L. Ritók Nóra: Mi lett volna, ha…

Forrás: http://igazgyongy-alapitvany.hu/

Ha olyan iskolában szerzett volna tapasztalatokat, ahol a pedagógusok már nem tudnak mit tenni az iskolába is begyűrűző társadalmi problémákkal, akkor megértené, hogy mennyire rossz úton jár.

Jól emlékszem kedvenc történelemtanáromra, aki gyakran mondta, hogy az így kezdődő mondatok nem jók… hogy azzal nem érdemes foglalkozni, ami nem történt meg. A tényekkel kell törődni, nem a feltételezésekkel.

Mégis, miután sokadszorra hallom az államtitkár asszony érvelésében az „én iskolámban úgy volt” kezdetű mondatokat, ami elégséges indok arra, hogy csak ez az egy út legyen üdvözítő, szóval elgondolkodom azon, mi lett volna, ha az államtitkár asszony cigányiskolában tanít, vagy legalábbis olyan iskolában, ahol a HHH gyerekek aránya meghaladja az 50%-ot? Mi lett volna, ha onnan meríti a tapasztalatait? 

Mert akkor minden más lenne. Akkor megértette volna, és fel sem veti annak idején azt a köpeny dolgot, mert tudja, hogy az iskolaköpeny nem takarja el a szegénységet.

Értené, hogy a pedagógiai eszközöket felváltó, a szigorító, hatósági intézkedéseket előtérbe helyező, büntető szellemű iskolában nem lehet a szükséges eredményt elérni. Tudná, hogy velük másképp kell. Azt is látná, hogy az ugyanabból a tankönyvből, ugyanolyan ritmust szerint haladó pedagógusok képtelenek lesznek teljesíteni ezekkel a gyerekekkel az előírt szintet. Mert nem ezen múlik. És semmilyen szakfelügyelő nem tud majd megoldást adni. Hiába ellenőriz. 

Látná, hogy az erkölcstan téziseinek mennyire különböző értékrendszerben élő, gondolkodó gyerekekre kellene hatni, és megértené, hogy az a tanári magyarázat, hogy pl. a család attól család, hogy két ember házasságot köt, ellentmondást teremt a gyerekben, mert az szembe megy az oláh cigány szülők hagyományaival. Meg az anyagi helyzetükkel. Mert az, hogy nem kötnek házasságot, az nem bűnös út… csak más. És látná azt is, hogy a bűn fogalma bonyolultabb rendszerben van a mélyszegénységben élőknél. Hogy csak messziről olyan egyértelműek a kategóriák.

Ha olyan iskolában szerzett volna tapasztalatokat, ahol a pedagógusok már nem tudnak mit tenni az iskolába is begyűrűző társadalmi problémákkal, akkor megértené, hogy mennyire rossz úton jár. Értené, meddig tud hatni az iskola. Látná, hogy a probléma bonyolultabb annál, hogy egy merev, kierőszakolt úton haladva megoldódjon. Belátná, hogy a 10% szabad mozgástér nem elég. És akkor talán felismerné, hogy csak a társadalom egy részének megfelelő oktatási rendszert épít ki. Hogy esélytelenné teszi a gyerekek harmadát. Akik szegények.

Látná, hogy csak további hazugságokra készteti azokat az iskolákat, amelyek eddig is hazudtak. Amelyek eddig is csúsztattak a kompetenciamérési eredményekkel és persze az év végi osztályzatokkal is, hogy túléljék, továbbgörgessék azokat a gyerekeket, akikkel nem tudnak mit kezdeni, akikkel csak egyet akarnak, szabadulni tőlük, mihamarabb, mindegy, ha nem tud semmit, csak menjen már.

Akkor talán a differenciálás, az egyéni fejlesztés, a motiváció lenne hangsúlyos a rendszerben, és az esélyegyenlőség természetes vezérelv lenne, szóba sem kerülne a szegregáció, és nem a vitorlázás meg a lovaglás lenne a pedagógiát színesítő új terület. Akkor a módszereken lenne a hangsúly, nem az új, megfizethetetlen tevékenységeken. Talán akkor engedte volna a törvényben is a szöveges értékelést, amit szerte a világban sikerrel alkalmaznak a demokráciákban. Talán akkor nem szorulnának ki a rendszerből az alternatív pedagógiák. Akkor más lenne.

De nem így van. Azért sokat gondolkodom ezen. Az egyéni tapasztalatok és a rendszerépítés összefüggésén. Lehet, itt van a baj nálunk. Hogy az éppen regnáló kormány mindig új rendszert épít. Az akkor éppen a székben ülők egyéni tapasztalati alapján. Ha liberális gondolkodású ül a döntéshozói székben, akkor arra halad az oktatás. Ha vallásos vagy a XIX. század pedagógiai eszközeire esküdő, akkor az jön elő. Ha a lexikális tudás fontosságát hangsúlyozó, akkor ez. Ha a kompetenciák kerülnek előtérbe, akkor az. Ha a focira vagy az ősmagyar hagyományokra építi valaki az értékrendszerét, akkor az kerül be. Megéltük már ezt sokszor. Csak nem ilyen erősen és nem minden területen. 

És abban is van különbség, ki mennyire enged a szakma érveinek, ki gondolja, hogy talán nem olyan biztos, hogy az ő értékrendje, tudása az egyetlen, hanem belátja, hogy vannak pl. standard értékek az irodalomban, van hiteles, tényekre épülő történelemfelfogás, vannak kutatások, amelyek támpontot adnak. Vagy mindezzel nem foglalkozva épít, helyesebben előbb rombol le mindent, és épít egy új világot, ami az övé. Mindegy, hogy csak az övé. Vagy a társadalom harmadáé. Ami még akkor sem jó, ha a fele el tudja fogadni.

Mert mindenkinek benne kellene lenni. Mindenkire jól kellene hatni. Mindenkinek el kellene tudni fogadni.

Leginkább az zavar, hogy a kezdetektől nem látom a kétkedés képességét. Vagy ez már nem kell? Bennem még mindig erős vezérelv, minden óra előtt mérlegelem pl. a feladataimat, utána átgondolom, jól döntöttem-e. Megkérdezek okosabbakat. Olvasok. Keresgélek. Mérek. Alternatívákat dolgozok ki. Tudomásul veszem, hogy a gyerekek nem egyformák. Ehhez alkalmazkodom. Keresem a szeretet és a következetesség, a rugalmasság és a szabálytartás megfelelő arányát, mindig megkérdőjelezve magamban, jól járok-e el. Próbálom a gyermekközpontúság megtartását mindenek fölé helyezni, mert fontos nekem, hogy a gyerek jól érezze magát az órámon. Keresem ehhez a kapaszkodókat, tele kétségekkel, mert ezek egyre jobban eltérnek az elrendelt úttól.

Lehet, idejétmúlt vagyok. Talán nekem is másféle gyerekeket kellene tanítanom. Ahol a szülő fizetőképes, vallásos, partner, boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott, nem kételkedő. Aki szó nélkül elfogad mindent. Akinek nevelési elvei tökéletesen illeszkednek a központi elgondolásokhoz. De ahol én dolgozom, ott a szülők nagy része szegény, tanulatlan, munkanélküli, nélkülöző, megfélemlített, kirekesztett és ingerült. 

Ők nem tudnak olyan alapot adni a gyerekeiknek, ami az épülő oktatási rendszerben sikeressé tehetné őket. De talán nem is kell velük törődni sokáig. Csak a 16. életévig. 

A szerzőről: 

Hozzászólások

És én erre nagyo n szívesen válaszolnám azt, hogy majd a pedagógusok. Hogy nem számít milyen a rendszer, mert ők értik és tudják. Oké nem most, de majd az új generáció. De nagyon nem ezt tapasztalom. A tanárképzésben dolgozva, a hallgatókkal beszélgetve már nem tudom elég magabiztosan azt mondani, hogy majd a pedagógusok, ők majd változtatnak a rendszeren. Belülről. Persze sokan a képzés elején vannak, nem meglepő vagy probléma, hogy máshogy gondolkodnak, csak valahogy a végére is kevés a változás. A szelektív iskolarendzserről beszélgetve, felhozva a komprehenzivitást inkább falakba ütközöm, mint nem. Mert mi lesz azokkal, akik haladni szeretnének. A jobb képességűekkel. Az okosokkal. Akik szeretnének tanulni, akik nem bontják a rendet, a jó gyerkek, stb. Nem tudunk elszakadni a jóképességűektől (hátha egyszer valaki elmondja mi az) és féltjük, óvjuk őket. Kellenek az elitiskolák. Nekik. Mert megérdemlik. Mert szeretnek tanulni, akarnak, nem feleselnek, stb.. A többieknek is jobb együtt, nem érzik, hogy lemaradnak, nem nézik le őket, stb. Én ezt nem értem. De tényleg nem értem, ez a legnagyobb bajom. Még mindig felkészületlenül érnek ezek a megjegyzések, pedig lassan hozzászokhatnék, hogy érdemben tudjak kezdeni vele valamit.
És én ezt valahol sokkal nagyobb gondnak érzem, mint hogy az államtitkár asszony beszél össze-vissza.

Ez igaz, amit írsz..hogy az nagyobb baj, teljesen egyetértek vele.  De én azt tapasztalom, hogy a pedagógusok többsége inkább követi, amit kijelölnek neki, abból nem lehet baj...valahogy így szocializálódtunk.....és itt van a cikkben firtatott felelősség. Az, hogy a felsőoktatás ebben mit tud tenni, tud e annyit adni, hogyha kikerülnek, gondolkodó, innováló, megfelelő szinten kételkedő pedagógusok legyenek, és mennyire lesznek képesek ellenállni a beállt rendnek, ami a tantestületekben várja őket, nagy kérdés. És az is, hogy mennyire képesek a saját tapasztalataikon túlnézni. Ezért is lenne fontos, hogy más iskolákat is lássanak...amiből nagyon sok van, és ne akkor szembesüljenek a problémával, mikor már magukra maradtak. Nehéz kérdések, akármerről próbáljuk megfejteni.

A mottóval nem a munkámra célzok. Az általános tanári életútra. Bekerül az iskolába, majd a középiskolába, aztán a felsőfokú oktatás valamelyik "iskolájába", aztán ha nem lendületből hagyja el a pályát, akkor ismét egy iskolában találja magát. Ha igazán következetes, akkor egy olyan iskolában, amilyenben tanult: akkor otthonos a légkör, ismertek a játékszabályok: nem kell nagyon erős csoportnyomás (nevezhetjük munkahelyi szocializációnak is), hogy ő is úgy gondolkodjon, ahogy azok, akik közé dolgozni megy. (Gyógypedagógusként ezt nemigen lehet meglépni.)
Az életről felnövekedése során persze szerez benyomásokat, hiszen a rekrutációs statisztikák szerint nem az elit gyerekei mennek tanárnak.
Hogy arról az életről is szerez-e benyomásokat, amely várja: na, ez (lenne) a képző intézmények felelőssége. Hogy az ELTE gyakorlóhelyei melyek - még a tanítóképzés is a 12. kerületben zajlik, ami Budapest egészére nem épp reperezentatív, és a VIII. kerületben található gyakorlóiskolába sem a környék gyerekei járnak. Megóvjuk őket - részben. Nem tudom, az általános iskolai tanít és tanárképzés, illetve a középiskoláknak tanárokat nevelő helyekbél van-e hasonló, de... a gyógypedagógusképzésben van/volt az úgynevezett összefüggő gyakorlat: ott mindenki a lakóhelye környékén levő kisegítő iskolával volt kénytelen megismerkedni: a vidéki, összevont osztályossal, ahol senki nem kérte rajta számon az oktatástechnikai ismereteket, viszont láthatta a túlélési technikákat. Igényes környezetben mindenkinek a javára, kevésbé igényesben valami mást - két hétig, heti húsz órában. fele hospitálás, fele tanítás.
Aztán hozott egy döntést: 1.) oda. 2.) oda aztán nem. 3.) a gyógypedagógia környékéről is messzire el.
Az 1. döntés az nagyon kemény. Még akkor is, ha gyermekszerető tanári közösségről van szó. Ritkán is hozatik meg: ettől van folyamatos regionális gyógypedagógushiány még a legnagyobb létszámban képzett "tanulásban akadályozottak pedagógiája" szakon is, miközben túlképzés folyik.
Azt a szándékot sem látom, hogy akik kivételes körülmények között dolgoznak - (nem vegetálnak), kivételes elismerésre számíthassanak. Ez pedig az államtitkárasszony szakmai szocializációjával függ össze. Nevezhetjük értékrendnek is.
 
 

matelencse: Valóban jó lenne, ha a minket tanító egyetemi tanárok érdemben tudnának válaszolni a kérdéseinkre. Alapjában véve ott veszett el az egész, hogy az egyetemen olyan tanárok beszélnek nekkünk az integrált oktatásról például, akik életükben nem tanítottak még roma gyerekeket. Bocsánat, nem jól mondtam, nem is beszélnek. Nekünk kell haszontalannál haszontalanabb előadásokat tartanunk A mások iskolája c. kurzuson például a roma iskolákról. És ebből én mit tanulok? Ülünk a csoportban 15-20-an, senkinek sem az a célja, hogy romákat oktasson, mégis jópáran közülünk romákat is fogunk oktatni. De hogyan? Ki készít fel erre? Miért nem olyanok tartanak órát erről, akiknek valóban van tapasztalatuk, akik értenek ehhez? Akad ilyen tanár bőven minden megyében. Attól, hogy számba vesszük a roma iskolákat és azt, hogy ott milyen tárgyak vannak, nem tudok majd bánni a roma gyerekekkel. 
Az integrált iskolákról bezélni és tanulmányokat írni is teljesen feleslegesnek tűnik. Megkérdeztem a tanáromat, hogy szerinte hogy valósítható meg az integrált oktatás jól úgy, ha egy faluban (és ez általános) az osztályokban van 27 roma és 3 nem roma gyermek? Mire ő kijavított, hogy nem ez az integrált oktatás, hanem az, mikor az arányok fordítottak. És hol találunk erre példát? Akkor minek elméleteket gyártani arról, ami a gyakorlatban nem megvalósítható. A pedagógiai képzés nagy baja az, hogy bár a tanári mesterszakon az órák nagy része pedagógiai és pszichológiai tárgyú(szakmódszertanalig van, nem beszélve a csak szakmai tudást adó órákról),  mindegyik órán ugyanaz a semmi-munka zajik. PPT-k, előadások, a hallgatók tapasztalatainak megosztása... Haszontalan! Érdemi munka nincs, érdemi vita nincs! 
 Jó lenne már megoldást találni a szegénységben élő gyermekek felzárkóztatására, de úgy, hogy az egyetemeken mit sem tanítanak, ami hasznos lenne, csak meg nem valósítható modelleket gyártanak, nem jutunk egyről a kettőre ebben az ügyben. 

elvitathatatlan, hogy a tanárképzésben is van hiba (és ezen nem igazán segít, hogy pár évente új rendszereket dolgoztatnak ki elég rövid határidővel), és nyilván az egyetemi oktatókban is. sőt. fogalmazhatok úgy is, hogy elsősorban, hiszen ezért létezik/léteznek, ez a feladatuk, stb. az itt felsorolt képzési tartalmakhoz, tanulásszervezésekhez nem szeretnék hozzászólni, különösen nem egy vélemény alapján, mert nem ismerem eléggé a kontextust.
amiről viszont én beszéltem annak egy hangsúlyosan nem szakmai részét emelném ki. ez pedig a személyes értetlenségem, ami nyilván abból adódik, hogy mást gondolok, de valahogy nagyon mást és ezért újra és újra meg tudnak lepni.
szerencsére nincsen (legalábbis nem tudok róla, no meg nem is akarok) 10 lépés a cigánygyerekek neveléséhez kézikönyv. értem a praktikus tudás iránti vágyat, de nem szabad átesni a ló másik oldalára. példa: hallottam már néhányszor, hogy nem tanítjuk meg fegyelmezni a leendő tanárokat. erre nekem hasonló a válaszom, mint fentebb, mert itt sem tudom azt mondani, hogy ha 3 lépésről Xhangerővel választékosan fogalmazva felhúzott szemöldökkel fegyelmezünk az mindenkinél működik. mert nem. hogyan kell cigánygyerekkel bánni? mint egy gyerekkel. valahogy én nem ezt látom, amikor foglalkozom velük: hogy ez cigány, az meg nem az, de mondom, ez én vagyok, csak éppen ezért sokszor megdöbbent néhány hozzáállás.
az integrált oktatás pedig "kicsit" több mint valami gondolatkísérlet vagy megvalósíthatatlan elmélet, de nem hiszem hogy irodalmak vagy kutatások idézgetése elég meggyőző lenne, úgyhogy elhagyom.

Igen, valóban nem lehet bizonyos dolgokat megtanítani. De akkor miért válhat bárkiből tanár? Az összes gyakorlati vizsga is csak formalitás. Mége gy oylan esetről sem hallottam, hogy valakinek azt mondták volna, hogy könyörgöm, ne menj tanárnak, és aztán ne kapta volna mega  tanári diplomát. és később sem foglalkoznak azzal, hogy valaki tényleg tud-e tanítani, főleg pedig a gyerekekkel bánni.
A tanárképzés meg attól valóban nem lesz jobb, hogy most osztatlanná teszik, nem az osztottsága miatt vacak úgy, ahogy van...
 

Hát az a helyzet, hogy ahol megvalósítható lenne az integrált oktatás, ott se nagyon törekszünk rá. Persze olyan (többségében kistelepüléseken) területeken, ahol a HHH arány eleve nagyobb, nehéz kérdés, de jelenleg még nem tartunk ott, hogy csak az ilyen helyeken nincsen megoldva.

Van igény a pedagógusképzésben a gyakorlati információkra. Ehhez persze nem egy tételsor alapján tankönyvi és előre kiemelt elméleti ismeretanyagot kell adni. Arra is szükség van: az információk megújuló tömegéből tanulni kell a szelektálást, a legfontosabb részletek kiemelését. Ugyanakkor arra is szükség van, hogy a gyakorlat szakemberei a maguk tapasztalataival felvértezzék a mindennapi valóságban való helytállásra a leendő pedagógusokat. Sokan eleve nem akarják ezt, mert az elképzeléseikben csak az elitképzés, a tehetséggondozás útja az, ami járhatónak látszik. Ezt erősíti az a gyakorlat is, amely a ma iskoláiban a sikereken méri a teljesítményt, a versenyeken való helytállásokkal, ilyesmikkel. És az nem eredmény, ha egy hátrányos helyzetű gyermeket vagy gyermek-csoportot felzárkóztatnak kemény munkával ez elégséges szintről a legalábbb közepesre, és esélyt adnak nekik a továbbhaladásra.
A pedagógusok képzésében van igény a hallgatók részéről a mindennapi valóságtartalmak megismerésére, a gyakorlati módszerek elsajátítására, ezek megvitatására. A kérdés az, vannak-e előttük olyan emberek, akik a valós kérdésekre valós helyzeteket tudnak bemutatni.