gyerekben, mert az szembe megy az oláh cigány szülők hagyományaival. Meg az anyagi helyzetükkel. Mert az, hogy nem kötnek házasságot, az nem bűnös út… csak más. És látná azt is, hogy a bűn fogalma bonyolultabb rendszerben van a mélyszegénységben élőknél. Hogy csak messziről olyan egyértelműek a kategóriák.

Ha olyan iskolában szerzett volna tapasztalatokat, ahol a pedagógusok már nem tudnak mit tenni az iskolába is begyűrűző társadalmi problémákkal, akkor megértené, hogy mennyire rossz úton jár. Értené, meddig tud hatni az iskola. Látná, hogy a probléma bonyolultabb annál, hogy egy merev, kierőszakolt úton haladva megoldódjon. Belátná, hogy a 10% szabad mozgástér nem elég. És akkor talán felismerné, hogy csak a társadalom egy részének megfelelő oktatási rendszert épít ki. Hogy esélytelenné teszi a gyerekek harmadát. Akik szegények.

Látná, hogy csak további hazugságokra készteti azokat az iskolákat, amelyek eddig is hazudtak. Amelyek eddig is csúsztattak a kompetenciamérési eredményekkel és persze az év végi osztályzatokkal is, hogy túléljék, továbbgörgessék azokat a gyerekeket, akikkel nem tudnak mit kezdeni, akikkel csak egyet akarnak, szabadulni tőlük, mihamarabb, mindegy, ha nem tud semmit, csak menjen már.

Akkor talán a differenciálás, az egyéni fejlesztés, a motiváció lenne hangsúlyos a rendszerben, és az esélyegyenlőség természetes vezérelv lenne, szóba sem kerülne a szegregáció, és nem a vitorlázás meg a lovaglás lenne a pedagógiát színesítő új terület. Akkor a módszereken lenne a hangsúly, nem az új, megfizethetetlen tevékenységeken. Talán akkor engedte volna a törvényben is a szöveges értékelést, amit szerte a világban sikerrel alkalmaznak a demokráciákban. Talán akkor nem szorulnának ki a rendszerből az alternatív pedagógiák. Akkor más lenne.

De nem így van. Azért sokat gondolkodom ezen. Az egyéni tapasztalatok és a rendszerépítés összefüggésén. Lehet, itt van a baj nálunk. Hogy az éppen regnáló kormány mindig új rendszert épít. Az akkor éppen a székben ülők egyéni tapasztalati alapján. Ha liberális gondolkodású ül a döntéshozói székben, akkor arra halad az oktatás. Ha vallásos vagy a XIX. század pedagógiai eszközeire esküdő, akkor az jön elő. Ha a lexikális tudás fontosságát hangsúlyozó, akkor ez. Ha a kompetenciák kerülnek előtérbe, akkor az. Ha a focira vagy az ősmagyar hagyományokra építi valaki az értékrendszerét, akkor az kerül be. Megéltük már ezt sokszor. Csak nem ilyen erősen és nem minden területen. 

És abban is van különbség, ki mennyire enged a szakma érveinek, ki gondolja, hogy talán nem olyan biztos, hogy az ő értékrendje, tudása az egyetlen, hanem belátja, hogy vannak pl. standard értékek az irodalomban, van hiteles, tényekre épülő történelemfelfogás, vannak kutatások, amelyek támpontot adnak. Vagy mindezzel nem foglalkozva épít, helyesebben előbb rombol le mindent, és épít egy új világot, ami az övé. Mindegy, hogy csak az övé. Vagy a társadalom harmadáé. Ami még akkor sem jó, ha a fele el tudja fogadni.

Mert mindenkinek benne kellene lenni. Mindenkire jól kellene hatni. Mindenkinek el kellene tudni fogadni.

Leginkább az zavar, hogy a kezdetektől nem látom a kétkedés képességét. Vagy ez már nem kell? Bennem még mindig erős vezérelv, minden óra előtt mérlegelem pl. a feladataimat, utána átgondolom, jól döntöttem-e. Megkérdezek okosabbakat. Olvasok. Keresgélek. Mérek. Alternatívákat dolgozok ki. Tudomásul veszem, hogy a gyerekek nem egyformák. Ehhez alkalmazkodom. Keresem a szeretet és a következetesség, a rugalmasság és a szabálytartás megfelelő arányát, mindig megkérdőjelezve magamban, jól járok-e el. Próbálom a gyermekközpontúság megtartását mindenek fölé helyezni, mert fontos nekem, hogy a gyerek jól érezze magát az órámon. Keresem ehhez a kapaszkodókat, tele kétségekkel, mert ezek egyre jobban eltérnek az elrendelt úttól.

Lehet, idejétmúlt vagyok. Talán nekem is másféle gyerekeket kellene tanítanom. Ahol a szülő fizetőképes, vallásos, partner, boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott, nem kételkedő. Aki szó nélkül elfogad mindent. Akinek nevelési elvei tökéletesen illeszkednek a központi elgondolásokhoz. De ahol én dolgozom, ott a szülők nagy része szegény, tanulatlan, munkanélküli, nélkülöző, megfélemlített, kirekesztett és ingerült. 

Ők nem tudnak olyan alapot adni a gyerekeiknek, ami az épülő oktatási rendszerben sikeressé tehetné őket. De talán nem is kell velük törődni sokáig. Csak a 16. életévig.