Tanítunk-e eleget a szegénységről?

L. Ritók Nóra írása

Csak az a baj, hogy itt a logika már régen nem áll meg. Mert a magasztos cél ellenére azzal is szembesülnünk kell, hogy nálunk nemhogy csökken, hanem nő a gyerekszegénység.

Mostanában nagyon sok konferencián megfordultam. Olyanokon is, ahol a leendő szakemberek is a hallgatóságban ültek, szociális és pedagógiai területen tanulók, nekik (is) szóltak az előadások.

Már lassan meg kellene szoknom, hogy mindig úgy ülök ott, mint egy kakukktojás, és miközben mindenki hallatlan sikerekről számol be, problémákról szinte alig hallani, én mindig ünneprontó vagyok a gyermekszegénység behozásával vagy az integráció sikertelenségének emlegetésével bármely területen. Próbálnám én is pozitívabban, de nem megy, mindig nagyon nehezen viselem az olyan előadásokat, amelyeken érzem, csak egy speciális réteghez szólnak, mintha a feltételek egyenlően adnának lehetőséget minden gyereknek a fejlődéshez.

Valamit megérzetem legutóbb is, és rögtön beállt még egy csomó megtapasztalás bennem ebbe a sorba. Eszembe jutottak a meghívások, mikor egyetemekre hívnak, legtöbbször nem hivatalosan, csak valakinek az órájára, vendégként, hogy „érzékenyítsem” a hallgatókat, meséljek nekik a szegénységről, ennek kivetüléseiről, a gyakorlati tapasztalatokról. Vagy azok a tanárok, akik a hivatalos oktatáson túl odáig is elmerészkednek, hogy – természetesen saját költségen – leutazzanak a hallgatókkal, hogy megmutassák nekik, mit jelent a szegregátum, az esélytelenség. Vagy a gyakorlatra hozzánk érkezők, szociális területről is, akiket ha megkérdezek, a csoporttársaik hol teljesítik a gyakorlatot, azt mondják, uniós pályázati programokban, irodai munkán vannak leginkább. A terepre csak akkor mennek, ha nagyon muszáj. Vidékre meg szinte sosem, ahol az egyetem, ott, abban a városban teljesítik, valami „könnyebb” intézményben. Akik nálunk vannak, pedagógusjelöltek is, először találkoznak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, olyan problémákkal, melyek begyűrűzve az iskolába ellehetetlenítik az ott zajló munkát.

Persze tudom én, nem egyszerű ez sem. Mert amíg egy kormány nem ismeri el, hogy az országban van gyermekszegénység, addig hogy emelné ezt be a szakemberképzésbe, hogy készítené fel erre a leendő szakembereket? És egyébként is az a normális, hogy ez ellen küzdünk, erre nem fognak tananyagokat kidolgozni… hiszen a cél az, hogy ne legyen. És ez logikailag nem áll meg, hiszen, ami nem lesz, arra ugye nem kell képzést szervezni.

Csak az a baj, hogy itt a logika már régen nem áll meg. Mert a magasztos cél ellenére azzal is szembesülnünk kell, hogy nálunk nemhogy csökken, hanem nő a gyerekszegénység. És úgy tűnik, a probléma tartósan velünk marad.

A pedagógus-továbbképzésekben még fellelhetünk olyan képzéseket, amelyekben benne van pl. a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek oktatása vagy az integráció, az inkluzív nevelés (az is inkább az SNI-re és nem a HHH helyzetre fókuszálva), de ott sem nagyon terjednek a tanok, kevés épül be igazán a pedagógiai gyakorlatba. Igaz, ennek sokszor maga a rendszer a gátja, ha pl. a központi irányítás a tehetséggondozásra fókuszál, ott nem lesz kiemelt téma a hátránykompenzáció. Mert abban a logikában a sikeren van a hangsúly, míg ebben épp a kudarcok tolakodnak előre.

Valahogy azt látom, mintha egy idilli állapotra készülnének a szakemberek, ahol nem jelennek meg olyan problémák, mint amelyek a szegénységhez kötődnek. Olyan gyerekek képzésére készülnek fel, akiknek életében gyerekszobák vannak, babák, meséskönyvek, a nevelésben partner, munkahellyel rendelkező, tanult szülők, megfelelő otthoni tanulási környezet, közös programok a családban stb., ezekhez kapnak módszereket, ismereteket, rendszereket.

Persze nem azt mondom, hogy erre nincs szükség. Hogyne lenne azokban a társadalmi csoportokban, ahol a feltételek adottak ehhez. Bár ahol átörökített, generációs tudás van ehhez, ott talán ez a háttér „magától is” megterem. De mi van ott, ahol nem? Rengeteg gyerek van, ezrével családok, ahol a gyerekszoba berendezése értelmezhetetlen, ahol a múzeumpedagógia kivitelezhetetlen, ahol az alapvető gyermekjogok sérülnek, mert az élethez, a fejlődéshez való jog nem teljesül. Mert nincs áram, külön ágy sem, mert a táplálkozás elégtelen, és nincs semmi olyan háttér, amire az egyetemeken, konferenciákon hallottak épülhetnek. Nincs tornafelszerelés, felszerelés sem, és az otthoni muníció részképesség-kieséseket, figyelemkoncentrációs hiányt, agressziót, és sok más olyan dolgot hoz, ami bent, a tanteremben meghatározza a munkát.

Mert ott olyan kérdések merülhetnek fel, hogy mit tegyen egy padból éhség miatt kiszédülővel a pedagógus, honnan vegyen neki füzetet, ceruzát, mit tegyen, ha öt percig képes csak figyelni, ha úgy kapta meg, hogy három év után is rossz a ceruzafogása, és nem bírja összeolvasni a betűket, mit tegyen azzal, aki folyton a másikat cukkolja, és ha az visszaszól, nekiugrik, de annyira, hogy le kell fogni, különben sérülést okoz, mit tegyen azzal, aki egyszerűen otthagyja az órát, kimegy, és vissza sem jön, akinek a szüleje önbíráskodásra vetemedik, és bejön, oda a tanterembe, elrendezni a saját szabályai szerint a dolgot. Mit csináljon azzal, aki nem hozza be a tablókép árát, aki sosem jön szülői értekezletre, akinek mindig eltűnik az ellenőrzője, akinek már szeptemberben túl sok a hiányzása, aki motiválatlan, csúnyán beszél, aki ellopja a társa tízóraiját, aki vállat rándít az egyesre, az osztályfőnökire, az igazgatóira? Hogyan teljesítse ezekkel a gyerekekkel a követelményeket, amit az igazgató, a KLIK, a rendszer elvár? És mit tegyen közben a többivel, akivel nem lenne gond, de nem tud rájuk figyelni azok miatt, akikkel baj van?

Ha erre nem készítjük fel a hallgatókat, ha akkor szembesülnek vele, mikor kikerülnek a munkahelyükre, a kiégett, eszköztelenné vált, a megfelelési kényszer miatt minden csúszatásra kész szakemberek közé, akkor mennyire tudnak majd hatékony munkát végezni?

És ott a másik kérdés: tudjuk-e növelni a szociális érzékenységet a leendő szakemberekben? El tudunk-e jutni velük oda, hogy motiváltak legyenek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek intézményeiben történő munkavállalásra? Ha ebből a presztízsnövelésből ismeretátadással és attitűdformálással a felsőoktatás kimarad, sosem tudunk megfelelő szakembereket tenni oda, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Persze tudom, mindehhez az első lépést meg kellene tenni: elismerni, kormányzati szinten is, hogy baj van, és a „Magyarország jobban teljesít” szlogen ellenére nő a gyermekszegénység. Hogy rendszerszintű összefogás szükséges, nem a kommunikációban, hanem a valós intézkedésekben. És utána lehetne csak tenni valamit ellene ezen a területen is.